András László
Kamaszkorom egyik kedves olvasmánya volt Kipling diákregénye, a Három kópé. Ebben szerepelt egy vissza-visszatérő jelmondat: „a kecske mekegése izgatja a tigrist”. Keresve sem lehetne ennél tömörebben kifejezni annak a bűnüldözési gyakorlatban is alkalmazott elméletnek a lényegét, amely az áldozat (a kecske) belső adottságaiból, kihívó magatartásából is igyekszik következtetni a tettes (a tigris) kilétére. A victimológia (victime – áldozat), amely fontos ágazata (lehet) az általános és a bűnügyi lélektannak, így teszi föl a kérdést: Az áldozat is bűnös?
Dobray György filmjében még egy ilyen című könyvet is látunk egy pillanatra. Az e kérdésben sugallt állítás köré csoportosul ugyanis a tehetséges rendező ezúttal bizony félresikerült filmjének központi problémája.
Tehetséges, mondom, és ezzel eleve kizárom, hogy akár lekicsinylés, akár fanyalgás állapíttatná meg velem: Dobray érezhetően a maga választotta műfaj legjobb alkotásait választja ihletőiül (Nagyítás, Francia kapcsolat, A keselyű három napja). Kifejező és hangulatteremtő erő árad a filmből. A látványközvetítés módja és minősége, a környezet, a megteremtett valóság eleven életszerűsége, a szereplők mozgatása, a megszokottban is szokatlanul új helyszínek felmutatása (soha nem látjuk a mindennap látott pesti metrót abban az újszerű megvilágításban, ahogy az a filmben elénk kerül), a filmkészítés technikai részletei mind jó színvonalon bizonyítják Dobray tehetségét. Még az sem zárható ki teljesen, hogy a kitűnő mesterekre történő utalások (a módszerben és egyes részletekben) szándékosak.
Mindjárt az első képsorokról eszünkbe jut ugyanis Antonioni Nagyítása. Maga a mozdulat, az elmélyült töprengés, ahogy a fiatal nyomozó a falra szögezi és tanulmányozza a kéjgyilkosságok áldozatairól és helyszíneiről készült felvételeket, világos utalásnak tűnik a mesterre.
Már-már tiszteletadásnak, főhajtásnak is felfoghatjuk.
Különösen a bűnügyi filmekkel kapcsolatban kötelező a kritikusra az illemszabály: nem árulhatja el a történetben felvetett probléma megoldását. Annyit azonban elárulhat, hogy Dobray filmjében egy kéjgyilkosság-sorozat tettese után nyomoz a rendőri apparátus. Az egyik fiatal nyomozótisztet a konkrét nyomozás határain messze túl, szinte a megszállottságig foglalkoztatja az ilyen esetekben különlegesen fontos kérdés: a bűnesetnek az áldozat (a kecske) oldaláról történő megközelítése. Mi az, ami az eddigi áldozatok olyan közös jellemzője, amelyből a tettesre (a tigrisre) következtetni lehet. A fiatal nyomozó azonban, a konkrét eseten túlmenően, a victimológia általános igazságát és érvényességét is bizonyítani akarja. Talán nem is egészen öncélúan: a gyilkos még szabadon van és ő az esetleges további áldozatokat véli elmélete alapján megtalálni és ezzel elejét venni annak, hogy áldozatokká váljanak. Ez – ha sikerül – az elmélet helyességét is bizonyítaná.
Ez az a pont, ahol Dobray filmjének koncepciója félresiklik. Az általános elmélet és a konkrét bűnügy szálai kettéválnak és a filmben olyan logikai ellentmondásba kerülnek egymással, ami a néző számára is nehezen teszi elhihetővé a látottakat. A történet részelemei válnak íróilag és dramaturgiailag zavarossá. Széttöredezik a rendező által gondosan és pontosan megteremtett közeg mikrokozmoszának belső rendje, és megengedhetetlenül hangsúlyos szerephez jut a minden bűnügyi filmek legszörnyűbb réme: a véletlen.
Már önmagában az is alig hihető, hogy egy kétmilliós város legalább tízezres nagyságrendű kecskenyájában (megfelelő életkorú, mindenre kapható, kihívóan kacér és csinos – sőt szép –, alkatilag is hasonló zsánerű nőszemélyek között) igen rövid idő alatt két olyant is talál – véletlenül – a gondos és lelkes nyomozó-pásztor, akit a tigris (a gyilkos) már elragadni kiszemelt magának.
A bűnügyi történetek azonban az elmúlt néhány évtizedben lényegi változáson is átmentek: a főhős (a detektív, nyomozó, hadnagy, inspektor, felügyelő) egyre ritkábban magánszemély, egyre ritkábban nyomoz magánemberként. Szinte mindig a rendőrségi nyomozó-csoport közös munkáján belül, hivatali munkaidőben végzik teendőiket. Meglehetősen olcsó dramaturgiai megoldás tehát, ha a fiatal és tehetséges nyomozótiszt számára úgy teremtünk a történet szempontjából elengedhetetlenül szükséges szabadidőt, hogy – feldúlt idegállapotára való tekintettel – a legnagyobb dologidőben adatunk számára felettesével szabadságot. Ha ezt véletlenül nem kapja meg, nem lehet leforgatni a filmet.
E vétségek alól a tehetséges Dobray Györgyöt akkor sem menthetnénk fel, ha figyelembe vesszük, hogy a filmkészítés is legalább olyan csoportmunka, mint a bűnüldözés. A rendező a forgatókönyv társszerzőjeként és dramaturgiailag is felelős a filmjéért.
Dicséretes azonban, hogy – elsősorban a színészek és a film operatőre, Bornyi Gyula személyében – Dobray György kitűnő munkatársakat is választott magának. A hálás szerepet is megemeli Kállai Ferenc tökéletesen egyénített alakítása; Sáfár Anikó vonzóan közönséges metró-kezelője hitelesen kihívó. Nem csupán szépsége, gyakran változó öltözetei és öltözetlensége, hanem színészi munkája is leköti a nézőt. Reviczky Gábor mindent megtesz azért, hogy a szabad idejében buzgó nyomozó dramaturgiailag és lélektanilag sokszor nehezen elfogadható alakját – amennyire ez lehetséges – meggyőzően állítsa elénk.
És ha igaz a nézet (nem biztos, hogy igaz) hogy az a jó filmzene, amire nem figyelünk fel, cseppet sem Presser Gábort hibáztatjuk azért, hogy a film pergése közben többször is felfülelünk a cselekményt kísérő és aláfestő muzsikára.
Még egyszer tehát és összefoglalásul: Az áldozat egy tehetséges filmrendező sajnálatosan és ígéretesen félresikerült alkotása.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/07 05-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7782 |
