Csala Károly
Jó, hogy a XX. Miskolci (ezúttal:) Tévéfesztivál általános szakmai-művészi színvonala nem volt alacsony – életszagú anyagok, megformált művek, a szokásosnál mindig valamelyest mélyebbre ásni akaró elemzések kerültek zömmel bemutatásra.
Jó, hogy a számvetésre szánt alkalom csakugyan némi számvetésre, önértékelésre is fölhasználtatott a szervezett és a nem szervezett (éttermi, folyosói és szabadban folytatott peripatetikus) vitákon.
Rossz, hogy a viták többnyire olyasmikről folytak, amikről már korábban is (Miskolcon is) jócskán esett szó. Az ismétlés, úgy rémlett, itt már nem annyira a tudás anyja, mint inkább a tehetetlenség gyermeke…
De menjünk sorjában. Elhihetjük a zsűri elnökének, Dobozy Imrének, hogy az ítélőtestületnek ezúttal főként azért volt nehéz döntést hoznia, mert a nem díjazottak közt is szép számmal maradtak éppúgy díjra méltó munkák. Magam is úgy láttam; s nem is lepődtem meg, hogy például a kitűnő Tanyasi történet a riportfilmek, vagy az Idézés a dokumentumfilmek között nem lett „első”. (A Vitray Tamás, illetve a Mihályfy László vezette stáb munkája.) De éppígy az sem okozhatott meglepetést, hogy Chrudinák Alajos, Vitray Tamás, Róbert László természetesen díjat kapott, vagy hogy Halász Mihály nyerte el az operatőri díjat. Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy valamennyi díjazott (márpedig díj aztán volt bőven!) érdemes az elismerésre.
Nem túlzás ez? – kérdezhetné valaki, az úgynevezett „egyszerű néző”, aki naponta leül a tévékészülék elé, s „nem díjazza” mindig a látottakat. Nem túlzás. A televízió nagyüzem. Rengeteget termel. S amiből itt válogatást láthattunk, az két év termése. Higgyük végre el, hogy ennyi jó alkotás (valójában sokkalta több) csakugyan kikerül ebből a nagyüzemből, két évente.
S hogy a lényegre térjek: Miskolcon a nagyüzem – kisipari, kézmíves munkái arattak sikereket. Hát persze: ami az átlagon fölül van, ami – ha úgy tetszik – kivétel. Ezzel máris kénytelen-kelletlen kimondtam, hogy ez az ünnepélyes számvetés a magyar televízió riportdokumentum-tevékenységéről nem állíthat ki, meggyőződésem szerint, holmi általános jó bizonyítványt, hiszen szükségképpen csak a csúcsokat vette számba. Mert az az igazság – s a vitákban éppen ez derült ki ismét –, hogy a televízió monopolista nagyüzemi szervezete csupán úgy-ahogy lehetővé teszi, de nem teszi, s nem is nagyon igyekszik normává tenni hétköznapi termelési életében a „miskolci színvonalat”. Az alkotóknak igenis folyton meg kell küzdeniük az általános gyakorlat kialakította korlátokkal, olykor akár szabálytalankodva is, fölibük kell kerekedniük, ha nem pusztán termelni, hanem alkotni akarnak.
*
Cáfolhatatlan tény példának okáért, hogy a televízió ezer esetben anyagilag ösztönzi a szószátyárkodást, és pénzlevonással bünteti a tömörségre törekvést. Merev (osztályokhoz, szerkesztőségekhez kötött) premizálási rendjével akadályozza az alkotásra szövetkezők egymásra találását. Feszültségeket teremt a belsők és a külsősök között. Tömeghatásának, felelősségének tudatában – bátortalanabb a televízió a kritikában, mint az irodalom, a film, a nyomtatott sajtó. Hierarchiája kevésbé bízik általában a saját embereiben, kevésbé hagyja őket önállóan gondolkozni és véleményt mondani, cselekedni, mint a tömegkommunikáció más szerveinek irányítása. Mindezt nem én mondom (csupán), hanem Miskolcon jegyeztem föl, a viták asztalánál: maguk a televíziósok mondják.
Kinek mondják? Ez a kérdések kérdése. Az ugyanis a helyzet, hogy pillanatnyilag inkább csak – egymásnak mondogatják. Holott nem annyira egymásnak címezik az ilyesmit az alkotó munka gyakorlati résztvevői, hanem inkább azoknak, akik netán ennek az alkotó munkának a korlátait is kiigazítani volnának hivatottak, nem csupán a „magasabb felelősséget vállalni” ezért a munkáért.
*
Elevenbe vágott A riporter helye és szerepe a képernyőn – A riporter mint közéleti személyiség című, kétnapos, szenvedélyes megbeszélésen a „szolgálat” kérdése, amelyet az előadó Megyeri Károly, úgy látszik, csakugyan oly vitathatóan fogalmazott meg, hogy valóban vita kerekedett körülötte. A tévé elnökhelyettese ugyanis a politika és a nép közti „közvetítésben”, a politika szolgálatában jelölte meg a riporter – és általában a televízió – funkcióját. Ha nem akarunk a szavakon lovagolni, általánosságban egyet kell értenünk ezzel, még ha látjuk is az ilyesfajta fogalmazás buktatóit. De hát a tanácskozás résztvevői természetszerűleg a saját munkájukra, gyakorlatukra vonatkoztatták a hallottakat, s bizonyára nem ok nélkül látták szükségesnek, hogy ne nyugodjanak bele e megfogalmazás egyoldalúságába. Mert a politikáról beszélve nem helyezhetik a hangsúlyt csupán az aznapi döntésekkel való feltétlen azonosulásra, kimondatlanul is kizárva ezáltal a közös ügyet benső meggyőződésből, a saját fejükkel és szívükkel, önállóan, tehát kritikusan is szolgálni akarók lehetőségeit a televízió kínálta munkából. Más dolog egy ügyet szolgálni, s más puszta szócsőként, végrehajtóként kiszolgálni. Hisz maga a politika is, fejtették ki a fölszólalók, a nép szolgálata, nem valami örök és csalhatatlan entitás. Ez a vita volt – a valóban politikusan, önállóan és kritikusan elemző filmek mellett, épp azokkal együtt – a miskolci fesztivál legérdekesebb ténye.
*
Ám térjünk vissza a filmekhez. Miért filmekhez? – kérdezhetné megint az a bizonyos valaki, az „átlagnéző”. Hiszen a televízió nem csupán filmek termelő- és bemutatóhelye. Nem bizony. És őszintén szólva, magam sem értem, miért csak filmeket, vagy nagyobb műsorok filmbetéteit láthattuk Miskolc programjában. Ennyire nem megy az archiválás a televízióban, ha nem filmszalagról, hanem mágneses szalagról van szó? (Apropó, archiválás. Értesülésem szerint korábbi díjnyertes filmjei közül is kiselejtezett, magyarán megsemmisített néhányat a Televízió…) Avagy más lehet az oka, hogy televíziós műsorok nem versenghetnek egymással a miskolci „non-fiction” szemlén? Nem tudom; mindenesetre kiáltónak érzem az ellentmondást: Miskolcon minden látott film mágneses szalagra átírva került bemutatásra, ám nem kerültek bemutatásra közvetlenül TR-re készült munkák!
Egyéb tekintetben is akad még némi tisztáznivaló e rendezvény programja körül. Bizonyára finomítani lehetne még a nevezések és az előzsürizés rendszerét, hiszen ma még előfordulhat, hogy kimagasló színvonalú munkák is kívül rekednek a fesztivál keretén (ha például sem az illető osztály, sőt maga az alkotó nem nevezi be a versenybe, bármi okból). S biztos, hogy baj van a versenykategóriákkal. Riport, dokumentum, portré úgy folyik össze, hogy csak nagyon mesterséges gátakkal lehet őket szétválasztani. (Nekem például a már említett Tanyasi történet par excellence dokumentumfilmnek rémlett; állítólag riport. A dokumentumkategóriából pedig nem is egy mintaszerű riportot vagy portrét tudnék megnevezni.) Van aztán olyasmi, amit éppenhogy széjjel kellene választani, külön kategóriákba: a külföldi-külpolitikai riportázsokat, tudósításokat és dokumentumfilmeket a belföldiektől, belpolitikaiaktól. Nincsenek egy súlycsoportban: „szenzáció-fokban”, „egzotikum-fokban”‘ mérve, például. Chrudinák előtt, mondjuk, glédában ülnek az ayatollahok, s öröm nézni, ahogy vitatkozik velük. Tessék ugyanezt elvárni Vajek Jutkától vagy Bán Jánostól, ha egy-egy miniszterünkkel – mit miniszterrel! tanácsi osztályvezetővel akár! – sikerül szóba elegyednie… Egyszóval, másképp kellene osztályozni.
S végül: két év nagyon hosszú idő ekkora termés áttekintésére. Még egy év sem rövid. A most látottak között akad 76–77-ben készített munka is (fő, hogy 78-ban mutatta be a tévé); hova lesz így a szemlén a mindig főképp aznap érdekes televízió legfőbb erénye, az aktualitás?…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/07 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7812 |
