Bikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója
„A FIPRESCI-zsűri sajnálattal állapítja meg, hogy az 1980-as Krakkói Fesztivál legjobb filmjeit már előzőleg más fesztiválok versenyén bemutatták, a többiek pedig, nem emelkedvén a közepes színvonal fölé, csupán a rövidfilm nemzetközi válságát dokumentálják.”
Íme a filmkritikusok szövetségének szigorú, de igazságos végbizonyítványa. Talán nem árt efféle szigor díjzuhatagos fesztiválokon. Hiszen Krakkóban is csak az történt, mint másutt: a Kawalerowicz vezette „nagyzsűri” nem moralizált ekképpen, s bőven szórta az „Aranysárkányt”, az „ezüst”- és „bronz”-sárkányt. Krakkó tavaszias egén csapatba verődött díjsárkányok röpdöstek, talán hogy világiasabb élményben is részesítsék az úrnapi ünnepségre felvonuló negyven-ötvenezer hívőt, vagy talán hogy megmérkőzzenek a filmfesztiválnál jóval színvonalasabb grafikai biennále alkotóival és műveivel.
Lehet, hogy a „nagyzsűrinek” is igaza van. Krakkóban, Kelet-Európa egyik legnagyobb kultúrájú városában nyerjenek csak a jó filmek. Mert hát mit tehet Krakkó arról, hogy elkésett, s más fesztiválokon már amúgy is agyondíjazott művek szerepelnek a versenyben? Fair vagy nem fair a játék, a helyi közönség így mindenképpen jól járt. Tekintsük a rövidfilmfesztiválokat vándorünnepnek, mely havonta más-más városban-országban üti fel a sátrát és kínálja kevés jó, rengeteg gyöngécske portékáját. Így hát a néző egész Európában megkaphatja ugyanazt.
Csakhogy épp ez az ugyanaz módfelett kiábrándító és nézőriasztó. A dokumentumfilmben torát üli a dedós szintű tanítószándék, az agresszíven kongó üresség, a harsányra festett és ezért hamis társadalomjobbító indulat. Buñuel nemcsak a játékfilmeseknek adott leckét fantázia nevű szaktárgyból: ő a nyomor különleges, extrém hagymázos képeiből teremtett világot, nem „okított”, nem leplezett le (főleg nem hamis egyszerűsítésekkel) és nem vonta le a tanulságot.
A krakkói fesztivál legfőbb tudományos mellékprogramját éppen a dokumentum műfaj kérdéseinek szentelték. Az olasz tudós, Mario Verdone még csak a kópiák megőrzése, a dokumentumfilmek forgalmazása és iskolai alkalmazása ügyében panaszkodott, Jerzy Bossak, az ismert rendező s a teoretikus Krzysztof Teodor Toeplitz már mély és elhúzódó művészeti válságról beszélt. Nem is olyan gyakori pillanat ez: a tudósok nehéztüzérségének és a kritikusok könnyűlovasságának összehangolt támadása. (Szkeptikus most már csak azért maradok, mert tudom, hogy sem tudósok, sem kritikusok nem szülhetnek filmalkotó tehetségeket, legfeljebb kompromisszumos perceikben újabb díjsárkányokat, aranyat, ezüstöt, tarkát...)
Persze nem a díjak miatt akarok morogni. Már csak azért sem, mert viszonylag jó filmek kapták (még ha a kritikusoknak negyedszer vagy ötödször látva őket nem is volt kedvük már a tapshoz). S annak, gondolom, csak örülhetünk, hogy Hernádi Tibor ismert Animália-sorozatából a Macska díjat, Gárdos Péter kisjátékfilmje, a Ketrec elismerő oklevelet kapott. A szürke átlaggal van a baj, nem a „vándorünnep” újra (vagy először) kitüntetett értékeivel.
A nagydíjat egyébként egy nagyon ismert francia dokumentumfilm kapta, Emmanuel Clot A kis Pierre című alkotása, amely minden kommentár, egyetlen szó nélkül mutatta be egy öreg vásári ember régimódian kedves, felhúzható, zakatoló, csilingelő játékbirodalmát. A két különdíjat a bolgár Anri Kulev rendkívül dinamikus és fantáziagazdag rajzfilmje, A kavalkád (lovak, lóvágták minden színben és ritmusban), meg, Oberhausen után ismét, a szovjet Jurij Zanyin közhelyes gondolatoktól, érzelgősségtől sem mentes, de az eredeti archív felvételeket kitűnően „érző” és használó hosszú dokumentuma egy mongóliai pestis-orvosnőről (Kilenc nap és egy egész élet).
Érdekes neve van a Nemzetközi Filmklubszövetség díjának: „Don Quijote-díj”. Három idei fesztivál mindenütt magasra értékelt, de mindenütt kifelejtett versenydarabja a holland Jost Roelofsz rajzfilmje kapta, az Élet és Halál. A film a kamera állandó „hátráló” mozgására épül. Különös, groteszk, nem egészen érthető helyzet még kevésbé érthető részletétől jutunk állandó távolodással folyamatosan egy másikba, megint tovább, lassan minden előző kép a múltba, a nagy háttérbe vész, s végül bezárul a kör: azt látjuk, mint az elején, s tünékeny, fura élmények után ott állunk megint egy kép előtt, s csak annyit értünk: nem tudjuk pontosan mi történt és miért, de megfejthetetlenül is érdemes volt. A film rajzi világa nem absztrakt: groteszk figurális ábrázolással készült; a helyzetek, a helyzetek humora többrétegű benne és egészében nem megfejthető.
Érthetetlen módon megfeledkeztek azonban a bőkezű díjzuhatagban az idei verseny egyik legértékesebb, műfajhatárokat könnyedén átlépegető filmjéről, két kanadai rendezőnő Interjú című alkotásáról. Az animáció új lehetőségeit kutatja az a film, melyben fotográfia és a rajz, fikció és dokumentum stílust teremtő egységben ötvöződik. A hangütés olyan könnyed, mint egy kisgyereké, a megvalósítás módja, rajzanyagának gazdagsága pedig érezteti a nagy kanadai rajzfilmhagyományok erejét.
Végül arról valamit még, hogy nemcsak tudósi konferencia szerepelt mellékprogramként, hanem egy roppant érdekesnek ígérkező áttekintő vetítéssorozat az amerikai avantgarde film történetéből. Az 1939-től 1972-ig terjedő időszak termése valódi ínyenccsemege volt, mégis úgy éreztem szédelegve távozva a vetítőből, hogy ezt a sorozatot külön kell megnézni, pihenten, merészen, felkészülve.
Sárkányok nélkül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7758 |
