Zalán Vince
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Az idei, sorrendben XVI. pesarói filmfesztivált a rendezők teljes egészében a szovjet filmművészetnek szentelték. Az ötlet, vagyis a 70-es évek szovjet filmjének bemutatása föltehetőleg a tavaly nyári fesztiválon fogalmazódott meg, amikor a 70-es évek Hollywoodja volt a „főműsor”. Őszintén szólva igen szilárd határozottságra és erős következetességre vall, hogy az utolsó félévben tagadhatatlanul megromlott nemzetközi helyzet ellenére Olaszországban ezt a fesztivált ilyen programmal tartották meg. Az érdem mindenekelőtt a fesztivál igazgatójáé, Lino Miccichèjé, aki nemcsak „lelke” volt a fesztiválnak, hanem a sajtókonferenciák és egyéb beszélgetések talpraesett vezetője is. (Mindazonáltal az Olasz Szocialista Párt pesarói és urbinói szervezete szükségét érezte annak, hogy nyilatkozatban támogassa a fesztivált és igazgatóját a sajtóban megjelent különböző támadásokkal szemben.)
Persze a szovjet film olaszországi bemutatásának-terjesztésének régi hagyományai vannak. Elég, ha csak a jeles kritikus és esztéta, Umberto Barbaro munkásságára gondolunk, aki – többek közt – a 30-as években olaszra fordította Pudovkin legfontosabb munkáit vagy a Cinema nevű filmlapnak azokra a cikkeire, amelyek – a második világháború idején (!) – a szovjet forradalmi filmművészet legkiválóbb alkotásait elemezték, méltatták. Az idei pesarói mustra bő műsorával – újabb híveket toborozva a szovjet filmművészetnek – jórészt ezt a hagyományt folytatta.
Ami most már konkrétan a programot illeti: délelőttönként Rossini szülőházától ötven lépésnyire, a fesztivál elsőszámú mozijában, a Teatro Sperimentaléban A szovjet film a némafilmtől a hangosfilmig címmel több mint negyedszáz, 1929 és 1936 között készült művet vetítettek. Ennek a filmtörténeti korszaknak a kiválasztása szerencsésnek mondható, hiszen a szovjet filmművészet előző időszaka, a húszas évek, szélesebb körben ismert a világon. S okosan történt a vetítési program összeállítása is: a hangosfilm kezdeti korszakának legnépszerűbb alkotásai – így például Dovzsenko filmjei, Romm Lenin októbere, Efim Dzigan Kronstadti tengerészekje, Pudovkin Egyszerű esete, Ermler–Jutkevics Ellenterve, Donszkoj Ködös ifjúsága, a Vasziljev fivérek Csapajeve az információs részhez került. Ilyenformán a közönség s a kritikusok valóban ritkán pergetett filmcsemegékhez jutottak. Látható volt többek közt Szergej Jutkevics Aranyhegyek (1931), Alekszandr Macseret Ügyek és emberek (1932), Julij Rajzman Repülők (1935), Abram Room Szigorú ifjúság (1936), Kozincev–Trauberg Egyedül (1931) című alkotása. A Berlin eleste alkotójának, Mihail Csiaurelinek Az utolsó álarcosbál (1934), a Sztálingrádi csata rendezőjének, Vlagyimir Petrovnak pedig Vihar (1934) című alkotása. A híres grúz rendezőnek, Nyikolaj Sengelájának A huszonhat komisszár (1932) című műve. És sorolhatnánk tovább az érdekesebbnél érdekesebb műveket. De túl ezen az összeállítás azért is figyelemre méltó volt, mert nemcsak „filmcsemegék” közt válogathatott a résztvevő, hanem mert a filmek összképe elég pontos tudósítást adott arról a korszakról, amelyet az orosz-szovjet filmművészet kitűnő ismerője, Jay Leyda az „ipari forradalom” időszakának nevez, vagyis az országépítés heroikus, szükségszerű életmód- és életforma váltásokkal terhes – jelenünkhöz sokban közel álló – idejéről.
Az érdeklődés középpontjában természetesen a hetvenes évek filmművészete állt. Az évtized terméséből több mint húsz film szerepelt a délutáni és az esti vetítéseken, s körülbelül ugyanennyi az információs bemutatókon. A tájékozódást és a filmek – de általában a szovjet film – megismerését-megértését nagy mértékben segítette az a két vaskos kötet, amelyet a fesztivál idejére jelentettek meg a rendezők. Neves szovjet szerzők elemzéseit, ismert rendezők írásait és más hasznos tudnivalókat tartalmaznak az olcsó kiállítású, mégis kellemesen forgatható kiadványok. (Bárki megvehette őket a Teatro Sperimentale melletti kis üzlethelyiségben, ahol mellesleg egy hatalmas asztalról a bemutatott filmek ismertetőlapjai [teljes főcím, tartalom, kritikarészletek, filmográfia] is beszerezhetők voltak – ingyen; odébb pedig kisebb filmkönyv-kiállítás húzódott meg, természetesen vásárolni is lehetett, igaz, nem olcsón. Vajha egyszer idehaza is megjelenne csak egyetlen hasonló jellegű kötet, a magyar filmkultúrát, az évi filmtermést, a rendezőket bemutató kiadvány, mondjuk a pécsi vagy budapesti filmszemle alkalmából.)
A programnak ez a „fő” része sok kitűnő filmet tartalmazott. Mégis nehéz eldönteni, hogy a pesarói mustra igazán tükrözte-e a szovjet filmművészet hetvenes éveit vagy sem. Bevallom, nekem kissé foghíjasnak tűnt a bemutatás. Talán, mert nekünk, magyaroknak (vagy csak a krónikásnak?) megvannak a kedvenc szovjet filmjeink (ebből az évtizedből is!), amelyeket mindenkor szívesen látunk. Hiányzott a programból például Szmirnov Belorusz pályaudvar című műve, hiányzott a Piroszmani és a Különleges kiállítás, és hiányzott a Rubljov is. Tarkovszkij persze szerepelt a műsorban, méghozzá a Sztalkerral (és Az én nagy barátom című diplomafilmjével). Egy művel szerepelt Gleb Panfilov (Szót kérek) és Alekszandr Mitta. Ez utóbbi az évtizedet nyitó művel, a Ragyogj, ragyogj csillagommal. Sepitykónak is csak egyetlen filmjét vetítették (igaz, a Kálváriát), s Suksinnak is csak egy „információs hely” jutott, a Tere-fere című műve számára. (Nálunk a televízió sugározta.) Ez a hiányfelsorolás talán túlzott, hisz a válogatás bizonyára figyelembe vette, hogy a szovjet filmek közül melyikeket vetítették már Olaszországban, melyek a legismertebb alkotások, ám ez sem magyarázhatja, hogy Joszelianinak például egyetlen filmjét sem pergették Pesaróban. Pedig igen valószínű, hogy például a neves Julij Rajzman két és fél órás (!) Egy furcsa asszony című unalmas, lapos filozofálgatással megterhelt filmje helyett szívesebben nézett volna a közönség (még) egy-egy művet ezektől a rendezőktől. A program összeállítói láthatóan az elé a dilemma elé kerültek, hogy csak az értékeket vonultassák-e fel, avagy inkább a filmtermés sokszínűségének bemutatására törekedjenek. Az eredmény végül is azt mutatta, hogy az utóbbi mellett döntöttek – a jelentősebb köztársasági filmstúdiók (legalább egy filmmel) mind bemutatkoztak – miközben igyekeztek figyelembe venni az értékeket is. Meg kell azonban állapítani, hogy a fesztivál közönsége őszinte érdeklődéssel kísérte a kevésbé magvas műveket is, igazi sikere azonban – Mitta említett filmjén kívül – a következő négy filmnek volt: Abuladze: A kívánság fája, Averbach: Szerelmi vallomás, Melnyikov: Háztűznéző és Alekszandr Resviasvili: Grúz krónika a XIX. századból.
A magyar olvasó-mozinéző persze – s ez igen ritka kivétel (!) – jól ismeri az idei pesarói filmfesztiválon levetített filmeket. Az értékeseket minden bizonnyal. (Többségükről a Filmvilág is közölt kritikát, beszámolót.) Így hát nincs sok értelme, hogy e tudósítás keretében ismét felelevenítsük őket. A mozijainkban még nem játszott filmek közül azonban egy filmről szeretnék hírt adni, nevezetesen Nyikita Mihalkov Néhány nap I. I. Oblomov életéből című művéről, amelynek Pesaróban volt a világpremierje. Nyikita Mihalkov, aki egyébként a fesztivál sztárja volt: négy filmjét mutatták be, plusz diplomafilmjét (Egy csendes nap a háború végén), eddigi pályájának egyik legjobb, ha nem a legjobb művét alkotta meg. Tudtuk róla, hogy a filmcsinálás mestere, hogy páratlan ügyességgel kezeli a formát, hogy néhány beállítással képes gazdag hangulatok megteremtésére. S főként, hogy játékos kedve hány és hányféle színt képes kölcsönözni komoly, talán túlságosan is ismert témáknak. Emlékezzünk csak a Szerelem rabjára, amelyben érzékeny finomsággal „kevert ki” új színt a századelőt idéző, retró ízű melodráma és a politikai, tankönyvszagú iránydráma elegyítéséből. Nos, Mihalkov Oblomovjának épp a formai tökély adja erejét. (A Goncsarov-regény kitűnő megfilmesítése – azt hiszem – sértő kitétel lenne jellemzésére.) Kevés olyan rendezőt ismer korunk filmművészete, aki azzal a tökéletességgel tudja a film nyelvén kifejezni a legapróbb lelki rezdüléseket, mint Mihalkov. Ez a műve nem törekszik arra, hogy bemutassa az orosz nemesi osztály hanyatlását, még azzal sem foglalkozik, hogy bírálja a jól ismert(nek vélt) oblomovi életmódot. Nem. Hőse-hősei belső életére koncentrál. Oblomov és Stolz alakjában kétféle magatartást jelenít meg – napjainkban is érvényes ellentétet. Stolz öntudatos, határozott jellem, „irányítja” az életét, pragmatikus karakter. Oblomovot viszont érzelmei és magas (értékű) erkölcsisége vezérlik. Képtelen megalkudni: elveit, eszményeit a mindennapok követelményeihez igazítani. S épp a magas mérce, a belső tisztaság teszik védtelenné, ha tetszik, életképtelenné. A film talán nemcsak azért olyan megkapó és elgondolkodtató, mert ritkán látni vásznon az „érzelmi logikának” ilyen pontos kifejezését, hanem azért is, mert a bemutatott kétfajta magatartás nem „harcol” egymás ellen. Oblomov és Stolz barátok! Egy alkalommal, mikor Oblomov panaszkodik, Stolz némi irigységgel, de őszintén azt mondja: a boldog ember te vagy, barátom. Mire Oblomov sírni kezd. Mi hát akkor a teendő?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7761 |
