Fekete Sándor
Carlo Levi könyve, a Krisztus megállt Ebolinál, a háború utáni olasz irodalom egyik első nemzetközi sikere lett (nálunk is kiadták, némileg szemérmesen, Ahol a madár se jár címen). Most, hogy a regényből készült film is eljutott hozzánk aránylag hamar, csinos dolgozatot lehetne szerkeszteni „a regény és a film viszonyáról”, mivel azonban sajnálatosan kiöregedtem az egyetemista korból, a feladat alól felmentettem magam. Még Carlo Levi életrajzát sem mesélem el, e tárgyban avatottabb kalauzt kapnak a Filmvilág olvasói Manlio Rossi-Doria személyében, kinek emlékezése a szomszéd hasábokon sok érdekeset mond el az íróról. Hazai szempontból legfeljebb annyit tehetek hozzá, hogy ez a világhírű könyv fölöttébb közeli rokona a Puszták népének, a két szerző pedig nemcsak ugyanabban az évben született (1902-ben), hanem pályájukat is rokonítja egyfajta következetesen vállalt népi baloldaliság.
Mindennek tudatában (vagy ellenére?) csak erőteljes szerkesztői biztatásra vállaltam el a film megnézését és – kritika helyett – ennek az élménybeszámolónak a megírását. A híres regényeket ugyanis kizárólag olvasni szerettem, kivált ifjabb koromban, megnézni nem. Ráadásul noha öregedvén is ellensége maradtam mindenféle elnyomásnak és kizsákmányolásnak, idegenkedem az úgynevezett „nyomor-filmektől”; e témakört tapasztalati úton tanulmányoztam, s vászonra vetített változatai nem vonzanak. Legkivált azért kérettem magam, mert a tudatlanságba, nyomorba, babonába taszított parasztokat én gyerekkoromban közelről láttam, s bár idevágó élményeim megerősítettek lázadó hajlamaimban, e népet kívülről néztem. Ne szépítsem a dolgot – szántam, de nem szerettem. Az én népemet a diósgyőri vasasok könyvtárából Barbusse-t Londont, Zolát, Gorkijt és József Attilát kölcsönző marósok és esztergályosok alkották (elnézést e korszerűtlen vallomásért), a paraszti világtól tartózkodtam, sőt egy időben talán féltem is: ijesztő volt számomra, hogy a templomokban oly megszállottan vallásos földművelők kerítésükön belül milyen „pogány módra”, kapzsi, sőt kegyetlen önzésben élnek. Idegenségem oly hevessé vált, hogy 1945 késő őszén még a Győrffy-kollégium túl parasztinak érzett közösségéből is hazamenekültem (szerencsére Kardos László bölcs tapintattal kezelte dezertálásomat, és visszahívott).
E látszatra magánérdekű életrajzi részletet csak azért erőltettem ide, mert innen, ebből a pozícióból szeretném megagitálni e beszámoló esetleges olvasóit: ha engem, akit oly sok előzetes hangoltság akadályozott e találkozásban, végül is megnyert a film, hadd ajánljam másoknak is Francesco Rosi művét – úgy hiszem, megéri a fáradságot.
Kár volna titkolni ugyanis, hogy a nézőt nem várja könnyű élvezet. Rosinak aránylag nem volt nehéz a dolga, amíg az itáliai Dél általa már máskor is ábrázolt világát kellett megjelenítenie, de fölöttébb kockázatossá tette a vállalkozást az, hogy Levi meditációit is képekre kellett átköltenie. S mivel a történetben nincs semmi, ami sodró drámai cselekménynek akárcsak a látszatát is kelthetné, a néző vagy lépést tart a „belső” cselekménnyel, vagy menthetetlenül unatkozni kezd.
Becsületesen bevallom, hogy legalább egy órán át (a film százötven percig tart!) csak igyekeztem kultúrember módjára viselkedni, s úgynevezett érzelmeket és gondolatokat fakasztani magamban, de inkább taszított, mint vonzott a film. Talán azért is, mert Lucania parasztjai túlságosan is emlékeztettek szülőfalum népére. Közben újra és újra arra kellett gondolnom, hogy mindez már csak történelem. A mai Dél lehet Olaszország leginkább beteg góca, de ez a válság egészen más jellegű, mint Mussolini idején volt, s még a Számadás vagy a Puszták népe leghitelesebb filmváltozata sem könnyen kerülhetné el annak a veszélyét, hogy lefényképezett skanzen benyomását keltse, hát még egy számomra egzotikus tájat és népet idéző mű. Sok mindenen járt még az eszem, ami ha egy film nézése közben esik meg az emberrel, körülbelül annyit ér, mint az a szerelmi randevú, amely alatt fél szemmel a televízión csüggnek a felek.
*
Nem mértem stopperral, s nem tudom, hol történt a fordulat, de végül is valahol a film közepe előtt azon kaptam magam, hogy már nem elmélkedem, hanem részese vagyok a történetnek. Utólag visszatekintve, a film felülkerekedésének s előzetes hangoltságom feladásának több okát is meg tudom jelölni.
Először talán az tett hatást rám, hogy Rosi – mint nyilatkozataiból megtudtam, igen megfontoltan – elkerülte a nyomor-költészetet, ilyen értelemben az immár klasszikusnak tekinthető neorealizmushoz sem sorolható filmje. Közrejátszik a hatásban a színes technika, hiszen attól a legszánandóbb elesettség is kap valami „festőien” művészi aureolát, holdudvart, de valójában többről van szó, a rendező szemléletéről: Rosi ábrázolni tudja, hogy hősei mintegy méltósággal viselik sorsukat, s ezzel nem szánalomra, hanem igazságtevésre hangolnak bennünket.
Levit írónak ismerjük, de festő is volt. A film az ő tájképeivel és portréival indul, s Rosi mindvégig egy festő szemével tudja nézni és láttatni az embereket és a vidéket is. Ez a táj valamiféle megfoghatatlan, kietlen szépséget áraszt magából: rideg, embertelen és lenyűgöző egyszerre, a legméltóbb díszlet e „történelmen kívüli történelemhez” (hogy Levi szavait idézzem). E tekintetben egy ragyogóan megelevenített napfogyatkozásban tetőzik a film – a fénnyel együtt eltűnik a világ is, amelyben élünk, s ijesztő, már-már kozmikus erők hatalmában érezhetjük magunkat.
Nem hiszek a hősök nélküli művészetben, s Rosi filmjének varázsát is az adja nekem, hogy valahol azonosulni tudok főhősével. Gian Maria Volontèről eddig is elhittem, hogy jó színész, de mivel a női nézők és kritikusok szemével nem tudom látni őt, ennyivel meg is elégedtem – most először döbbentem rá, hogy milyen alakteremtő ereje van. Ő játssza az író-festőt, Levit, akit Mussolini rendőrsége Lucania vidékére száműz. Látványos akciókra, kitörésekre és ellágyulásokra nincs sok alkalma, szinte mindvégig csak éreztetnie lehet, hogy mit érez, gondol, csupán a film vége felé, a „két Itáliáról” kifejtett elmélkedésben mondhatja ki nyíltan hőse eszméit. Volontènak mégis a legnehezebbet sikerül elérnie: két és fél órán át növekvő odaadással figyeljük azt, hogy Leviként miként figyeli új környezetét, az embereket, a tájat, az ő racionális kultúrájától oly idegen (számára mégis valahol vonzó), szinte történelem előtti kultúrát. Az igazságtudó, de hallgatásra kényszerített ember derűs-szomorú tartózkodását feledhetetlen mosollyal eleveníti meg: távolságot és megértést egyszerre fejez ki ez a mosoly, amikor az író a nép elmaradottságával, naiv babonáival találkozik, de finom fölényt árul el a tekintete, amikor az elöljáróság „intelmeit” hallgatja. A podesta alakjában egyébként igen érzékletesen ábrázol a film egy olyan hivatalnoktípust, amely őszintén, emberséggel igyekszik „felvilágosult” eszköze lenni a hatalomnak. Izgalmas az az összkép is, amelyet a politikai száműzött és a kisváros meglepően emberséges viszonyáról mutat a film, de hát ez politika és történelem, s taglalása túl messzire vezetne.
Kitűnő hivatásos színészek és ragyogó amatőrök veszik körül a főszereplőt. Ez az amalgám nem újdonság a filmművészetben, kivált az olaszok nagy mesterek az ilyen együttes fellépésekben. Mégis, hadd mondjam ki a kellő gondolkodási szünet után, hogy profik és civilek ilyen összhangját még nem tapasztaltam soha. Itt nem az az érdekes, hogy a műkedvelők milyen jók – eltérően némely újabb magyar film sután mozgó amatőrjeitől –, hiszen az olaszok szinte mindannyian született színészek. Az a megragadó, hogy amikor mondjuk Irene Papast látjuk a helybeli parasztnők között, akkor tökéletesen közéjük tartozónak érezzük, de önálló jeleneteiben egy erőteljes művész különleges eszközeit is élvezhetjük. (Még a szinkron előtt láttam a filmet, ezért nem méltathatom a remélhetően illőn sikerült magyar tolmácsolást.)
Mivel mégsem pusztán agitációs beszámolót írok, jeleznem kell legalább, hogy e szép, jelentős, bár nem könnyen befogadható film némely vonása mindvégig idegen maradt nekem. Már az eredeti mű is mintha túlzott megértést mutatna e nép történelem előtti kultúrája iránt, de a film ezt a benyomást felerősíti. Az író szerint Krisztus megállt Ebolinál, vagyis annál a vasútállomásnál, ahol a száműzöttnek át kellett szállnia a lucaniai kényszertartózkodási helyet megközelítő vicinálisra. A politikai üldözött tehát egy olyan közösségbe került, amelynek iszonyú elmaradottságát, tudatlanságát még valami kereszténység előtti pogány misztika lengi körül. Ez a megközelítés azonban magának a regénynek a tényeivel ütközik. Krisztus elment Lucaniába is, az a nyomor és babona, amit ott látunk, azokra a közösségekre jellemző, amelyeket a kereszténység nevében kormányoztak. Persze, hogy tovább éltek ott is bizonyos ősi szokások – a kereszténység a maga képére formált például több pogány ünnepet, szertartást, miként az atomkor egyik-másik jegyéhez is alkalmazkodik –, de ez a lényegen nem változtat: a kereszténység kétezer éves története az átalakulások históriája, amelyekben sok minden végbement, csak egy hiányzik – sosem jött létre az a rendszer, amelyben a szeretet valóban nemcsak hirdetett ige volt, hanem társadalmi gyakorlattá is lett. Lucaniában a megvalósult, lehetséges formájában megvalósult kereszténység vette körül Levit, ezt semmiféle írói vagy rendezői ellágyulás nem tudja elfeledtetni.
Olvasom az egyik forgatókönyvíró, Tonino Guerra nyilatkozatában (Positif, 1979. febr.), hogy korunkban egyre inkább hajlam támad bennünk a primitív élethez való visszatérésre, újra szegények akarunk lenni, bolond vágyat érzünk a mágikus formulák iránt és így tovább. Ilyen hajlamok időnként nálunk is megmutatkoznak, nos, mint makacs racionalista, én nem rokonszenvezem ezekkel. Nem érdekelnek a „mágikus dimenziók” sem, és sajnálom, hogy Rosi ezeket a rousseau-iánus divatokat nem tartotta magától távolabb.
*
...Amikor egyszer Zagorszkban jártam, s bánatosan figyeltem a templom kőpadlóján térdepelve sikongató asszonyokat, akik ütemesen verték homlokukat a márványba, küldött társam, a népies mozgalomban nevelkedett költő lelkesülten kiáltott fel: „Micsoda erő! Az alázatukban van az erő!” Nekem viszont Jules Michelet ellenpéldája jutott eszembe, aki a forradalmár Teleki Blanka halottas ágyánál mondta, hogy „Quelle force!” – „Micsoda erő!” Korunk szomorú divatja a mítoszok előtt térdeplő vagy hajlongó embert emeli magasra, vagy legalábbis nosztalgiával tekint rá, pedig a dac, a küzdelem, a tartás teszi az embert.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 02-03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7750 |
