Báron György
Míg az új-hollywoodi rendezők legtöbbje csillogóan modernnek tetsző filmes köntösben tálalja fel a tűnt idők álomgyárának mozisablonjait, Hal Ashby nem vádolható ilyesfajta szemfényvesztéssel. Nála az ős-konzervatív tartalom tisztesen konzervatív filmes stílusban jelenik meg. Az ő filmjeiben nincs csalás és ámítás: nála a banális történet, a suta dialógus, a szabvány-fordulat, a gyermeteg világkép sokkal könnyebben tettenérhető, mint a hatvanas évek filmnyelvi újításaiból bőven merítő társainál.
A Hazatérés után most erről győz meg két évvel korábbi filmje, a Dicsőségre ítélve is. Ez egy szabályos életrajztörténet, amely az ismert amerikai folk-énekes, Woody Guthrie életének egy szakaszát dolgozza fel. Tempós lassúsággal íródik a vászonra a két és fél órás életrajz; folk-rajongó legyen a talpán, akit leköt. Hosszú negyedórákig nem történik semmi, s ha mégis, csupán egy-egy alkotói tézist illusztrálandó. Olyasfajta bölcsességeket, mint: a becsület többet ér a pénznél, gazdag és szegény nem érthet szót egymással, a család és a munka ellentétbe kerülhet stb. A „becsületes művészsors” sémáit elősoroló filmes nagyepika ily módon a vasárnapi iskola és egy alapfokú politikai szeminárium szellemét vegyíti, arányosan.
Ashby védelmére annyi mégis felhozható, hogy ez a film kevésbé édeskés, mint a Hazatérés, képi világa is egységesebb. Ha nem tudnánk, hogy ez a korábbi filmje, még némi alkotói fejlődést is nyugtázhatnánk. Így azonban Hal Ashby rendezői visszafejlődésének folyamatáról kapunk látleletet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7729 |
