Zilahi Judit
„Most menekülünk?” – kérdezi a Lány az újságírótól, miközben leleplező erejű fotókkal a tarsolyukban, golyózápor közepette iszkolnak kifelé a városból, s nyomukban az egész állig felfegyverzett Vasgárda. A helyzet egyértelmű, a kérdés tehát éppoly balga, és éppoly felesleges, mint az „Anyuka, most fenn vagyok a dombon?” volt Karinthy humoreszkjében, A világ legbutább kisgyerekében. Idézni azért érdemes, mert jellemző a film párbeszédeire, amelyek nemcsak hogy döcögősek, suta szóismétlésekre épülnek, hanem átlátszóan didaktikusak is: az amúgyis külsődlegesen jellemzett figurák nem egymáshoz szólnak bennük, hanem az eseményeket kommentálják.
A sovány kis történet elmondásának sokszor nekirugaszkodik a rendező, de sehogy sem tud belelendülni. Egységes cselekmény helyett mindenütt elvarratlan dramaturgiai szálakat, hiteltelen jeleneteket hagy maga után. Miért akarja megvásárolni ötmillióért egy német úriember a bukaresti polgári liberális lap főszerkesztőjének asztali lámpáját? És vajon miért megy a titkosrendőr egyedül letartóztatást foganatosítani? A kérdőjelek megakadályozzák, hogy azonosulhassunk valamelyik hőssel, s még az újságíró halála sem képes megrendíteni. Katartikusnak szánt, de közhelybe futó jelenetsor vet véget ennek a mindvégig hosszú filmnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7739 |
