Ungvári Tamás
Mert én Jane Fonda vagyok címmel a Kozmosz Könyvek egy 1976-ban írott, népszerű könyvet tett közzé. A népszerű életrajz szerzőjének, Peter Jacobsnak az volt a dolga, hogy a hollywoodi szexcsillagnak induló Jane Fonda útját rajzolja meg a politikai közömbösségtől a politikai elkötelezettségig. És Jacobs csakugyan felfest egy érdekes és példamutató jellemet. Jane Fonda Vietnamban, Jane Fonda letartóztatva, Jane a nemzetköziség harcosa. Jane felfedezi a nemzetet. A képmellékletek mutatják, hogyan áll ki a San Franciscó-i Alcatraz egykori börtönében az indiánokért, hogyan él egy állítólagosan közönséges kaliforniai bérházban.
A kritikus kezét némiképp bénítja az a tény, hogy az évek múltával azt is tudhatja Jane Fondáról, amit a könyv szerzője még nem álmodhatott. A kaliforniai bérházhoz azóta egy Santa Monica-i luxusvilla társult. Második férjét, az egykori diákvezér Tom Haydent azóta elindította Jane a demokratapárt választási versenyében. Jacobs azt írja, hogy Jane Fondával nemigen foglalkoznak a lapok. Könyvének külföldi megjelenése után a legnagyobb példányszámú amerikai magazin, a People csaknem teljes számát a művésznőnek szentelte. A politikailag tudatosabb Time magazin még az év végén „cover story”-t jelentetett meg róla.
Jane Fonda nagyszerű színész és nagyszerű ember. Nem egy ifjúsági életrajzra tartozik, még akkor sem, ha némiképp frissebb és korszerűbb, mint a most magyarul olvasható, hogy Jane Fonda többször nyilatkozott kedvezően arról a Jonesról, aki a Népek Temploma elnevezésű szervezetében embereket gyilkolt halomra Guyanában, s az sem, hogy Jane nem egyszer maoista jelszavakra s a Fekete Párducokra esküdött. Igaz, a Fekete Párducok teljes és eszmei védelme sem csak Jane Fondát ejtette meg, hanem például Leonard Bernsteint is. Ám az sem véletlen, hogy Amerika egyik legszellemesebb – Bernsteinnél és Fondánál azonban jobboldalibb – újságírója ezt a vonzódást „radical chick”-nek, a radikalizmus újdivatának nevezte el. Mert ez is Jane Fonda egyik tulajdonsága, hogy voltaképpen válogatás nélkül szolidáris megannyi radikális vagy annak rémlő mozgalommal: Jones és Vietnam, indiai vallás és indiánok – mindez némiképpen a divat igényei szerint váltakozik ideológiájában.
Fontos-e egy máig is hollywoodi színésznő ideológiája?
A megváltozott Hollywoodban nagyon is.
Örökifjú anekdota, még Scott F. Fitzgerald hollywoodi bértollnokoskodásának idejéből, hogy a legbutább színésznő az, aki megérkezik Hollywoodba, és az íróval fekszik le. Az írón ugyanis semmi se múlott Hollywood álomgyárában. Istensége ennek a mechanizmusnak a producer volt. A Czukorok és Premingerek, akikre különben az ifjúsági Jacobs igencsak félreérthető és kétértelmű megjegyzést tesz (74. o.).
De a producerek ideje is leáldozott.
Hollywood új birtokosai a szupersztárok. Saját producereik már ők. Robert Redford és Paul Newman és Richard Dreyfuss és – Jane Fonda. A kínai szindróma című filmnél nem a rendező (Mike Gray) rúgta ki a színésznőt, hanem a színésznő (Jane Fonda) menet közben a rendezőt. De ugyanezt megteheti Jack Nicholson, Warren Beatty, Clint Eastwood is. Ha neadjisten Ronald Reagan elnökké választatik, akkor nem annak ellenére, hogy egykori színész, hanem azért, mert színész volt. Méghozzá Hollywoodban, mely egy hadianyaggyár fontosságával vetekszik.
Joggal. Az is. Ideológiai hadianyaggyár kétszázmillió embernek.
Abban, hogy Jane Fondának ebben az iparban kiemelkedő és pozitív szerep jutott, igaza van Jacobsnak. Minden egyébben – tévedésre hajlamos. Abban is, hogy a Jane Fonda-eszményt szembeállítja a Brigitte Bardot-eszménnyel. Bardot-t szexlibának nevezni, ahogyan azt Jacobs teszi, megengedhetetlen. Ugyanígy értelmetlen, hogy miért lesz Roger Vadimból „álmatag” ember, „aki az életet és a munkát úgy fogta fel, mint egy kellemes fürdőzést a swimming pool-ban...” (70. o.) csak azért, mert nem értette meg akkori felesége, Fonda politikai ambícióit.
De hát ez végül is mindegy. Ifjúsági életrajzban elkelnek az efféle kontrasztok. Jacobs vagy a magyar kiadás amúgy is eléggé slampos, tájékozatlanságról és műveletlenségről egyképpen árulkodik. Így lesz Garrisonból Carrison, így Bertrand Russellből kétszer is egy l-lel Russel; így a párizsi Avenue d’Iéna-ból Léna. Nem merem szóvá tenni azt sem, hogy egy nőegylet gúnynevét valóságnak fogta fel Jacobs vagy a fordítója. „Cicamica Liga” olvasom a lábjegyzetben a „Pussycat Leage”-ről. Kérem az olvasót, ne restellje a fáradságot és nézze meg az összetett szó első tagjának úgynevezett bizalmas jelentését az Országh-nagyszótárban. Csodálkozni és vihogni fog.
*
A másik könyv, melyről a sztáréletrajzok ürügyén szólnom kell: Karcsai Kulcsár István könyve Liv Ullmannról. Ez komolyabb mű, mint a Fondáról szóló, más közönségnek is készült. Módszertanilag azonban éppannyi problémát vet fel, mint amaz. Elsősorban forrásait tekintve.
Kortárs, élő színészről szóló monográfia leginkább hősének nyilatkozataira támaszkodhat. A monográfia szerzőjének azonban roppant óvatossággal szükséges kezelnie ezeket a forrásokat. Még az önéletírásokkal is csínján és kritikával kell bánni. Gyanúm szerint a sztárok magánéletüket teljes egészében átadták annak az életrajzi iparnak, mely interjútól a könyvig izgalmassá tupírozza a bankigazgatók pontos időbeosztásával rendelkező napjaikat. S a modern munkamegosztás alapján a megfelelő hakni-írók, négerek, pénz- és botrányszomjas revolver-hírlapírók gyártják azt a „tudományos alapot”, amelyre még a kitűnő Karcsai Kulcsár Istvánnak is építenie kell.
Hinnők, mindez csak az életrajzírás problémája, de nem az. Színész-pályarajzokban esztétikai kérdés, mit mond egy színésznő, s hogyan mondja azt. Karcsai Kulcsár István azt állítja, hogy például Liv Ullmann önéletrajza stílusával, megfigyeléseinek pontosságával kiemelkedik a szokásos visszaemlékezések sorából. Nos, az a részlet, melyet a művésznő hollywoodi tartózkodásának korszakából Karcsai Kulcsár idéz, messziről elárulja a „ghost-writer”-t, vagyis azt a szellemkezet, amely a művésznő „önéletrajzát” legalábbis átsimította. Művésznő nem tudja megszokni a sofőr vezette limousine-t, nem kér sminket, nem jár kozmetikushoz: vagyis azt a szerepet játssza, hogy ő nem is igazi hollywoodi színésznő. A patron ismerős, nem a szavak. Hogy itt valaki különbözni akar.
Mi más a hollywoodi színésznő, mint a megtestesült különbözni akarás?
Könyv és nyilatkozat csakugyan árulkodik egy személyiségről, akár tollából származik az áru, akár csupán a jóváhagyásával jelenik meg, Liv Ullmann, sajnos, ebben a tekintetben sem különbözik igazán a hozzá hasonló, lángeszű s a filmipar propagandagépezetébe került színésznőktől. Felfedezőjéről, egykori élettársáról, gyermeke apjáról, Ingmar Bergmanról például így nyilatkozik Liv Ullmann: „Azt hiszem, színházi rendezőnek még nagyobb, mint filmrendezőnek. Igazi lángelme, hallatlanul inspirálja a színészeket.” Még a magyar képeslapok lapjai is elpirulnának e tömény hízelgéstől. Ám a tudományosabb ihletésű színészéletrajzok arra valók, hogy legalább az olvasót tanítsák némi ízlésre, ha már a színésznőket nem lehet.
Igaztalan lenne persze a színészéletrajzok bűnét Karcsai Kulcsár István nyakába varrni, ő gondos és tapasztalt filmográfus, ismer minden adatot, nyilatkozatot. Eleganciájára vall, hogy még magyar kritikusokat is idéz, anyagának fölényes ura. Tartalmasak a filmismertetései, gondos a stílusa – talán nem is ő tehet arról, hogy annyira imponál neki a valóban kitűnő színészasszony, Liv Ullmann.
A műfajjal van baj. Hogy az ilyen színészéletrajz voltaképpen adulatio, laudatio, azaz hódolat és ünneplés. Ha már valaki addig vitte, hogy életrajzot írnak róla, akkor miként a szenteknél, minden szentséggé válik, amihez hozzáér. Karcsai Kulcsár úgy idézi az amerikai Newsweek kritikusát, mintha a Newsweek kritikai tekintély lenne s nem egy politikai magazin, melynek még a pórusaiból is az érdek fűrészpora hullik ki.
Karcsai Kulcsár Istvánnak és a sorozat többi írójának egyetlen szót kellene felvésnie jegyzettömbje élére. Manipuláció.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7778 |
