Bikácsy Gergely
„Farkasok” – ez a címe Romain Rolland híres színművének, mely a francia forradalom egy magasabb cél érdekében lefolytatott, nagyrészt koholt perét állítva a dráma középpontjába, saját koráról is szólt: a Dreyfus-per következményeiről.
Farkasok? Przybyszewska művének nézője jól teszi, ha más minősítés, hasonlat, párhuzam után keresgél a darabban megelevenedő forradalmi gigászok oly ellentmondásos, oly kevéssé fenséges cselekedetei, hátsó szándékokat leplező ágálása láttán. A lengyel írónő alkotása nem mérhető a nálunk (s világszerte) sokkal ismertebb Büchner-darabhoz, hiszen amaz, a Danton halála, költői látomásnak, történelmi víziónak és tömegeket mozgató óriás színpadi műnek is remekmű. A Danton-ügy viszont a politikai kulisszák mögötti intrikák, titkos tanácskozások, kölcsönösen hazug megegyezések és szakítások játéka. Itt a pátosz, a deklamáció, a csengőén megemelt tónus, bár mindenki e módon hangszerelve mennydörög, mindig, minden esetben és helyzetben hazugságot jelez, az ellenfél, vagy még többször a néptömegek manipulálásának, becsapásának eszköze. Egyetlen nagy tárgyalás-jelenet kivételével kamarajáték ez a darab, s a tömeggel zsúfolt tárgyalás is csak külsődlegesen tér el a mű egész jellegétől: kamarajáték, tömeggel, mondhatjuk.
A darab mintha a royalista-konzervatív Chateaubriand találó szavait illusztrálná (mit éppen Dantonról írt le a Sírontúli emlékek költője), „A szenvedélyes bűnözők, az élénk képzeletű bűnösök csak látszólag romlottabbak. mint a hidegvérűek.” A politikában, történelemben valóban hamis látszat ez, hiszen a magánbűnök fertőjében hempergő néptribunok e „különvétkeik” miatt semmivel sem károsabbak (vagy hasznosabbak), mint a puritánok, a „megvesztegethetetlenek”. A történelmi folyamatokat bizonyos törvényszerűségek határozzák meg, a vezetők tetteit gazdasági érdekek, s ezek felismerése. A francia forradalom, e nagy és történelemfordító folyamat különböző jellemű és képességű vezetőket termelt ki (és sodort el). A művész, még ha számára az emberi indítékok, a jellemek, a drámai helyzetek a legfontosabbak is, nem feledkezhet meg minderről. Przybyszewska műve gazdagon példázza a történelmi drámák e kettős feladatát.
Annyi bizonyos, hogy ebben a darabban a főhős, Danton nemcsak csúf, de minden más tulajdonságában is ocsmány, jellemtelen himpellér, visszataszító kalandor, gátlástalan köpönyegforgató és demagóg hordószónok,... de hagyjuk is, nincs oly sok taszító jelző, ami elég lenne jellemzésére. Nagy ellenfele, Robespierre viszont személytelen. Semleges és steril, mint egy történelmi ítéletvégrehajtó, hideg és eszes, mint egy kitűnően beprogramozott gépezet. Neki nem a személyisége, hanem a politikája ellenszenves; nyíltan kimondja, hogy ezentúl minden forradalmi politikusnak Machiavellit kell követnie, hogy a bíróságoknak nem bizonyítékokra, csupán az előre meghozott ítéletek ügyes megindokolására kell szorítkoznia. „A köztársaság ellenségeit el kell távolítani, nem pedig elbírálni.” S hogy ki a köztársaság ellensége, azt még csak nem is a kizárólagos hatalomra tört jakobinusok, még csak nem is ezeknek egyik frakciója, hanem ő maga dönti el. Mindkét népvezér egyetért abban, hogy a tömeg dróton rángatható csőcselék, Danton puccsra használná föl, és diktatúrára tör a csőcselék manipulálásával, Robespierre pedig az Erény Uralmát biztosítaná számára – fölülről.
„Most nekem van hányingerem, Danton” – mondja jeges hangon Robespierre a félelemtől és részegségtől öklendező riválisának. De vajon miért nincs hányingere saját munkatársaitól, a Közjóléti Bizottmánybeli „kollégáitól” (érdekesen cseng ez a szó e színműben). Billaud de Varennes-től, aki a túlzsúfolt börtönöket föl akarta gyújtani, Barère-től vagy Collot-tól, akik „ön szakács”, „ön sintér”, „ön hóhér” titulusokkal üdvözlik egymást, némi joggal, hisz mindegyikük mögött ott egy-egy tömegmészárlás (lyoni, touloni, tou-louse-i), s épp ők majd thermidor 10-én Robespierre-t küldik bárd alá. „Ezt a vadbarmot sürgősen ki kell belezni” – mondja egyikük Dantonra célozva, az emberi természet alpáribb és érzékletesebb nyelvére fordítva Robespierre-nek és Saint-Just-nek a forradalmi bíróságok öntudatát illető puritán elképzeléseit.
„Rómában Cassius valék, Parisban Desmoulins Kamill...” – így Petőfi. Przybyszewska Camille Desmoulins-je nem az ideálok közül vétetett, az ő ábrázolása is inkább Chateaubri-and-t idézi: „A lámpavas ügyésze, hebegő Ciceró, mészárlások tanácsura, kilumpolt, mókás és szótekerő, holtakon viccelő, aki szerint a szeptemberi mészárlás teljes rendben folyt le.”
Sötét és szkeptikus ennek a műnek a kicsengése, viszolyogtató az itt megjelenő forradalmi panoptikum. A művet televízióra alkalmazó és rendező Horváth Z. Gergely a magyar tévében (és színházban) ritka kemény, jó ritmusú, feszített ütemű, fegyelmezett és izgalmas munkát alkotott. Az eredeti művet jó érzékkel rövidítette. Drámaértelmezése a huszadik századi történelem súlyos dilemmáit, tragikus fordulatait is tükrözi. Nem könnyű feladattal birkózott: a francia forradalom íróilag még oly ellenszenvesnek ábrázolt figuráin helytelen volna a hűvös kívülálló, a bölcs utókor pózában fintorogni, naivan-álnaivan hüledezni, hideglelősen vihogni vagy borzongani rajtuk. Robespierre, Saint-Just és környezetük csak úgy, csak oly mértékben ‘hathat paródiának, mint amennyire hibás cselekedetekké sekélyesedő eszméik hatottak (vagy hatnak ma) Rousseau-paródiának. Eszmék és tettek iszonyú ellentéte nem válhat léha persziflázs anyagává: a mű alaphangja a históriai feketehumort is magába foglaló tragédiáé.
A tévéváltozat tisztán közvetíti A Danton-ügy mára is érvényes mondandóját. „És mégis, ha elgondolom, hogy ilyen emberek által fejlődnek az országok” – mondja végtelen csodálkozással Danton egyik társa, s remélhetőleg neki van igaza, nem a színmű legfontosabb helyén keserűen kifakadó Robespierre-nek: „Most ki kell végeztetnünk egy csomó esztelen alakot, aztán majd jönnek a különféle összesküvések. És ölni, ölni, ölni kell majd egész istenáldotta nap, ölni! Hóhérokká leszünk. A nép megátkoz minket. A forradalom kínszenvedéssé válik éppen a nép számára. A világ általunk fordul vissza. Újból megjelenik a múlt minden szennye. És mi hozzuk vissza, éppen mi!”
A rendező sikeres munkája a színészválasztás és a színészi munka sikere is. Haumann Péter vásárian ripacs Dantonja iszonyú aljassága mellett felvillantja a figura politikai részigazságát is, az ördögi gazfickó mellett a szűkölő embert, Jordán Tamás Robespierre-ként egyaránt megeleveníti a machiavellista homo politicus-t és a Rousseau-utópiákon felnőtt megszállottat. Kettejük nagy összecsapása a darab közepetájt titkán látott színészi siker. Szépen kidolgozott alakítás Szacsvay László Saint-Just-je és Gálffy László Desmoulins-je is.
A Danton-ügy tévéváltozata sikeres, érett munka. Az eredeti művet érdemes volna színpadon is látni – magyar színpadon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7744 |
