Szendi Gábor
Antonioni Kalandjának férfihőse, Sandro, felzokog, mikor megpillantja önmaga ürességét és sivárságát Claudia szerelmében.
Truffaut filmje, A férfi, aki szerette a nőket, Sandro perújrafelvétele és szentté avatása. Truffaut nem siránkozik holmi művészként az emberi autonómia elvesztésén. Ilyen a világ. Itt kell berendezkedni. Nem gondolkodni és izgalmasan élni! Így akarta Truffaut a modern kor szabadságmítoszát megteremteni. Ennek a jól berendezett életnek egyetlen kínzó pontja, hogy az emberek még mindig igénylik egymást, de már nem tudnak mit kezdeni másokkal. Truffaut ezt a szorongást oldja szabadságeszménnyé – erényt kovácsolva a kényszerből. Bertrand a XX. századi férfi-nő kapcsolat felszentelt papja. Mozdulatai, szívdöglesztő nézése, zsongító hangja szertartássá emeli minden pillanatát. Ide nem illenek a fülledt szeretkezések, a durva veszekedések. Ez nem férne össze a tiszta kisfiúval, az örök Truffaut-i alteregóval. Huszárik Szindbádja jut eszünkbe, aki hasztalan kereste az elveszett harmóniát a nőkben, az emlékekben, a tárgyakban. Szindbád keserűségének nyoma sincs Bertrand-ban. Truffaut-Bertrand már nem sejti, hogy becsapja magát; ezért lesz a pótcselekvés anatómiájából a pótcselekvés apológiája.
A filmnek mindezek ellenére van valami varázsa. A rítus a beavatottaknak szól; aki megszabadul a film bűvöletétől, csak üres recsegésnek és modorosságnak látja.
Kalapot emelve tiszteleg halott hőse előtt, adjuk meg mi is a tiszteletet – a régi Truffaut-nak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/07 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7797 |
