Sándor Iván
Ezek a szobák. A bútorok. A polcok, és fej magasságban már porréteg a könyveken. Az így, porosan olvasott könyvek. A sohasem igazán kimosható hamutartók. A karosszékek, már nehezen hajló csontokhoz hasonlító rugózatukkal. Az aritmiásan himbálódzó hintaszékek. Az éles erezetű öreg parketta nyikorgása.
Dömölky János első, felfedezése az, hogy ezt a szobát, a szobáinkat, középkelet-európai játszmánk egyik színterét megmutatja. Ahogy végigjáratja Csurka játékosait, a régi és új, az örökölt és kölcsönre vett, váratlan honoráriumból vásárolt, alkalmi légyottok után ottmaradt rekivizitumok között, a vörös boros, a gines üvegek, a Kossuthok, Symphoniák, az átnedvesedett kis bugyik és a ritka ihlet összemixelt illatpárájában. Színpadon mindez nem érzékelhető, nem is ábrázolható. Ott nem is fontos, az első mondatnak kell leütni azt a hangulatot, amit most a kamera mutat meg. Itt viszont még annak is szerepe lesz, miképpen lassulnak le a történet végére, mint meszesedő érhálózatban a véráram, a léptek és a szavak annyira, hogy amikor a Fiú és a Lány megérkezik, az órák óta várt szeretkezés előtt előbb szellőztetni kell, mert ebben a mindenre rátelepedő intellektuálisan szolid dögszagban lefeküdni sem az igazi.
Sokfelé éltem. Gyermekkorom ártatlan, nagy zuglói kertjeiben. Egy udvarban is, ahol, miközben az utcán SS-őrjárat cirkált, fiúk és gyereklányok építőanyagok szétszórt halmazai között bujkálva ittuk a negyvennégyes nyár fényeit. És éltem agyonázott katonasátorban, fegyencbarakkban, földes parasztszobákban, olcsó kis párizsi szállodákban, ahová a becsukott ablakokon át is betört a Boulevard St. Germain autócsordáinak robaja. És álomnál nem hosszabb időre fényes hotelekben is éltem, ahol celofán alatt várt a márványasztalon a mangófa gyümölcse, a banán és a datolya, az ablakon túl pedig a Bengáli-tenger ultramarinja égett. De leginkább azokban a szobákban éltem, ahol úgy telnek el az évek, mint Csurka szobáiban, így lehet az asztalon teleírt kéziratlapokat felhalmozni, így hülyeségeken hajbakapni, nőkről du-málni, mellesleg meghalni, ahogy Csurka bálanyái. Ez az életünk helyszíne. Nem játszom pókert, de a nagyobb játszmában, ami itt folyik, sokadmagammal részvevő vagyok. Ezért volt a mienk a Ki lesz a bálanya?, amikor Csurka tizenkét évvel ezelőtt „odatette”, ezért fontos, hogy Dömölky János most jó tévéjátékot rendezett a drámából.
Ami ma sem szól másról, mint arról, amit az elmúlt félévszázadban Lukács Györgytől Bibó Istvánig minden felelős gondolkozó feltett: hogyan éljen, teremtsen, netán pusztuljon az értelmiségi ember. Ezt kérdezi Csurka írói eszmélésétől (szerencsére nem a tudós gondolkozók fogalmi nyelvén), erre csattant már a Nász és pofon, a pályakezdő novella negyedszázada.
De ki az a jobbak közül, aki nem erről ír? Csakhogy Csurkának, túl a másokéval felcserélhetetlen hangján-látásmódján-technikáján, legalábbis művei magassági vonulatában (drámái közül a Bálanya mellett a Deficit, a Házmestersirató, a Majális tartozik ide) van egy szólama, ami megadja válaszainak sajátos színét. Legszívesebben azt mondanám erről, hogy az a természetes könnyelműség (bár az írói teljeslátásra és felelősségre ez igazán nem a legtalálóbb kifejezés), amivel rozoga könyvespolcok közé préseli a háborús emlékeket, jóféle, mindig a kellő pillanatban kinyitott palackokba dugaszolja a fényes szelek levegőjét, mély karosszékekben hintáztatja meg a válságok, tragédiák emlékét. Csini melltartók, szent verssorok, megváltó álmok és visszaváltásra váró borosüvegek együtt adják meg azt a sajátos atmoszférát, amelyben a korkérdések és a kölcsönpénzen feltett licitek izgalmai között első látszatra nehéz különbséget tenni.
Megvallom, volt idő, amikor úgy éreztem, hogy ez a figuravilág, ez a drámai erőtér, a mindannyiunkat körbezáró, legizgatóbb feszültségek ábrázolására nem mindig elég, legfeljebb csak az értelmiségi bohémság és dermedtség kifejezésére alkalmas. Ami meghatározó létállapot ugyan, de a drámában, drámai cselekvés nélkül kisebb művészi intenzitással van csak jelen. Csakhogy a Bálanyához innen indulva nehéz kulcsot találni, hiszen ebben a Csurka-műben is a körülhatárolt lehetőségek között sasszézó emberi igyekezet, az önámítás és a szembenézés változatai a legfontosabbak. Tudjuk, a bukás lehetőségei sokfélék és tudjuk azt is, hogy a túllépés formája az író számára maga a mű, mert – pontosabban erről nem lehet beszélni Ottlik Géza szavainál –, „Az alkotás cselekedet… Szakadatlan éberség, állandó szenvedélyes jelenlét… Az írónak, azt látjuk, gyakran sokféle tehetsége van, melyeken tündöklő közönnyel lép keresztül egyetlen kedvéért, ahogyan a sokféle lehetséges cselekedet közül a legveszélyesebb mellett dönt. Ez a választása is tett. És tett a tétovázás nélküli mozdulat, mellyel anyagához és eszközéhez nyúl.”
Dömölky szépen és komolysággal rendezte meg a tévéváltozatot. Munkája felette van annak a mércének, amit a televíziótól megszoktunk. Ezt a dicséretet szomorúan írom le. Miért kényszerül arra annyi jó magyar író, hogy a saját értékénél alacsonyabb szinten jelenjen meg a képernyőn? Ezúttal minden méltó a drámához. S itt eszünkbe jut még valami, legjobb színészeink játéka. Nemcsak a televízióban, a színházban is. Vannak kitűnő rendezőink, de a jó előadásokon is úgy érzem, bennemarad valami a színészekben. A legjobbakban és a feltörekvőkben is. Még akkor is, amikor kitűnőek, vannak perceik, mikor ott ásít játékuk mögött az önismétlő rutin, ott van mozdulataikban, arcukon a bizonytalanság. Mintha rendezőik – most a legjobbakról beszélek – nem ismernék eléggé azt, amit Gellért, Várkonyi, Pártos, fényes éveiben Major, egy-egy előadáson Egri, vagy a pályakezdő Ádám Ottó, ma Horvai ismer: hogyan kell a színészt úgy vezetni, hogy alkotózsenije mindvégig friss és töretlen maradjon. Dömölkynek itt sikerült ez. Négy színésze Őze Lajos, Szilágyi Tibor, Haumann Péter és Cserhalmi György, akikről tudjuk, hogy jó színészek, de akiket láthatunk sokszor túlzónak, bizonytalannak, önmagukat ismétlőnek is, most: mesterkvartett. Micsoda szólók, milyen nagyszerű összhangzat. És váltások, kitartott hangok. És csendek. Sehol egy rutinos megoldás. A színész ne valljon, a színész ábrázoljon. De úgy, mint ők négyen, hogy közben az izmaikban, a torokszorulásukban, az eltorzult röhögésükben is ott van, hogy miféle rekviemhez kísérőjátszma ez a parti.
Mikor Czifra társai elbúcsúznak hajnalfelé, megjelenik a Fiú és a Lány. Órák óta vártak kint az esőben a lakásra és a Fiú szinte kituszkolja Czifrát, aki a szappanba rejtett borotvapengével elindul a gőzfürdőbe. A bemutató idején sok vitát váltott ki ez a befejezés. Az utódok rámenőssége? Vadsága, kegyetlensége? Ironikus, végső licitálás, amelyben már mindenki Bankra, az életre játszik, vagyis groteszk sírbeszéd? Dömölky a végjátékot is tisztán értelmezi. „Ez a lakás az enyém lesz. Nem is lesz, már az enyém” – mondja a Fiú. Ezek ketten majd itt próbálnak élni. Hát tessék! Tessék folytatni ebben a lakásban, ahonnan Czifra kisétált a halálba. Mert a bugyi gyorsan lerepül a kislányról, azután eltelik egy kis idő, és mégis, megint csak az lesz a kérdés: hogyan éljünk?
S ezzel újra a nyitó lapot osztjuk. A játszma újrakezdődik. Az értelmiség sorskérdései… Mikor fél évszázada Németh László megindította a Tanút, ezt mondta: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek”. Mikor negyedéve Sartre meghalt, azt mondta: „Minden életmű kudarc.” Messziről hozom a példákat? De kérdezem: ki itt a bálanya? Világos, – mondhatjuk egy pókerjátszma résztvevőinek zsargonjában – és némileg lehangoló.
És mégis, ez a játszma meg a belőle született dráma; szép. Attól, hogy miközben az élet kifut hősei alól, ott a finom por a kedves könyveken, ott világítanak a meghitt fények a szobasarkokban, és a Himnusz is szól éjfél után a rádióban. Igen, a röhögés a kalandokon, az átvert nőkön, az átvert férfiakon, az elnyert, a visszanyert pénz. És szép, hogy mikor a színről már mindenki lelépett, ott szeretik egymást az ágyban a kétségtelenül soron következők.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/07 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7815 |
