Gombár Csaba
Igyekezvén hosszú és unalmas címet adni irományomnak, nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi években készült balázsbélás filmek címe milyen rövid, kopogós: Leleplezés, Feltaláló, Tárgyilagosan, s ugyanígy a stúdióból kinőtt, mostanában játszott alkotásoké: Békeidő, Harcmodor. Magyarország első, még a 30-as években zajló szociográfiai fölfedezésekor voltak jellemzőek az ilyen rövid, kemény címek. S mivel közismert, hogy e stúdió tagjai egykoron a szociográfia film általi művelésére tettek hitet – ha formálisan nem is –, de a belső fűtöttségből eredően talán nem is véletlen ez a párhuzam.
Kritikusok és nézők ugyanakkor nem egy alkalommal kifogásolták már, hogy a Stúdió dokumentarista filmjei túl hosszúak, magyarul: unalmasak. Néha kétségbevonták azt is, hogy ezek a filmek a valóságot, és semmi mást, csak a valóságot ábrázolják, vagyis egyoldalúságot, ellensematizmust, sötétenlátást tulajdonítanak e filmeknek, ami által dokumentum értékük vonatik kétségbe. Ami pedig filmi mivoltukat, minősítésüket illeti – a film magasztos széptani értelmében – nos, úgy tetszik, azt alkotóik a dokumentum jelző vállalásával már eleve eljátszották egyesek szemében.
Nem lévén verzátus kritikus, csak alkalmi néző, engedtessék meg leírnom, hogy nekem ezek a filmek nemhogy nem unalmasak, hanem többnyire lenyűgözően izgalmasak, megindítók és megnevettetők, azaz olyanok mint az „igazi” film. S az érzelmileg megragadó tényföltárás és ezek sajátos bemutatása a mai magyar társadalom életének dokumentálása. Ez a szubjektív véleményem.
Most, mivel véletlen szerencsém úgy hozta, hogy megint sok órán át nézhettem a Stúdió utóbbi éveinek ilyen jellegű termését – a Vannak változásokat, a Térmetszést, a Leleplezést, a Föltalálót, a Tárgyilagosant, a Zenészeket, a Szocioportrét – kénytelenül elgondolkodtam e filmekkel kapcsolatos véleményeken.
Míg számomra meglehetősen érdektelen az a kérdés, hogy ezek a filmek formameghatározottságuk következtében művésziek-e, avagy sem, az azért figyelmeztető kell, hogy legyen az e területen vívóknak és vívódóknak, hogy ez a kérdés a szociográfia esetében sem oldódott meg. Nem oldódott meg, mert maga a kérdés is rossz. A magyar szociográfia ugyanis nem a szépirodalom és a szaktudomány rubrikái között tévelyeg, hanem eredendően és velejéig a politikai literatura tartozéka. Nem a regény, vagy a szakdolgozat a szociográfia valódi rokona, hanem a politikai irodalomban művelt röpirat, pamflet, politikai esszé. Innen nézve a tényföltáró és okmányozóan a tényeket értelmező úgynevezett szociofilm, azaz „rövid” vagy „hosszú” dokumentumfilm, amely tudatosan a szociográfia útját követi, alapvetően a politikai, publicisztikus művekkel rokon elsősorban, mégpedig a publicisztikának abban a nemes értelmében, hogy az politikai hatásúan kívánja a közös érdeklődésre számottartó ügyeket publikussá, nyilvánossá tenni. Mert lehet ugyan azon vitatkozni, hogy Kossuth Lajos és Kemény Zsigmond, Bibó István és Németh László egy-egy esszéje a művészet, avagy a tudomány körébe tartozik-e inkább – nem hiszem azonban, hogy az ilyen vita sokra vezet, hanem sokkal inkább félrevezet. Ebből következően ezeket a szóban forgó dokumentumfilmeket is talán célszerűbb a vezércikkel, kommentárokkal, hírközlőeszközeink belpolitikai riportjaival összevetni, mintsem pusztán a tudomány, vagy művészet – önmagukban igen fontos – elvont értékeivel mérni.
Megismerhető-e a valóság ezekből a filmekből, s a valóság-e ez egyáltalán?
Egyik hetilapunkban olvasom a Vannak változások című, az ominózus Penészlekkel foglalkozó szociográfiai filmről, hogy „a statisztikailag kimutatott változások ellenére ragaszkodik ahhoz a borús látlelethez, amely szerint Penészlek lakossága anyagi és tudati téren mindmáig szenved a történelmi elmaradottságtól…” s a filmről egyébként rokonszenvvel megemlékező cikkírót az zavarja, „hogy a sötét valóság képi ábrázolásával ellentétben a napos oldalról csupán alámondott szövegből értesülhetünk”. Megjegyzése helytálló. Valóban lehetett volna fényképezni az új járdát, vagy a renovált kocsmát, részletesen. De – s itt hadd fogalmazzak határozottan – ilyen értelemben akár Engelst is meg lehetett volna kérni, hogy egy kicsit részletesebben foglalkozzék az angol munkásosztály helyzetéről írottakban a karitatív tevékenység pozitív hatásaival, hiszen az angol börtönügyi és szegényügyi reformok akkorra már hosszú fejlődésre tekinthettek vissza. Mit változtatott volna ez a lényegen? Tudjuk, hogy a lényegen semmit, de a munka politikai hatáslehetőségén, fölhívó és mozgósító erején már igen.
Valóban, ezek a dokumentumfilmek nem az ipari tévé „tárgyilagosságával” fényképeznek, hanem összefüggéseket emelnek ki, s azokat fölkiáltójellel ellátva teszik publikussá. Vállalják akár a politikai névtelenek megnevezését és képviseletét is. Kíváncsiak a „mélytengeri áramlásra”, ahogy az a szociográfiához és így a szociofilmhez is illik, s ezzel kétségkívül, mintegy politikai vállalkozásba bonyolódnak. Nemcsak bemutatnak egy helyzetet pozitivista elvontságában, hanem helyzetértékelést és helyzetminősítést is nyújtanak, amint ez követelmény (lenne) a tudományos megközelítésekkel szemben is. Nemcsak föltárnak sokszorosan „rejtett hibákat”, hanem érzelmileg is mozgósítanak állásfoglalásra késztetően, amint ez műalkotásoktól elvárható. Ezen filmek politikuma – helyesebben quasi-politikuma – pedig abban rejlik, hogy ezt sokszor a hivatásosak helyett, a hivatalos fórumok helyett teszik. Képviseletet vállalnak – s ennyiben politikai módon járnak el, önmagukban azonban nem helyettesíthetik a hiányzó, vagy hibásan működő politikai fórumokat, csak intézményrendszerünk foghíjaira mutathatnak rá – s ennyiben, valamint ezért nevezendők quasi-politikai jellegűeknek. De – és ezt vegyük észre – ezek az alkotások politizálnak, szocialista társadalmunk megfelelőbb, méltóbb viszonyaiért emelnek szót. Készítőikre épp az a jellemző, ami ifjúságunk nagy részére, de a felnőtt, fejelágyabenőtt nemzedékekre igen kevéssé – azaz, hogy politikailag aktívak.
És ha eljátszunk egy kicsit a jövővel, föltehetjük azt a kérdést is, miről ismerszik meg a hetvenes évtized magyar társadalma a celluloid szalag segítségével, mondjuk 50 év múltán? Erre a legkézenfekvőbb válasz úgy adódik, ha a történészek munkájára vetünk egy pillantást. A két háború közötti ország magyar társadalmának megismeréséhez óriási segítség számunkra az akkori szociográfiák adta kép. Ha azonban az akkori állampolgári népesség gondolkodását, észjárását, szemléletét is megrajzolják, aligha hiányozhatnak belőle olyan alkotások, mint például a Meseautó című film a maga cukros álomvilágával. Mert hiszen a Puszták népe, a Tardi helyzet, a Futóhomok vagy a Viharsarok ha föl is tárták az akkori mellbevágó társadalmi és politikai helyzetet, a Meseautó, s a hasonszőrű alkotások legalább annyira, sőt sokkal inkább hatottak az akkori emberek gondolkodására. Nos, a jövőbe vetítve mármost ezt, aligha állítható, hogy a BBS filmjei a meghatározóak a mai magyar állampolgárok gondolkodására. Mert ugye van jónéhány politizáló dokumentumfilm raktáron, amit itt-ott vetítenek, s ezzel szemben, például, a naponta három kiadásban, több millió néző számára, a televízió híradójának belpolitikai rovata. Érdemes-e egyáltalán föltenni a kérdést, hogy melyiknek van nagyobb hatása állampolgári szemléletünkre?
Mégis érdemes eljátszani a gondolattal. Mit szólnánk ahhoz, ha félszáz év múltán a mai társadalom gondjai, munkahelyi és lakóhelyi konfliktusai, képviseleti formái a közös ügyek intézését befolyásoló mentalitások csak a tévé által szokásos módon bemutatott üzemi és szövetkezeti és üres protokolláris riportok alapján összegeződnének? Bizonyára nem én lennék az egyetlen, aki azt mondaná erre, hogy ez egyoldalúság, s ebből csak hiteltelen kép származhatik.
Valójában persze nem a jövő történészének módszertani problémái érdekelnek alapvetően, hanem az, hogy belpolitikai rovataink politizálási stílusából hiányzik jórészt mindaz, ami a Stúdió dokumentumfilmjeinek politizálási erénye. Ez az erény úgy jellemezhető, mint az állampolgári bátorság ébresztése, mint a megoldatlan problémák beemelése a politikai nyilvánosságba, a névtelenség megnevezése, lett légyen az intézmény, vagy személy, egyszóval politikai vállalkozás a jobbítás kockázatával. Kérdés mármost, hogy ezt az erényt érdemnek tekintjük-e? Nem én, az egyes néző, hanem sokan, mint nézőközönség – mindazokkal együtt, akik oly sokszor szólnak a politikai aktivitás fontosságáról, ha azonban az esetleg megnyilvánul, ódzkodnak tőle, mert az mindig és óhatatlanul személyeket és intézményeket is érint.
Ha ebben az összefüggésben nézzük ezeket a szociofilmeket, nem tagadható, hogy társadalmi fejlődésünk árnyoldalaira vetnek – lehetőségükhöz mérten – kevéske fényt. Ha úgy tetszik, ilyen értelemben egyoldalúak. De éri-e annyi bírálat nagy hírközlő eszközeinket közéletünk sokszor igencsak negédes dokumentálása, konfliktuselkenő ál-derűje miatt, mint ezt a szerény eszközökkel dolgozó Stúdiót problémaföltárásai okán? Hányszor és hányan látják a napfényben fürdő blokkházakat, a derűsre fényképezett lakótelepeket és hányszor és hányan láthatják például a Lakitelek című filmben a főváros körüli, idekényszerült népességgyűrű nyomorúságát? Hányszor hallunk munkasikerekről, jólétről és növekvő demokráciáról, de hányszor szembesülünk kudarcokkal, szegénységgel és az emberi méltóságot megtörő önkényességgel? Mert kétségtelen és jó, hogy egyre több a lakás, hogy vannak munkasikerek és elértünk a régebbihez képest egy átlagosan jobb életnívót, de akiknek nincs lakásuk, akik nyomorúságosan élnek, azok problémáit meg kell nevezni mint megoldatlan problémát, ezt politikailag artikulálni kell, hogy a megoldás lehetősége egyáltalán fölmerülhessen.
Mindezzel persze általában és ilyen elvontságban az egyetértés szinte általánosnak mondható. De szinte majd minden esetben, ha a közélet fogyatékosságait kapja valaki lencsevégre – nem is szólva arról, ha azt oknyomozóan szélesebb összefüggésekbe ágyazza – szinte rögvest fölmerül a „Penészlek-szindróma”. Az egyoldalúság minősítő jelzője csak a problémaföltárásra használtatik és nem a problémák elkenésére. Márpedig az egyik a résztvevő politikai aktivitását segítheti, ha megfelelő demokratikus akaratérvényesítő csatornák állnak rendelkezésünkre, a másik viszont épp ez ellen hat, elszenderít, elaltat, s a politikai intézményektől való elfordulás egyik okozója.
A jövőbeni történész észlelheti majd a politizáló kamerák eltérő stílusait, merőben különböző hatáslehetőségeit összevetvén a televízió belpolitikai terű munkálkodását a dokumentumfilmek által hordozott mentalitással. Méltánytalanság volna ugyanakkor a tévé nyakába varrni egészében belpolitikai újságírásunk nyilvánvaló politizálási hiányosságait (a nyilvánvalóság észleléséhez elegendő akár a külpolitikai rovatok politikai elemzőkészségére figyelni), mint ahogy az lenne az is, ha nem tudatosítanánk olyan alkotó mód meglétéről is, mint például a Balázs Béla Stúdióban edződött Vitézy László és társai tévében készült, és nem egyszer díjnyertes dokumentumfilmjei. (Az idei Miskolci tévé-filmfesztiválon például az Abc című filmjük nyerte el a dokumentumfilmek kategóriadíját.) Csakhogy, míg a Stúdió, alakulásától kezdve, szociografikus filmjeivel kiérlelte ezt a politizálási stílust, addig a tévében ez csak marginális jelenség.
Minderről azért is érdemes szólni, mert mi sem könnyebb, mint az újabb filmes nemzedékek kedvét elvenni a politizálástól, azaz abbahagyni a publicisztikus politikai műfaj művelését. Hiszen más területeken könnyebb a gyártás is, a forgalmazás is. S ha valaki arra teszi az életét, hogy hosszúnak mondott dokumentumfilmeket készítsen, sok rosszra elkészülhet, s legfőként arra, hogy roppant nehezen juthat el a nézőkhöz. Mert föltéve, de meg nem engedve, hogy a tévé- és mozi-nézők nem hajlandók e filmeket megtekinteni, ugyan miért nem vetítik e filmeket a politikai oktatás országos hálózataiban? A Stúdió filmjei foglalkoznak a lakás- és településüggyel, az oktatási rendszerrel, ipari és mezőgazdasági szövetkezetekkel, a munkások művelődési kérdéseivel, politikai szervezetek belső életével, a cigányokkal, az öngyilkosság kérdésével stb., stb., tehát mindazzal, ami belpolitikai életünkben vitára késztet és állásfoglalást igényel. Miért a mellőzés e téren? Netán könnyebb fűrészpor szövegű tankönyveket kézbe adni, mint markáns álláspontot elfogadni, vagy cáfolni ezen ügyekben? A filmek ilyetén alkalmazása ugyanis ezt igényelné, mert politizálnak és politizálni tanítanak.
De valóban így van ez? Nem egyéni érdeklődésem korlátai, egy jó adag szakbarbárság láttatja ezt velem? Hogy az említett vonásokat emelem ki ezekből a filmekből, abba bizonyára belejátszik csökönyös érdeklődésem a politika iránt, de hogy benne vannak – sok más egyéb érték mellett – az nem kétséges.
Vegyünk csak két filmet az elmúlt év terméséből. Az egyik a már említett Vannak változások, a másik meg mondjuk a Leleplezés. Napjaink megint egyik fontos politikailag mérlegelendő és szaklapokban is mérlegelt politikai problémája a centralizmus, decentralizáció és recentralizáció nyűglődő kérdésköre. S ha egy évtizede az országos érdeklődés föl is kavarta a penészleki állóvizet, s egy falu esetében minden bizonnyal a pozitív változtatás esélyét vívta ki, a centralisztikus, faluelsorvasztást is jelentő településfejlesztési koncepció ezt az esélyt eleve ellehetetlenítette. A központi szuperész diktálta összevonások, kiemelések, visszafejlesztések, minden előző megoldatlanságtól is eltekintve, e falu számára a centralizmus drámáját jelentik, mint mindmegannyi falutársa számára. A településsel foglalkozó sok, okos szaktudomány eredménye mit sem ér, ha a településfejlesztés a kiskorúnak tekintett állampolgár feje fölött, demokratikus érdekérvényesítése mellőzésével történik. Márpedig Penészlek örökölt nyomorúsága most még ezzel is tetéződik.
Ezzel szemben – más formában legalábbis, de tartalmilag egybehangzóan – a Leleplezés című film a centralizmus komédiája. Egy vidéki város munkásai saját pénzükön szobrot állítanak. Ezt azonban elfelejtik engedélyeztetni egy központilag működő és jogosítványa szerint az esztétikai bölcselemmel rendelkező valamiféle lektorátussal. A munkások – egyébként már Jancsinak becézett – szobrát el kell takarítani, s helyébe kerül a központilag jóváhagyott szobor. Erre mondja a gyár képviselője, hogy „majd megszokjuk”. Csakhogy fönnmarad a kérdés: mit is szoknak meg valójában? Ha csak egy szobrot, az még hagyján, ha azonban saját akaratuk érvényesítésének ellehetetlenülését, az már baj. Mert tegyük föl – hisz a filmben szereplő zsűri széptani blöffjei semmit sem bizonyítanak –, hogy egy város saját pénzén és saját örömére csupa ronda szoborral rakja tele köztereit. Mi történne akkor? Lenne egy város ronda szobrokkal megrakva, amit esztétikailag kritizálni kellene. Ezzel szemben áll egy (egy?) esztétikailag meg nem győzött közösség, amelynek demokratikus akaratérvényesítését – és szerintem ez a fontosabb – adminisztratív úton megtörték. A bumfordi „Jancsi-szobor” komédiája túlmutat önmagán.
Ezek a filmek ilyen kérdéseket vetnek föl. Nem egyszerűen nézőkhöz, hanem állampolgárokhoz szólnak. Ezért tartom tehát, hogy a Balázs Béla Stúdió „hosszú dokumentumfilmjei” – ha egyelőre kevesek számára is – izgalmas, hasznos, művészi és tudományos erényeket is fölmutató politikai filmek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/07 02-04. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7781 |
