Csala Károly
Kiküldött munkatársunk beszámolója
I. A prágai XVII. Nemzetközi Televíziós Fesztivál az eddigi legnagyobb magyar sikert hozta: első ízben nyerte el az „Arany Prága” fődíjat magyar tévéalkotás a drámai művek kategóriájában, nevezetesen az Úszó jégtábla, amelyet Galgóczi Erzsébet írásából Nemere László rendezett s Bíró Miklós fényképezett.
Az eredmény s a nemzetközi összehasonlítás lehetősége elgondolkodtatja az embert. Például azon, hogy vajon mit s főleg milyen hatékonysággal képes a hazai televíziós kritika fölmérni abból a nem stagnáló, hanem különböző irányokban változó alkotótevékenységből, amelynek produktumai évente hetvennél is több tévéjátékként, tévéfilmként jelennek meg nálunk a képernyőn. A műelemzés kívánatos sorsára ugyanis csak alig egy csekély hányada jut e termésnek, olykor még recenzálásuk, puszta nyugtázásuk is el-elmarad a sajtóban. (Nem hiszem persze, hogy ennek okai kizárólag a bírálók személyében keresendők. Sőt, elsődleges okként sajtóstruktúránkat nevezném meg: nincs heti televíziós kritikai szemleféle a magyar sajtótermékek közt; nincs a legnagyobb hatású tömegtájékoztatási és -szórakoztatási eszköznek megfelelő erejű-arányú kritikai kontroll-lehetősége. Nincs rá elég tér. Materiálisán nincsen.)
Arról pedig, hogy merre tart a magyar tévéfilm- és tévéjáték-rendezés, komolyabb szó alig esik a jelenlegi körülmények között. Pedig esnie kéne. Arról mondjuk, hogy egy-egy olyan rendező, mint Nemere is, aki jó hetven (!) nagyobb szabású munkát tudhat a háta mögött, ma már korántsem ugyanaz a rendező, mint aki 5–10 évvel ezelőtt volt. Alighanem a később beérő alkotók közé tartozik; épp az utóbbi időkben tapasztalható munkásságában jelentős minőségi változás. Az Úszó jégtábla vagy még inkább a Prolifilm ezt bizonyítja.
Az Úszó jégtábla hibái-hiányosságai, természetesen, a prágai fődíj csillogásától sem kerülhetnek „jótékony homályba” (például az, hogy dialógusaiban túl sok a direktség, olyasmi, amit a jó színészek kimondatlan szavak nélkül is érzékeltetni tudtak volna), ámde erényei kétségkívül más megvilágításba kerülhetnek az összehasonlításban. Éhes a világ a hétköznapok reális, kínzó gondjainak józan, vitára serkentő, gondolatra késztető bemutatására – mindenekelőtt a szocialista világ, amely Prágában némi túlsúlyban volt jelen –, s a magyar televízió versenyfilmje példát adott erre. S épp ez az, amit idehaza talán nem értékelünk kellőképpen. Megszokhattuk volna?
A köznapi élet valódi gondjainak föltárására számos kísérletet láthattunk Prágában, s tanulságos volt látni azokat a különböző korlátokat, amelyek rendre szűkebb határok közé szorították az alkotói jó szándékot a téma és a fölvetett társadalmi gond által megkívántnál. A magánélet magánélet maradt. Az esetből puszta esettanulmány sikeredett. A szociális mondandó kilógó lólábat növesztett. Az egyedítés az extremitásra szorítkozott. Dráma helyett csupán sorscsapás és balszerencse került a képernyőre. De mindezzel együtt is értékes híradásokat kaphattunk a – számunkra olykor idegen, olykor nagyon is rokonnak tetsző – hétköznapokból. Ez dominált, s a „művészkedés” csak kivételképpen adódott, példának okáért a horvát tévé Goran című lírai kuszaságában, amely a nagy mártír költő, Ivan Goran Kovačić élettörténetéből választotta tárgyát.
A drámai művek között igazából csak két komoly vetélytársa akadt a magyar filmnek: a szovjet és az egyik finn (minthogy Finnországból két televíziós társaság szerepelt a fesztiválon). Az előbbi – Az a bizonyos Münchausen, Gorin színdarabjából Mark Oszipovics Zaharov rendezte – voltaképpen kirítt a hétköznapok témáit feszegető művek sorából: fényes kiállítású, szellemes történet arról a Münchausenről, aki nem hazudozott, csupán életvidám álmodozó volt, s ez okozta, hogy lehetetlen kalandokba keveredett. A film a hazug szokásokba belegyökerezett életmód ellen szólt, telis-tele igencsak aktuális célzásokkal. A kitűnően fényképezett finn alkotás viszont – Novemberi tépelődések, rendezője Juhani Tiikkainen, operatőre Reijo Elo – egy kicsit „antonionis” sztorit beszélt el egy sajtófotósról, aki lassan-lassan rádöbben, hogy külsőre rendezett, szép élete egyáltalában nincs rendben. Realistaérzék, jó atmoszférateremtés jellemzi készítőit – néhány magával ragadó drámai nagyjelenete megmarad a néző emlékezetében.
A kissé egzotikus török (A yörükök és a lovak, Tuncay Öztürk rendezése, egy máig nomád törzs életéből vett dráma) s a csöppet sem egzotikus algériai film (A visszatérés, rendező-írója Benamar Bakhti, egy Párizsba szakadt vendégmunkás életéről és haláláról szól) képviselte a legjobb színvonalon az Európán kívüli világ tévéművészetét. De az előbbi rituálisan lassú tempója s az utóbbi monoton ismétlődései, dramaturgiai kiszámítottsága, mi tagadás, némileg idegenül hatottak.
Jó színészi munka jellemezte az NDK és a szlovák filmet (Plantagenstrasse 19, rendezője Helmut Krätzig; Nagy szavak nélkül, Marta Gogálová rendezése), ám mindkettő valahogy a riportszerű esettanulmány szintjén rekedt. Mégis élmény volt látni Erwin Geschonnecket egy zárkózott, özvegy munkásember szerepében, illetve Kamila Magálovát és remekül „játszó” – a filmben fogadott, a valóságban saját – kislányát, Danka Magálovát. Furcsa dolog, de kimagasló színészi teljesítménnyel épp az ilyen – nem érdektelen köznapi témájú, csakhogy valóság-megjelenítésében részlegesnek mondható – művekben találkozhattunk leginkább. Mint a dán filmben is, amely egy középkorú asszonyról szólt, akinek fél mellét leoperálták, s akit Karen Wegener alakít (A titkos fiók, Lis Vibeke Kristensen rendezése) vagy a franciában, ahol az öregek otthonába jutott, rokkant Charles Vanel játékát csodálhattuk ugyan, ám ezen túl meglehetősen szűkre szabott világot és világnézetet konstatálhattunk csupán (Az Oázis, Marcel Teulade rendezte).
S ha már színészi teljesítményről van szó, nem maradhat említetlenül a lengyel Zdisław Kużniar, aki a címszereplőt alakította a Rudolf Hess pere című dokumentumjátékban – roppant kötöttségekkel, hosszú perceken át közeliben, esetenként mozdulatlanul a vádlottak padján, s mégis félelmetes elevenséggel idézte elénk az auschwitzi lágerparancsnok gyilkos lényét.
II. Egészen más világ természetesen a zenés filmek-műsorok kategóriája, amely Prágában hagyományosan magas színvonalú, javarészt komolyzenei tévéművek szemléje. Véletlen vagy sem, tavaly is, az idén is Stravinsky-opus előadásával aratták a legnagyobb sikert. Az elmúlt évben ráadásul kétszer is ugyanazt a művet láthattuk-hallhattuk (egy nyugatnémet balett- és egy kanadai koncertműsorban, A tavasz megszentelését), s mindehhez még: az idei Stravinsky is kanadai volt. Méghozzá csodálatos. Ezúttal a Tűzmadár került sorra, balett és koncert mértékkel adagolt egyvelege, az elektronika lehetőségeinek jó fölhasználásával. Jean-Yves Landry rendezése méltán nyerte el kategóriájában az „Arany Prágát”.
Továbbá két nagyszerű zenészről két nagyszerű portréfilmet láthattunk, nyugatnémet produkcióban. A ZDF Szvjatoszlav Richter Tours-ban című műve (a rendező Johannes Schlaaf, az egyik operatőr A bádogdobot fényképező Igor Luther volt) a nagy szovjet zongoristát hozta olyan emberközelbe, ami a meglehetősen zárkózott egyéniségű művészről szinte elképzelhetetlennek tetszett idáig; az ARD-Westdeutscher Rundfunk Itzhak Perlman, a hegedűvirtuóz című alkotása (Christopher Nupen rendezte) a mozgásában korlátozott Perlman kiolthatatlan életvidámságát dokumentálta, családja körében, pedagógusként, szólistaként.
A színtiszta operát ezúttal a magyar mű, a Békés András rendezésében elektronikusan rögzített Rita, Donizetti alig ismert vígoperája képviselte. Kalmár Magda, Melis György, Leblanc Győző énekkultúrája és meggyőző színészi játéka Prága nemzetközi közönségének is tetszett. A színtiszta balettet pedig az NDK hozta: Fekete madarak. Modern zene (Georg Katzer), a Komische Oper tánctársulata, történelmi téma (1525-ből, a nagy német parasztháború idejéből). Egy a hibája: tisztán színpadi előadás, holott nem színházi közvetítés.
Szép meglepetés volt a szovjet Régi tangó: táncparódiák sorozata, szellemes-érzelmes sztori fonalára fűzve. (A. Belinszkij rendezése, Jekatyerina Makszimovával a főszerepben.)
A végére hagytam egy dán ismeretterjesztő filmet, a Thomas Grimm rendezte Bournonville világát. A nagyemlékű múlt századi koreográfus, August Bournonville nevét jómagam ez ideig csupán egy színháztörténeti munkából ismertem. Kétségkívül a klasszikus balett létrehozóinak nemzetközi panteonjában a helye, csak az a kétséges, hogy vajon ha nem működött volna két évtizedig Párizsban is, bekerülhetett volna-e a legnagyobbak közé. Pitiáner csatározásokat volt kénytelen folytatni sok-sok éven át hazája arisztokráciájával, királyi családjával mint a Dán Királyi Színház balettmestere. De végtére is ő volt az, aki – legalábbis Dániában – kiküzdötte a rendszerint köznépi sorból származó táncosok társadalmi elismerését, bármikor megalázó büntetésben részesíthető „bohócokból” ő emelte őket az értelmiség szférájába. (Bournonville életében meghatározó élmény volt, amikor szólótáncosnőjét egyetlen odavetett királyi szóra, minden teketória nélkül börtönnel büntették valami semmiségért.) A film sok eszközzel dolgozik. Egy pulóveres, szemüveges úr papírról olvassa föl az összekötőszöveget. Képek, dokumentumok, helyszínek sorjáznak – és megelevenednek Bournonville legjelentősebb koreográfiai alkotásai. Olykor háromféleképpen is. Először az eredeti előadásmód minuciózus rekonstrukciójaként. Aztán 1903-ban, ‘5-ben, ‘9-ben készült, meghatóan ugráló némafilmeken, az akkori legjobb táncosok némiképpen fölgyorsult előadásában (ahogy megszokhattuk, amióta a másodpercenkénti képsebesség megváltozott a vetítőberendezésekben), zongorakísérettel. S végül mai előadásban. A film – szövegben, képben, muzsikában és táncban – egy egész évszázadról ad keresztmetszetet, nem maradva pusztán a balett-történet keretei közt, hanem helyénvaló kitekintést nyújt a társadalmi változások s a táncművészeti fejlődés kapcsolatára is.
Az „arany Prágából” ez évben – a Nemere László és társulata kiérdemelte „Arany Prága”-díj ünnepélyes átadásának percei mellett – én ennek az alkotásnak az emlékét hoztam magammal a legszívesebben, mint nem felejtendőt, megőrizendőt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7772 |
