Berkes Erzsébet
Akár József Attila versének drámai variációja is lehetne Kertész Ákos színműve, a Névnap. Egy asztalossegéd – bizonyos Guszti – „vasárnap kedvét megfordítja”, azaz neve napját emlékezetesen akarja megülni. Ennek gyakorlatilag semmi akadálya: önálló lakásuk van, a gyerekeket átveszi egy éjszakára a szomszédasszony, telik húsra, sörre, borra; mi több, maguk a meghívott jó barátok cipelik a teli cekkereket; valamennyien egészséges, jó étvágyú és jó huzatú emberek – mégis irgalmatlanul elpuskázott nap ez a Gusztáv-nap, ők ugyan azt állítják, ez volt az eddigi legjobb, de ez csak arra jó, hogy a néző iszonyatát fokozzák – milyen lehetett a többi... Hat boldogtalan és hazug ember marja egymást, „pedig bennük laknak a galambok”. Azaz volna képességük a boldogságra.
A férfiak borgőzös legénykedéssel kukorékolják túl gyöngédebb érzelmeiket, az asszonyok csúnya sziszegéssel fedezik megaláztatásaikat, és viperakedvességgel törlesztenek leleplezett kedvességükért.
Miért nem merik bevallani, hogy – bár megalkuvásokkal, de – képesek volnának boldogan élni? Mert nem sikk. Falvédő bölcsességekhez igazodva akarják életük látszatát kialakítani, és ez a törekvés megkeseríti azt a parányi szépet is, ami uniformizált életük alján az egyéni boldogság szülője lehetne. Hazudnak, hogy megfeleljenek az előre gyártott elvárásoknak; hazudnak, hogy hasonlíthassanak egymásra; hazudnak, hogy ki ne kezdjék őket a különbözésért; hazudnak, mert beléjük idegződött, hogy örömeiket eltitkolják.
Kertész Ákos kitűnő látleletet ad, de csak látleletet. Van bátorsága hozzá, hogy munkáskörnyezetben mutassa meg azt az érzelmi sivárságot, amelyet eladdig már luxus-, konformista-, entellektüel- és káder-miliőben taglaltak irodalmi és színpadi művek. Képes felrajzolni, hogy életünk tartalma és etikája anomáliákat mutat a legszélesebb rétegekben, az uralkodó osztályban is. De – s ezt már a színpadi változatról szólva is leírták – megmarad a felületen. Mintha a magánélet hazugságai csakis a magánélet begyakorlott, ásatag normáinak hangoztatásából adódnának, és nem abból, hogy az őszinteség minden megnyilvánulásunkból hiányzik, így a névnapi kiborulás és lelepleződés Guszti, Lehus meg a többiek egyéni adottságaiból ered, és alkatukkal magyarázható még akkor is, ha viselkedésükben milliók viselkedése nyilvánul is meg. De miért viselkednek ők és sok százezren így? A társadalmi méretű késztetésig Kertész Ákos szövegkönyve nem hatol. Ettől válik a részleteiben hiteles játék egészében esetlegessé, összefüggéseiben bizonytalanná.
Ezt a lényeget érintő fogyatékosságot a televíziós változatnak sem sikerült helyreütnie. Sőt: a kamera mozgatása még inkább kedvezett a részletek hitelességének, s még többet ártott az összefüggések föltárásának. A hosszú snittek alatt remekeltek a színészek, de megállt az idő. Helyszínek és helyzetek váltogatása – ez már sok évszázados dramaturgiai tapasztalat – növeli időérzetünket, míg egyetlen látószög exponálásakor együtt ketyeg a színpadi és nézőtéri óra. Ez az igazság akkor vált terhessé, amikor az éjszakai mulatozást – a játék java részét – kellett volna megjeleníteni. A kötött játékidőbe ágyazott hosszú beállítások alatt csak tartalmi kivonatot tudtak megjeleníteni a színészek, az érzelmi, indulati átmenetek, fokozatok számára nem nyílt alkalom. Szinte pillanatok alatt „borultak ki a lelki szemétkosarak”, mintha mindenki azzal az eltökélt szándékkal lépett volna a játékba, hogy most aztán leleplezi magát. Alig láthattuk jelét annak, hogy a helyzetek teszik fedetlenné a figurákat. Így erősebben éreztük az alkotók eltökélt szándékát, mint a jellemek önmozgását, pszichikai hitelességét.
„Megérzem a szándékot és elkedvetlenedem.” Ez történt. S ha mégsem kapcsoltuk ki a készüléket, az csakis azért történt, mert a színészek mozaikos alakításukban is remekeltek. Úgy kell „tűkön ülni”, ahogy Molnár Piroska, amikor Ilust a szomszédasszony ondolálja; úgy kell „drága egykomámnak” nőügyekről sumákolni, ahogy Koltai Róbert teszi a már beszívott Gusztit alakítva. Ilyen a szerelemutáló, féltékeny feleség – és Nagy Anna Arankájára mutatunk; ő meg a szerelemvágyó elégedetlen: Pécsi Ildikó irgalmatlan humorú Bözsije. Bumburnyák, a nagyokos – Kozák László és a kültelki donjani, már túl a negyvenen: Horesnyi László.
Csakhogy mindez a ráismerés, híjával van a fölismerésnek. Ezekben a hősökben már nem raknak fészket a „szelíd tollú, éneklő galambok”, s kivált nem lesznek griffmadarak, „akik holló népen igaz törvényt tesznek”. A játékból ugyanis kimaradtak a hollók, megnevezetlenek az önalulmúlás okai. Nemcsak Kertész Ákos hallgatja ezt el, hanem a kamera is, amelynek módja lehetett volna arra, hogy szöveg nélkül, néma jelenetek során rögzítsen szélesebb világot, mint e szobakonyha. Erre vagy hasonlóra bizonyára nem az anyagi meggondolások miatt, a játékidő korlátai miatt, rendezői ötlettelenség miatt nem vállalkozott Zsámbéki Gábor, hanem azért, mert belátta: griffmadarak csak a mesében, csak a versekben, csak a revolúciós reményekben születnek. Gusztiékból nem csal elő griffeket az ismert evolúció.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7774 |
