Sneé Péter
Brooklyni testvér címmel készítette el új filmjét, Jákob és Ráhel történetének modern változatát Gárdos Péter. A forgatókönyvet a rendező OsvátAndrással közösen írta. Az operatőr Máté Tibor.
– Éppen csak belefogott a vágásba. Kezdjük a kályhánál: miről szól a film?
– Fene tudja, hogy egy történet mennyit mesél el a filmből. Remélem, a szikár sztorinál több és más lesz azért.
Thomas Gordon 52 éves amerikai állampolgár Budapestre látogat, hogy három nap alatt lebonyolítson egy ügyletet, hogy mit is, azt a néző csak a film közepe táján tudja meg. Addig viszont kiderül hősünkről, hogy 1956-ban hagyta el a Dob utca vidékét, és amint ismét belebonyolódik annak sűrű szövevényébe, előbukkannak múltjának elfeledett gyökerei.
Gordon bűntudattal él, hirtelen távozása fölbomlasztotta a családot. Szülei közben meghaltak, egyetlen fivére pedig gyűlöli. Nem várja senki. Igaz, maga sem azért jön, hogy bocsánatot kérjen. Határozott céllal érkezik: szeretné öccsét rávenni, hogy csinájon egy gyermeket fiatal, színes bőrű feleségének, mert ő nemzőképtelen.
A második nap közepén hozakodik elő szándékával, de már késő, hiszen mindent elrontott addigra. Pénzt ajánl testvérének, mert jó amerikai módjára úgy véli, hogy ez a szolgáltatás is megvásárolható. Öccse látszólag belemegy az alkuba, majd hirtelen azt követeli: in concreto azonnal lássanak a dologhoz. Hogy milyen következményekkel jár ez a hősökre nézvést, arról szól a film.
– Úgy tudom, nyolc éve formálódik e történet. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Miféle erő inspirálta ilyen kitartóan?
– Itt van Jákob esete Ráhellel: az asszonynak nem lehet gyermeke, de a családnak folytatódnia kell, ezért kitalálják – ennél modernebb megoldást nem ismerek –, hogy a szolgálóleány menjen be a férfi sátrába és Ráhel térdein szülje meg Dánt, akit így teljes jogú utódként ismerhetnek el. Csakhogy a Biblia nem számol az érzelmekkel, melyek a szereplőkben ébrednek. Engem eddig éppen az izgat: vajon mi zajlik le egy-egy alaptörténet hőseiben.
Úgy gondoltam, ha egy XX. századi környezetbe helyezzük e példázatot, valamelyest halványul ugyan, ám mélyéből felszínre bukik a sok gyötrelem és szenvedés, amin keresztülmenve teljesíthetjük be az isteni parancsot.
Eredetileg úgy képzeltem: egy rabbi személye köti össze a múltat a jelennel, és egyértelműsíti, hogy milyen mintát követ hősünk. Azóta másként látom már, a közvetítő személyét fölöslegesnek ítélem, és valószínűleg megszabadulok tőle, mert rájöttem, hogy a történet ezerszer érdekesebb, ha nem hivatkozik minduntalan az előképeire. Nincsen szüksége támaszra, megáll a saját lábán is.
Már elkészült a forgatókönyv, amikor megjelent nálunk Singer Szégyenfoltja, s döbbenten láttam, hogy ugyanazon problémával néz szembe az író, mint amivel mi küszködünk nyolc esztendeje.
Ez az olvasmány megerősített hitemben; talán mégsem a Dob utcai esettel állunk szemben csupán, hanem nagy irodalmi témával: hogyan működnek az őstoposzok napjainkban.
– Az ábrázolt közösség zsidó volta milyen többletet ad a filmnek, végtére is bármelyik népcsoportnál így alakulnának a dolgok, játszódjék a történet akár svábok, akár örmények között.
– Egyedüli oka, hogy ezt ismerem, mert itt nőttem fel. Nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy a helybeliek lakása milyen, milyen ruhát hordanak, milyen az alsóneműjük, és hogyan reagálnak egy megcsalásra. Mintha otthon forgattam volna. Mégsem szeretném zsidó filmként kezelni a Brooklyni testvért. A rabbi figurájához való viszonyom is éppen ezért vált olyan könnyen megkérdőjelezhetővé, mert túlzott előtérbe kerülése visszavezetne a zsidó folklórhoz. Isten őrizz, hogy így legyen!
– Kicsoda akkor Gotteszmann, a főhős kalauza, és honnét kerül ide e titokzatos férfiú?
– Thomas Mann József és testvéreiben jelenik meg az előképe. Amikor Józsefet átviszik Egyiptom földjére, idegenvezetőként hozzájuk csapódik egy férfi. Különös alak: pénzsóvár, kapzsi, ugyanakkor napi szintű kapcsolatban áll a csodákkal. Korán felkeltette az érdeklődésemet, vajon mihez lehet kezdeni egy ilyen figurával a realisztikus történetben. Kitaláltunk egy Dob utcai slemilt, egy mitikus képességű öregurat. Neki jutott a dramaturgiai szerep, hogy meglódítsa az el-elbizonytalanodó, terve föladására hajlamos főhőst. Akár egy katalizátor, úgy működik, megindítja, tettekre ösztökéli környezetét.
– A realista ábrázolás ellenpontjaként elképzelhető, ám a film – néhány jelenetének tanúsága szerint – kissé elemelkedik és groteszk hangvételű.
– Túlságosan naturalista közegben képtelen volnék dolgozni. Egyszerűen nem tudom elképzelni a jelenetet, fogalmam sincsen, mit mondjak a színészeknek. Szükségem van arra, hogy emeltebb, kétértelműbb, költőibb szituációkat teremtsek. Ez a történet is ilyen jellegű. Hézagos, a földhöz tapadt dolgokat átugorja, csak a fordulópontokra ügyel. Ilyen értelemben tehát nem realista, ugyanakkor szeretném remélni, hogy figurái mindannyiunk közös ismerősei: a kissé bunkó, de a „magához való esze megvan” cukrász, az érzelgős, kicsit ripacs és önsajnálatra hajlamos Thomas Gordon, a mindent megértő cukrászfeleség, az amerikai könnyedségű félvér lány – valamennyien archetípusok. Különleges helyzetükben némileg másként viselkednek, mint a köznapi ember. Ilyeténképpen megemelt az ábrázolás.
A film arról is szól, hogy azonosak vagyunk-e önmagunkkal, ha itthon maradunk, és azzá válunk, amivé sorsunk irányít, vagy ha fölborítunk minden előre programozottat és saját magunk formáljuk a sorsunkat.
– Szondi Lipót kérdése ez, vezérlő eszményeinket tekintve pedig a konzervativitás és a modernitás ellentétéé. Mintha elszaporodnának az ilyen „Amerikából jöttem” típusú történetek.
– Még soha nem készült film nálunk ezzel a megközelítéssel. A legfontosabb ma az, hogy létezik-e megbocsátás. Kifejezetten bosszantanak a disszidensek könnyes-bús emlékezései és önsajnálatuk, amivel hazájukhoz kapcsolódnak. Közben meg arra keresik a választ, hazatalálhatnak-e valamikor. Vajon megbocsát-e nekik a világ. Ám ez soha nem fogalmazódik meg nyíltan.
Mi, akik maradtunk és végigcsináltuk a szörnyű éveket, képesek leszünk-e elrebegni egy feloldozó, megbocsátó szót? Mindannyian idomultunk a Kádár-rendszerhez, még akkor is, ha elegáns kívülállók voltunk. Nem hiszem, hogy akadt egy tucatnál több, aki igazi ellenállást tanúsított. Megbocsátunk-e tehát magunknak, és a nálunk jobban korrumpálódottaknak, ez a kérdés. Annyira mélyek a sebek, annyira heves a gyűlölet, hogy nem létezik megbocsátás, csak egy szűk, családi környezetben. Lehet, hogy a zsidó közösséghez tartozás segít ennek gyakorlásában?
– Vajon megfogalmazódnak-e ezek a kérdések a nézőben? Tapasztalatom szerint a sztori lehengerli a közönséget. Nem szokás mögöttes tartalmakat keresni, beérjük ma már a mutatós történetekkel is.
– Nem hiszek a filozofikus kérdéseket boncolgató, filozofikus válaszokhoz jutó filmekben. Nem hiszek az ideológiákról és eszmékről szólóakban sem. A következetes történetmondást kedvelem egyedül. Hiszek a mesében, hiszek a szeretnivaló emberekben, hiszek az emberi kapcsolatokban. Ha van egy olyan rétege a filmnek, amelyben benne rejlik az imént taglalt üzenet, az nagyon jó, ám ha néhány százezer ember előtt rejtett marad, és csak kacagtató vagy elszomorító történet formájában létezik, akkor is hálás vagyok a sorsnak, hogy sikerül elkészítenünk a Brooklyni testvért.
A magyar film jelen helyzetében tragikusnak vélem az olyan kísérleteket, amelyek tovább mélyítik a nézők és az alkotók közötti szakadékot. Égető szükség volna fél tucat olyan alkotásra, melyek bizonyítanák, hogy lehet igazán profi módon katartikus emberi történeteket elmesélni.
– Ilyesféle meggondolás irányítaná a színészválasztást is, hiszen jellegzetes és igen karakterisztikus arcokkal találkozhatunk a filmen?
– Nem, a szerepválasztásnál botrányosan megfeledkezünk e szempontokról. Magyarországon nincsen sztárrendszer. Bár volna! Akad néhány kvalitásos színész ugyan, ám ők keleti értelemben vett sztárok csupán, hiába tehetséges emberek, nem hozzák be a nézőt.
Úgy kerültem a pályára, hogy dokumentumfilmeket, híradókat készítettem 1971-től, a diplomám kézhezkapásától (mert bölcsészkaron végeztem, nem színművészetin) egészen 1984-ig, amikor az Uramistennel debütáltam mint játékfilmrendező. Nagyon szeretek filmet csinálni és abban reménykedem, hogy nekem ez a mesterségem. Örömmel fogadok minden új lehetőséget. Szó van arról, hogy talán rendezhetek egy igazi horrort is francia megbízásból, ami jócskán felizgatott. Szeretnék néhány dolgot kipróbálni, játszani. Imádok kockáztatni és persze nyerni is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 29-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=78 |
