Bojár Iván
– A magyar televízió képzőművészeti műsorai, amelyekkel ön foglalkozik, nagyjából három műfajba sorolhatók. Az első a képzőművészet aktuális életével kapcsolatos műsor. A második az ismert vagy kevésbé ismert művészekről készített anyag. A harmadik: elméleti és esztétikai kérdések népszerű tárgyalása. Ennyit elárul a képernyő. Az azonban számomra mindmáig titok, hogy vajon a külföldről átvett anyagok a képzőművészeti osztályon mennek-e keresztül, ha nem, milyen elv és gyakorlat szerint válogatják őket?
– A képzőművészet aktuális életével kapcsolatos műsorok a jövőben egy központi kulturális műhelyben készülnek, hasonlóan a színházi, film- és egyéb kulturális tárgyú műsorokhoz. A többi a mi dolgunk továbbra is. S még valami, ami a múltban és ma is fontos programunk: a szűkebb és tágabb értelemben vett emberi környezet elemzése. A modern építészet és a műemlékvédelem a képzőművészeti osztály megalakulása óta rendszeresen és hangsúlyosan jelen van a képernyőn. Nem kevésbé fontos a lakás-, a tárgykultúra. Tehát nemcsak y szorosan vett képzőművészet és művészettörténet témáit járjuk körül, hanem a társművészetekét is – mint amilyen például a fotóművészet –. és készült népművészeti sorozatunk is, többek között. A műsorok tartalma a jövőben sem változik lényegesen, de amire eddig is figyeltünk, ezt a kört az esztétikai kultúra igényei szerint bővítjük. Változatlanul fontos helyet kapnak tevékenységünkben a művészportrék. Régebbi műsorunk, a Művészeti Magazin általában egy-egy témára épült, amelyeknek részletproblémái még sokoldalú kibontásra várnak. A külföldről vásárolt filmeket a tévé másik főosztálya vásárolja. Tanácsadást és szerkesztést kívánságuk szerint végzünk.
– Ha már elhangzott a „magazin” szó, hadd vetem fel, hogy az osztály munkája a maga egészében mihez hasonlítható? Napilaphoz, folyóirathoz, vagy inkább szakfolyóirathoz?
– Egyik műsorunkat a kritika képes folyóiratnak nevezte. Én inkább olyan szakfolyóirathoz hasonlítanám, amely művészettörténeti jellegű is, de a jövőben – a kortárs anyag maradandó értékei mellett – a hétköznapok művészetének is nagyobb figyelmet kíván szentelni.
– Miként lehetséges, hogy képzőművészekről és képzőművészetről más osztályok is készítenek műsort? Ez általános-e, vagy merő véletlen?
– Ez a jövőben aszerint alakul, ahogyan a kulturális főosztály munkája – elsősorban az aktuális tájékoztatás – megkívánja. De készít műsorokat az iskolatelevízió és még más főosztály ¡s. Hiszen egy-egy képzőművész mint emberi jelenség, mint korszakjelző egyéniség, a maga egyediségében – akár művészeten kívüli okokból – mások számára is érdekes lehet. Ha például a dokumentumosztály munkatársai egyéb műsor kapcsán külföldön járnak, képzőművészekkel is készítenek beszélgetést. Vagy például a vizuális neveléssel kapcsolatosan az ifjúsági műsorokban is jelentkeznek a képző- vagy az iparművészet problémái. A néző tájékoztatása így sokoldalúbb lehet.
– Nem származhatnak-e ebből interferencia-zavarok?
– A tömegkommunikáció televíziós formája. nem hasonlítható a nyomtatott lapokéhoz. Magam is több cikket írtam már a képzőművészet televízión belüli szerepéről, lehetőségeiről. Ezekben arról igyekeztem szólni, milyen hatalmas segítséget ad ez az eszköz a vizuális kultúrának. De mégsem elsősorban a képzőművészet tudta a legjobban kihasználni. A zene például, a tömegkultúrát tekintve, hatalmas segítséget talált a televízióban. Ennek, persze, hagyományai is régebbiek. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bármely témájú műsor, indirekt képi hatásával, az esztétikai kultúra szolgálatában állhat. Előbb a portréfilmekről is szót ejtettünk, és ha egyszer módjában lenne végignézni az ilyen jellegű archív anyagot, kiderülne, hogy a népszerűsítés mellett a művészettörténet számára is milyen értékes anyagot sikerült felhalmozni. Ezeknek a filmeknek a feldolgozási módszere sokféle: kiindulópontja az adott személyiség és az életmű. Klasszikus és kortárs mestereknél szükségképpen más és más a megközelítés módja, önvallomás, kortörténet, vagy ha a művész keveset szól, a művek képi elemzése viszi a vezető szerepet. Előfordulhat, persze, hogy a filmes eszközök a megközelítendő téma fölé kerekednek, és eltakarják azt, amit éppen fel szeretne tárni a műsor. Az ilyenfajta „filmes megjelenítés” néha látványos a képernyőn, kérdés azonban, hogy egyúttal hasznos-e?
– Az eszközök használatában mutatkoznak bizonyos sztereotípiák. Alig tudok visszaemlékezni olyan szobor tévébeli bemutatására, amikor a felvevőgép ne alulról felfelé suhant volna végig a tárgyon. Sokszor a részleteken időzik a kamera, s csak azután húzódik hátrább, hogy végre az egész tárgyat is látni engedje. Pedig előbb az egészet kell látni, amit majd analizálok, hogy később, az elemzés után a részletekből ismét össze tudjam állítani az egészet. Mintha minden áron egyetlen nézősíkra akarnák transzponálni az alkotások térbeliségét az operatőrök. Ilyen tendenciát látok a megvilágításban is.
– Azt hiszem, ez ma már nem így van. A képzőművészet filmes feldolgozása világszerte egy sereg kísérletet jelent, s a mi rendezőink és operatőreink is sokféle módszerrel közelednek a tárgyakhoz. Az pedig szinte már törvény, hogy az egész és a részlet viszonyát vizuálisan érthetővé kell tenni. A sorrend azonban függ a tárgytól, az elemzés jellegétől s a filmes alkotók művészi elképzelésétől. De itt van például a kép és szöveg arányának, mértékének kérdése. A tévén kívül készülő ismeretterjesztő filmek legtöbbje igen sok szöveget használ. A képernyőn azonban nem ugyanazok a feltételek. Nekünk is van úgynevezett beszélő filmünk, magam is nagyon fontosnak tartom a szöveges értelmezést, de ma már nem szabad elutasítanunk azt a fajta kísérletezést, hogy a műalkotás puszta bemutatása – megfelelően elmélyült képi elemzésben – feltárja az alkotások nyilvánvaló értékeit. Kevés szöveggel, vagy néha egy-egy információs felirattal. És természetesen a zene is igen komoly szerepet játszik az élmény elmélyítésében. A régi módszereken, amelyeket a tárgyak forgatása, vagy világítási trükkök jellemeztek leginkább, jobbára már túlvagyunk. A kamera igyekszik követni a tárlatlátogató feltételezett műtárgybefogadó élményét. De a film a maga sajátos eszközeivel, és éppen az elemzés módjával, ennél többet is adhat, jó esetben á szemlélés módjához is segítséget nyújthat. Más a helyzet a saját életművükről és művészi hitvallásukról beszélő művészek esetében. Itt meghatározó az előadókészség. De a néha dadogva, nehezen előbukkanó mondatok is közelebb vihetnek a személyiséghez. Az egyik legjobb portréfilmben az alkotóművész két mondatot mondott csupán. De melyik kiállításlátogatónak van arra módja, hogy a jobbára csak művekben megmutatkozó művészekkel meghitt beszélgetést folytathasson? A képernyőn ez külön ajándék a nézőnek, aki a személyt s a tárgyat soha többé nem tudja elválasztani már egymástód. Persze, itt gondot okoz az egyidejű bemutatás. Egy beszédes arc vagy kézmozdulat helyére kár volna egy-egy művet elhelyezni, – a kettő csak együtt teljes. Azoknál a nagy öregeknél, akik már elmentek, szinte sajnáljuk, hogy az élőbeszéd folyamatosságát, a gondolatok kibontását helyenként megszakítja a művek bemutatása. Ez azonban már külön beszélgetést igénylő filmdramaturgiai probléma.
– A televíziónak a karmesterversenyek és a zenei rendezői versenyek megrendezésével sikerült a zenét vizualizálnia. Vajon a képzőművészeti tárgyak és a környezet megragadására nem lenne-e hasznos hasonló riporteri-szerkesztői-operatőri-rendezői verseny? Nem kisebb feladat az sem, hogy láthatóvá tegyük a láthatót!
– Gondoltunk mi is hasonló műsorokra, de sem a feltételek, sem a módszerek nem követhetik a zenei példákat. Itt kétféle művészet kétféle megszólaltatásáról van szó. Leginkább még a szakriporter felkutatására készíthetnénk valamelyest hasonló műsorokat. De nekünk most inkább az a gondunk, hogy a használati funkciót betöltő, a hétköznapokban szinte elvesző, alkalmazott művészetnek több műsort szenteljünk, meghívott laikus közönséggel, szakértő kritikussal. Ezekben esztétikai ismereteket adhatunk, és az általános ízlést is befolyásolhatjuk. Vagy tervezünk például a hetente elhangzó Vers mintájára A hét műtárgyát feldolgozó, rendszeresen jelentkező műelemzést is. Témáinkat a művészettel szemben támasztott társadalmi igény alapján választjuk ki. Ebben természetesen aktuális események, kiállítások is segítenek bennünket. De mint említettem, ezekből válogatni, ezeket bemutatni és értékelni a jövőben a kulturális főosztály aktuális műsorokat készítő szerkesztősége hivatott. Egy-egy tárlat bezárása után azonban sokféle egyéb lehetőség is adódik valamely művészeti kérdés általánosító feldolgozására.
– Az a körülmény, hogy a képzőművészeti műsoroknak nem közvetlenül az aktuális eseményekhez kell kapcsolódniuk a jövőben, lehetővé teszi-e az elmélyültebb műsorkészítő munkát?
– Erre a kérdésre készülő új műsoraink adják meg a választ. De más változás is van munkánkban. Szorosabbra fűzzük kapcsolatainkat a kulturális főosztályon belül más osztályok munkájával. A művészeti ágak testvériesülése többféle módon is megnyilatkozhat: például a díszlet- és kosztümtervezés bennünket érintő kérdéseinek közös kimunkálása a színházi rovattal, vagy az irodalom és művészet együttes bemutatása, de elsősorban egy-egy történelmi korszak teljes művészeti képének felvázolása az úgynevezett horizontális műsorok keretében. Az utóbbi időben egyébként külföldi képzőművészeti film is kevés került nálunk képernyőre. Ezek közül néhány sorozat igazán hasznosnak bizonyult. Reméljük, hogy a jövőben ezek száma nem csökken tovább.
– Ez csakugyan jó volna. Viszont adott egy másik lehetőség a hiányok pótlására. A hazai közgyűjteményekben is rengeteg olyan műtárgy akad a nagyvilág művészetéből, amely alkalmas arra, hogy korszakbemutatók anyagául szolgáljon.
– Tervezünk is hazai múzeumok anyagát bemutató sorozatot. Ezenkívül ugyancsak sorozat formájában kis részben eredeti, nagyobb részben film- és fotóanyagokra támaszkodva, 14 adásban kívánunk foglalkozni az egyetemes művészet XX. századi jelenségeivel, napjaink legújabb törekvéseit is beleértve. Ez egyéb műsoraink megértéséhez is segítséget adhat. Dramatikus részletek segítségével dolgoztuk fel, és folytatjuk a magyar nemzeti művészet történetét, ahol az egyes korszakok egy-egy művész sorsán keresztül kapnak elemzést. Azt azonban nem mondhatom, hogy a műsorok Jelentkezésének ritmusa, pontosabban aritmiája, illetve a kevés ismétlési lehetőség az átfogó és egységes képzőművészeti-esztétikai tájékoztatás, nevelés rendszerét biztosítaná. Erre a műsorok elkészülésének üteme sem ad lehetőséget.
– Ez a probléma az egész tudományos-népszerűsítő műfajra áll. Ha egyszer egy kérdés elhangzott, akkor – úgy vélik – nem kell még egyszer a kérdést felvetni. Közben egy új generáció nő fel... Ma például újra szükség volna egy átfogó művészettörténeti sorozatra.
– Ez igaz. De ha észrevette, részelemeire bontva e téma sokféle feldolgozása készült el. Ide tartoznak a portrék, a műtárgy-elemzések mellett bizonyos sorozatok is, például a bútorstílusokról, a XX. század nagy megújító építészeti mozgalmairól és természetesen a műemlékekről, az emberi környezetről. Ide tartozik az Unokáink is látni fogják... című állandó műsor, a fotótörténetet feldolgozó sorozat, és még sorolhatnám tovább. Most készül a Provinciális művészet 12 részes sorozata, amely a népművészet és nagyművészet határán álló, lassan elkallódó emlékeket menti át a filmbe. Vagy ilyen a Műhelytitkok című, készülő 12 részes adás, amely művészeti technikák kapcsán történeti és kortárs anyagot egyaránt feldolgoz. Tervezünk egy bábművészet-történeti sorozatot és még sok minden mást. De vajon nem didaktikai jellegű-e az olyan dokumentumműsor is, amely a Pusztuló műemlékek nyomában járva, közvetve megismertet a magyar építészettörténet emlékeivel? Más esetben a műemlékvédelmi munka eredményeit bemutató filmek szolgálják ugyanezt. Minden időszakban új meg új igények lépnek fel, mást várnak a televíziótól. A TV-egyetem nagy összefoglaló, alapozó sorozata, amelynek társadalomtudományi része most készül a közművelődési főosztályon, lehetővé teszi a dokumentum értékű és érdekes témák feldolgozását, felkutatását a művészeti műhelyekben.
– Lehet, hogy a szakmai elfogultság szól belőlem, de én úgy látom, hogy valamennyi művészeti ág közül a képzőművészet a legösszetettebb. Ugyanakkor részesedési aránya a legkisebb a televízióban. Az iskolatelevízió vajon ad-e eleget ezen a területen? A képzőművészet ismertetése, a művészettörténet iskolai oktatásunknak amúgy is mostohagyermeke...
– Az iskolatelevízió nagyon sokban kiegészíti az iskolai oktatást. A képzőművészet esetében még pótolnia is kellene azt, ezért is terveztünk közös programokat. A képzőművészet területe valóban összetett, de nagyon sokan figyelmen kívül hagyják, hogy a közvetítés eszközei is bonyolultabbak, mint más művészeti ágaknál. Színházi előadást, hangversenyt, irodalmi estet át lehet emelni a képernyőre, a képzőművészetben azonban ilyen módon megrendezett esemény nincs, a műsorformát ki kell találni. Ehhez azonban nem színészek, hanem értő műsorvezetők és szakemberek kellenek. De ez már ahhoz a sokat feszegetett kérdéscsoporthoz tartozik, amely az információközlés és a kritika arányára, az érdeklődés felkeltésére, a művészet megszerettetésére, a televíziós egyéniség, a néző és képernyő közötti kapcsolatra vonatkozik. Ünnepélyesség vagy hétköznapi csevegés, vagy akár szórakoztatás legyen-e a műsorok jellemzője? Rétegműsor, vagy mindenki számára szóló műsor? – ez állandóan napirenden levő probléma. Véleményem az, hogy a képzőművészetileg legkevésbé tájékozott embereket kell megcélozni, de úgy, hogy azoknak is adhassunk valamilyen élményt, akik már messzebb jutottak. Ezt egy és ugyanazon műsorral is el lehet érni.
– Mindenki számára, úgy vélem, nem lehet műsort csinálni, a műsor azé, aki nem kapcsolja ki a tévékészüléket. Nem hiszem egyébként, hogy igazán hatásos képzőművészeti filmet csakugyan lehetne szöveg nélkül készíteni. Rendezői filmet igen, és láttam is erre néhány ragyogó külföldi példát...
– Teljesen egyetértek.
– Idegesít, amikor tárgyakat látok a képernyőn, amelyeknek a jelentése – olykor szerepe is – ismeretlen, s a képsorokat jól-rosszul válogatott zene kíséri. Ez így se nem képzőművészet, se nem zene.
– Pedig a zene olykor nagyon sok új értelmet is kibonthat a képzőművészeti tárgyakból,
– Megvagyok nélküle, különösen akkor, amikor beszédszöveg és zene egyszerre szól, egymást zavarja, egymás hatását csökkenti. Egészen más az, ha a képzőművészet zenei ihletéséről, vagy a zene képzőművészeti ihletéséről van szó.
– Persze, gondos rendezői munkával enélkül is meg lehet találni a műtárgyakhoz szervesen illő zenét. Fordítva, a zenei műsorok is gyakran használnak képzőművészetet illusztrációként. De ugyanehhez a problémakörhöz tartozik az irodalom és a képzőművészet egyidejű „képernyősítése” is.
– Az eddig vázolt tervekből egyet hiányolok: a képzőművészeti rövid műsorokat, amelyek a hosszadalmas szünetjel helyébe léphetnének.
– Rövid műelemzésekről már beszéltem. Persze, nem ártana olykor egy-egy lexikontömörségű tévécímszó, amely egy-egy művészt vagy stílust villantana fel ezekben a szünetekben. Ez azonban nem szüntethetné meg a szünet funkcióját a műsorok áradatában! A magam részéről változatlanul azt tartom lényegesnek, hogy a művészet történetével, műhelykérdéseivel, összefüggéseivel mint jelenséggel foglalkozzunk.
Számolnunk kell egyfajta szellemi restséggel is, amit nem más, mint maga a televízió teremt ugyanakkor, amikor ismeretek sokaságát is adja. Aki műsorkezdettől műsorzárásig nézi az adásokat, arra a helytelen következtetésre juthat, hogy a televízió a kultúrában is képes pótolni mindent. A mi esetünkben például feleslegessé teszi a kiállítások megtekintését, az eredeti tárgyakkal való találkozást. Ez természetesen nem lehet a tévé célja. A nézők kilenctized része fekete-fehérben látja az adásokat, bár a műsorok javarészt színesben készülnek. A tárgyak térben helyezkednek el, s még sorolhatnám a különbségeket. Igazi élményt hozhat egy jó képzőművészeti film, de nem ugyanaz, mint amit a mű eredetiben kínál. Nagy méretre kivetítve esetleg egészen más hatást váltanának ki a színes képzőművészeti műsorok, erre viszont csak a régóta sürgetett kihelyezett vetítések adhatnának lehetőséget.
– Beszéltünk már a külföldi filmek beszerzésének nehézségeiről. Mennyire csereképesek az általunk készített filmek?
– Hazai és külföldi fesztiválokon elég gyakran szerepelnek filmjeink, el is adunk, díjat is kapunk néha, ha nem is sokat. Kérnek filmeket kulturális hetekre, múzeumi vagy szakmai bemutatókra. És meglevő anyagunkból különféle művészeti évfordulókon néha újra műsorra tűzhetünk bizonyos archív filmeket. Jó lenne, ha létezne egy nemzetközi film-bank, ahonnan az egyetemes művészet témáit feldolgozó műsorokat lehetne kölcsönözni, olyan programokat, amelyek szerte a világban a képzőművészet filmes megjelenítési formáival kísérleteznek, s ahová mi is odaadhatnánk legjobban sikerült, hasonló jellegű műsorainkat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 52-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7741 |
