Zalán Vince
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Immáron hatodik alkalommal rendezték meg – „A békéért, a társadalmi haladásért, a népek szabadságáért” jelszavával – az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országok nemzetközi filmfesztiválját Taskentban. A város, Közép-Ázsia legnagyobb városa nemcsak szívélyes fogadtatásban részesítette a népes vendégsereget, de őszinte érdeklődést is mutatott a vetítésre kerülő filmek iránt. Az Aliser Navojiről, a kiváló költőről, a XV. század jelentős gondolkodójáról elnevezett sugárúton fekvő mozi palota nagyterme minden este zsúfolásig telt taskenti filmrajongókkal. A fesztivál közönsége élénk figyelemmel és többnyire hangos tetszésnyilvánítással kísérte a vásznon pergő eseményeket, drukkolt a jónak, pfujolta a rosszat, s nemigen törődött a művészi fogalmazásmód minőségével. Ez a naponta megújuló lelkesedés megfelelő hangulatot vont a fesztivál köré, mivel a Taskenti Filmfesztivál nem a filmfilológusok vagy raffinált esztéták, még kevésbé az önmaguk művészetétől elbűvölt rendezők találkahelye, hanem (és elsősorban; olyan emberek fóruma, akik elszántan és a maguk sajátos módján – értsd: filmmel – küzdenek hazájukban a társadalmi haladásért. Méghozzá fontos fóruma, mert hiszen Taskent nélkül mikor és hol találkozhatna a nemrég még gerillaharcos nicaraguai filmes mozambiki vagy angolai rendezőkkel, a chilei emigráns filmkészítő baloldali török alkotókkal és így tovább. Érthető tehát, hogy a résztvevők nem azt találgatták ki mekkora művész; sokkal „prózaibb” témákról folytak a hivatalos és nem hivatalos eszmecserék. Ám ebben nem volt egy szemernyi művészet-ellenes akcentus sem: a társadalmi kérdések egyszerűen megelőzték a filmművészeti kérdéseket. De természetesnek volt ez mondható azért is, mert a Taskentban képviselt országok jó részében (még) nincs jelentős filmgyártás, s a produkciók alacsony száma miatt nem alakulhatott ki érdemleges filmművészet sem; az anyagi és technikai eszközök elégtelensége Földünknek még igen sok helyén gátja a műalkotások megszületésének.
Többé-kevésbé vonatkozik ez Mexikó kivételével a közép-amerikai országokra, jó néhány ázsiai nemzetre, de talán leginkább az afrikai kontinensre. Igaz, az egyiptomi filmiparnak komoly hagyományai vannak, jelentős filmművészeti kezdeményezésekről tudunk más afrikai országokban s jó ismerősünk a kitűnő műveket rendező szenegáli Sembene, ám a földrész országaira, az alacsony filmes színvonal, a 16 mm-es technika és a híradó-, dokumentumjellegű filmek készítése a jellemző. A szerény anyagi lehetőségeken kívül súlyosbítja helyzetüket a szakemberek s a „saját nevelésű” filmrendezők hiánya. Jó néhány afrikai film félig-meddig „autodidakta” rendező munkája, ami persze nem feltétlenül hátrány. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy közönségük, kiknek körében bizony sok még az analfabéta, közvetlen, egyértelmű és kevéssé bonyolult hatásmechanizmust vár a filmektől. Mindazonáltal jó volt látni a fesztiválon, hogyha technikailag nem is első osztályúak, s olykor szerkezetileg is bicegnek az afrikai művek, alkotóik fontos eszköznek tekintik a filmet, s hogy szándékaik, felfogásuk komolysága záloga lehet az afrikai filmművészet egy eljövendő, nemes korszakának.
Többek között igen reménytkeltőek voltak azok a filmagitkák, amelyek Angolából érkeztek Taskentba. Carlos Sousa e Costa Közös úton című művéből, – amely az angolai nép és a latin-amerikai népek elnyomás elleni s a jobb társadalomért folytatott küzdelmének rokon vonásait mutatja be – a poétikus elemek maradtak emlékezetesek, míg Asdrubal Rebelo da Silva Harcban születni, győzelemben élni című, 8–14 éves gyerekekről szóló filmjéből a történelem által elrabolt gyermekkor drámájának néhány szívszorító jelenete. S nagy elismerést aratott a fesztiválon a mozambiki játékfilm is (Muenda), amelyben civil szereplők játsszák el, rekonstruálják, hogy milyen is volt az élet a kolonializmus idején, hogy milyen volt az ellene való küzdelem. (A filmművészet nem kisebb személyisége, mint Grigorij Csuhraj beszélt elragadtatással Ruy Guerra művéről.)
A Taskentban vetített mozambiki és angolai filmek sikerének titka talán abban rejlett, hogy egyrészt propagandisztikus céljaikat egy-egy konkrét, filmileg hatásosan feldolgozott eseményből bontották ki, s nem egy-egy jelszóhoz „találtak” eseményeket, azt „igazoló” történést, mint például Amar Laski algériai rendező, aki El Moufid című művében egy filmagitkára való mondandót terebélyesített kétrészes játékfilmmé. Másrészt, ügyesen elkerülték a patetikus hangvételt.
Ez utóbbi, az (olykor túlzott) pátosz jellemezte az Apa és fiú című vietnami filmet. Az apa több éven át harcol az amerikaiak ellen; mikorra hazakerül, felesége nem él (egy bombatámadáskor hunyt el, fegyverrel kezében); fia alig ismeri meg. Ám a békeidőben összemelegednek, apa és fia egymásra talál. S amikor az apa hosszú töprengések után újból házasodni készül, a falut megtámadják a kínaiak. A támadás során a menyasszony elesik, apa és fiú újból elválnak, az apa harcba indul. Mint látható a cselekmény igen egyszerű. Csakhogy a rendező hosszan kitartott, néma premier plánjai elnehezítették az elbeszélésmódot, a sallangtalan, de erőltetett stilizáció lett épp az oka annak, hogy igazán nem tudunk azonosulni a főhős személyes drámájával.
Egyébiránt, a filmkészítés, a műfajok tekintetében, talán éppen az ázsiai film mutatta legtarkábbnak s a legsokfélébbnek az arcát a taskenti filmfesztiválon. A vietnami filmhez kevéssé, annak talán csak kiegyensúlyozott ritmusával rokoníthatók az indiai, nepáli. Sri Lanka-i alkotások, amelyek széles ívű, epikus elbeszélésmódja s a társadalom különböző rétegeit részletesen bemutató panorámája jellegzetes típusa a kontinens filmművészetének. Tőlük élesen különbözött például a thaiföldi film – Szent szellem Bangpoon faluban –, amelyre a lassú kezdet után a felfokozott drámai összecsapások, az erőszak hangsúlyozott képi „kijátszása”, s a misztikus és melodramatikus hangvétel keverése volt a jellemző. Egy „képidézet” a mű befejező képsorából: az apa a (legyilkolt) fia holtteste felett fájdalmában, lassú, vontatott mozdulatokkal egy hosszú kést többször önmaga hasába döf; körötte együttérző falusiak koreografikus tánccal fejezik ki érzelmeiket, miközben halkan, diszkrét, „elidegenítő” tánczene szól a háttérben. A rendező láthatóan követni akarta a hollywoodi és a japán film „keresztezéséből” származó Dél-Ázsiában oly népszerű hongkongi filmtípust.
Külön, jelentős csoportot alkottak a fesztiválon a Szovjetunió ázsiai köztársaságainak produkciói. Jól áttekinthető egységbe fogták a tájnak, a törtenelemnek és az emberi drámáknak az egyes köztársaságokra jellemző vonásait. Emberi léptékű pátosszal idézték történelmi múltjukat, félmúltjukat. Kivált a tadzsik Victor Mirzajantsz Találkozás a halál völgyében című alkotásának, s a kirgiz Bolot Samsijev Korai darvak című filmjének volt sikere a közönség körében. De jókat derült Georgij Sengelaja, grúz rendező operettvígjátékán is, amelyet (talán Vertov művének parafrázisaként?) Lány a varrógéppel címmel vetítettek. Az alapötlet kitűnő: egy szabást-varrást frissen kitanult lány érkezik a faluba, s dolgozni kezd. A kérdés, a dilemma: vajon elterjed-e az új módi a falusiak között. Sengelaja ezúttal egy kicsivel több operettel és egy kicsivel kevesebb iróniával rajzolja meg a történetet, mint azt tőle általában megszoktuk, s így a film valóban csak a ruhákról szól, holott az eredeti rendezői szándék ennél bizonyára magasztosabb volt.
A szovjet köztársasági filmekhez hasonló perfekt technikával készült a japánok Tizenkét hónap című rajzfilmje, amely szovjet szerző meséit dolgozta fel. A bemutatót a nézők inkább szívélyes gesztusnak, s profi munkának tekinthették, mintsem megindító műalkotásnak. Valóban, Taskentban akadt jó néhány profifilm is. Például az argentin Idill a vasútállomáson. A legnagyobb filmes hagyományokkal rendelkező dél-amerikai ország rendezője, Enrique Est megkísérelte egy szelíd szerelmi történetben a kisvárosi erkölcs „kisszerűségét” megmutatni. Egy bizonyos kisváros apraja-nagyja, de legfőképpen eladósorban levő lányai kimennek a vasútállomásra, ha vonat érkezik, azaz ha jelentős „esemény” történik. Sétálnak, bámulják az utasokat, a lányok pedig megpróbálnak szemezéssel egykét gavallért lecsábítani a fülkékből, mielőtt tovasuhanna a szerelvény. Sajnos, amit a vásznon látunk az 20–25 évesnek maszkírozott 40 éves színésznők, akiknek érzelmi kultúrája a 15 éves lányok érzelmi kultúrájának szintjén mozog. Persze van század eleji divat, kilovaglás, kocsikázás, baldachinos ágy, könnyes levelezés, elegáns öltöny, stuccolt bajusz –. röviden minden, ami kell a látványhoz, a dús érzelmekhez, csak éppen mű nincs. A Taskentban szereplő országok közül még soknak sok idő kell ahhoz, hogy elérje a filmkészítésnek azt a profizmusát, amit ez a gyengécske argentin film mutatott. Erre szükségük van még akkor is, ha, mint a példa mutatja a profizmus önmagában nem visz sehova. Magam is szívesebben néztem Latin-Amerika más nemzetiségű filmjeit, amelyek felvételei ugyan sokszor karcosak, s döcög a szinkronizálás is, de amit mutatnak az fontos információ vagy jelentős dokumentum, s nem egyszer képileg is felejthetetlen. Érdemes megjegyezni, hogy Latin-Amerika az a táj, ahol talán a legtöbb a „marginális” filmes; az emigránsokból, az azonos célért harcoló filmesekből, féllegális vagy épp félállami szervezetek tagjaiból összeverődött stáb. Filmjeiket látva a krónikásnak az a benyomása, hogy a földrész igaz történelmét ezek a „szabadcsapatok” írják, filmmel.
A Taskenti Filmfesztiválon nincs verseny, nincs díjazás. S ez egyáltalán nem csökkenti jelentőségét. Sőt, meggyőződésem, hogy elősegíti a nyílt eszmecserét a három kontinens filmesei között. Amely eszmecserére érdemes odafigyelni, még akkor is, ha olykor igen távolinak tűnnek a fesztiválon részt vevő országok s ismeretlenek filmjeik. Egy alkalommal Anglia–Világválogatott futballmérkőzést játszottak Londonban. Az elektromos eredményjelző táblán szó szerint a következő jelent meg: Anglia–a világ többi része. Néha, mintha mi is így gondolkodnánk: van az európai s az amerikai (értsd: USA) filmművészet és aztán van a többi filmművészet, a filmművészet másik fele. Pedig Taskent az idén (is) bizonyította fontos filminformációk, filmdokumentumok, jelentős filmalkotások készülnek a filmvilág „többi részén”. Ha nem veszünk erről tudomást, mi leszünk szegényebbek. Érdemes lenne hát hozzáértéssel és rendszeresen válogatni belőlük. S lepergetni őket a magyar nézőknek. Bizonyára lennének, akiket érdekel a filmvilág „másik fele”, a világ egésze. S talán nem is kevesen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/07 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7786 |
