Zsugán István
Az utóbbi évtizedben rendszeres mozibajáróvá és filmbaráttá érett, fiatalabb olvasók kedvéért – akiknek többsége számára, mint ez szúrópróbaszerű, röpke kérdezősködéssel is kideríthető, jószerivel ismeretlenül cseng interjúalanyunk neve – idézzük az Új Filmlexikon róla szóló címszavának néhány legfontosabb mondatát:
„Herskó János (1926–) rendező; kétszeres Balázs Béla-díjas, Érdemes művész. Budapesten született. (...) A főiskolán 1949-ben szerezte meg diplomáját. 1951-ben a Moszkvai Filmművészeti Főiskola (VGIK) ösztöndíjasa, aspiránsa volt. (...) Játékfilmjei: A város alatt (1953); Vasvirág (1958); Két emelet boldogság (1960); Párbeszéd (1963–64); Szevasz, Vera (1967); Bors (tévéfilmsorozat; társrendező); N. N., a halál angyala (1970) (...) 1970-ig a MAFILM egyik gyártási csoportját vezette; 1952–70 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, illetve főigazgató-helyettese, a filmfőtanszak vezetője volt. 1970-ben családjával Svédországba disszidált.”
A tényszerű adatfelsorolás nyilván nem érzékelteti azt a konsternációt, amit Herskó tíz évvel ezelőtti lépése a magyar filmszakmában keltett. Egy évtized, úgy tetszik, elegendő távlatot teremtett ahhoz, hogy – ha a lépése által keltett döbbenetek és indulatok nem is – a jogi konzekvenciák elévüljenek; úgy véljük, hogy megérett az idő a higgadt, tárgyilagos eszmecserére, tíz év utáni első hazalátogatása alkalmával.
– Ön szinte másfél évtizeden át, távozásáig nemcsak rendezőként volt úgynevezett „preferált” művész, hanem mint egy személyben stúdióvezető és a főiskolai filmoktatás kinevezett vezéralakja, kulcsszerepet foglalt el a magyar filméletben. Ha megkerüljük is az olyan, Svédországból nézve, meglehet, patetikusan hangzó kifejezéseket, mint „hazaárulás” –; ön hogyan ítéli meg morálisan saját, tíz évvel ezelőtti lépését?
– Sosem szerettem moralizálni; illetve annak részletes kifejtésére, ahogyan önmagammal elszámoltam, nyilván nincs elegendő helyünk és időnk. S nem az én feladatom megítélni, mennyi ideig számít valaki disszidensnek és mikortól idegenbe szakadt hazánkfia. De, ha már megkérdezett, nagy vonalakban a következők motiválták elhatározásomat. Pályám kezdetétől meggyőződésem volt, hogy a filmnek az aktuális valóságot kell hitelesen földerítenie, akár kellemesnek bizonyul az így kialakuló kép, akár nem. Ezt az álláspontot képviseltem pedagógusként, stúdióvezetőként, s amennyire pillanatnyi képességeimtől tellett, rendezőként is. Természetesen mindig tudtam, hogy ez a törekvés kompromisszumok vállalásával jár együtt – és járt és jár együtt mindig és mindenütt a világon. Az értelmes kompromisszumoknak tehát mindig híve voltam és vagyok; ám akkoriban úgy éreztem, hogy sorozatosan értelmetlen falakba, vagy csak látszólagos gumifalakba ütközöm, legkivált a főiskolai és stúdióvezetői munkám során; s ezekbe belefáradtam, vagy ami még súlyosabb: már önmagamban is, öntudatlanul is alkalmazkodni kezdtem a vélt és valós falakhoz. Egyszercsak rádöbbentem: főiskolai hallgatóimat nem azért tanácsolom el bizonyos diplomafilmek elkészítésétől, mert az ötleteiket nem tartom életrevalónak, hanem csupán azért, hogy nekem esetleg majd nehogy megint kellemetlen vitáim legyenek a dologból – szóval, ha tetszik, elfáradtam és elkényelmesedtem –; akkor úgy éreztem, azonnal abba kell hagynom. Ha az ember mérnök, orvos vagy taxisofőr, hasznosan gyakorolhatja a szakmáját esetleg rossz belső közérzettel is; én azonban talán valóban fontos ideológiai posztot foglaltam el, bizonyos mértékű hatalom volt a kezemben; s ilyen szituációban – úgy véltem – jobban visszaélnék vele, ha kényelemre törekedve tovább gyakorolnám, mint ha föladom. Meglehet, hogy most már, annyi további tapasztalat birtokában, valamivel jobban tudnám csinálni; de akkor éppen saját hatalmi helyzetemmel – s az abból törvényszerűen fakadó kompromisszumokkal – kerültem válságba. Félreértés ne essék: mindig, mindenhol megmondhattam mindent, amit akartam; vitatkozhattam, kiabálhattam. S egyszer csak rádöbbentem, hogy az évtizedek során kialakult öncenzoriális reflexeim – éppen hatalmi helyzetem következtében – gátló, kártékony hatást gyakorolhatnak a tanítványaimra és munkatársaimra. Ezeréves magyar hagyomány, hogy kisebb-nagyobb hatalmi pozícióból lemondani nem szokás, csak megvárni, míg kirúgják az embert. Úgy éreztem, hogy már nem igazán szívvel és nem elég hasznosan csinálom, amit csinálnom kellene. Valódi hatalmi pozícióból mentem el – mint főiskolai tanár és mint stúdióvezető –; de úgy véltem, szembe kell néznem azzal, hogy mennyire hasznosak az általam – ráadásul, utóbb visszagondolva, nem is mindig szükségszerűen – vállalt kompromisszumok. Az ilyen hatalmi helyzet, azóta jócskán tapasztaltam, minden földrészen és minden rendszerben ezzel jár; azóta Svédországban is hasonló konfliktusokba keveredtem – de ez most nem tartozik tárgyunkhoz –; mindenesetre akkoriban, főként a főiskolán, olyan helyzet alakult ki körülöttem, amiből nem láttam kiutat. Ezért az ismeretes módon határoztam.
– Ha nem sértődik meg: jó adagnyi utólagos önigazolást hallok ki szavaiból. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy az ön által említett kompromisszumok szükségszerűek voltak-e és milyen mértékben – bár nyilván erről is lehetne vitatkozni –; hanem inkább azt nem értem, hogy a hatalmi pozícióból történő esetleges lemondást követően miért nem folytathatta volna a küzdelmet – vélt vagy valóságos – igazának bizonyításáért „egyszerű” filmrendezőként... De most inkább ne vitassuk a hűség vagy hűtlenség – ön által moralizálónak minősített – kategóriáit; saját gondolatmenetének nyomán maradva, ha jól értem, a főiskola jelentette azt a bizonyos „utolsó cseppet” a pohárban. Konkrétan micsoda?
– A konkrét részletek ma már mellékesek – sőt számomra is szinte nevetségesek. A lényeg, hogy 1960-ban megbíztak egy olyan oktatási program végrehajtásával, amit én javasoltam, és amiből már az első években különböző kellemetlen vitáim, konfliktusaim keletkeztek; hogy tudniillik a növendékek túl alaposan, túlságosan keményen nézték meg és rögzítették a valóság bizonyos részleteit. Ez a program, legnagyobb örömömre, azóta bizonyos fokig elfogadottá vált; akkoriban mindennapos csatákban őrlődtem miatta. Az szinte mellékes volt, hogy saját filmrendezői programomat mennyire sikerült megvalósítanom; bár akkoriban rossz közérzetem kialakulásához nyilván hozzájárult az a másik ezeréves magyar kulturális betegség is, hogy mindig ügyeletes zsenikre volt szükség, akik kizárólagosságot élveznek. A „lobogónk Petőfi” jelszó – ami leszorította erről a lobogóról Adyt vagy József Attilát –, csak egyik jellegzetes tünete volt ennek a gyermeteg kizárólagosainak, amely megmutatkozott a filmkészítésben is. Ott sem – képletesen szólva – Bartók és Kodály volt a zászlón, hanem vagylagosan, egymás rovására érvényesülhettek az értékek; én pedig mindig azt reméltem, hogy mindenki másképpen, mindenki a maga módján létrehozott szellemi javakért részesül elismerésben. De a kizárólagosságra törekvést mindig is gyermetegnek és károsnak éreztem, akármilyen stílust, irányzatot tűzzön is a zászlajára. Mert az ilyesmiből mindig efemer érdekszövetségek, klikkek alakultak ki, amelyek kölcsönösen megkeserítették egymás „életét. Nem azért mentem el, mert boldogult Ferenc Jóska módjára „mindent alaposan megfontoltam és meggondoltam”, hanem folyamatosan kialakult bennem a „torkig vagyok” közérzete. Némi keserű cinizmussal, szabadon Babitsot travesztálhatnám: „nem leszek itt tovább siketeknek prédikáló próféta; hadd köpjön ki máshol a cethal”. A 60-as évek elején, amikor a hírhedett „Miért rosszak a magyar filmek?” című film által „fémjelzett” vita hullámai magasra csaptak, már jelen volt és dolgozni kezdett itt egy olyan fiatalokból álló filmes csapat, amely alig öt-hat évre rá világhírűvé tette a magyar filmet, és ettől, paradox módon, a kompromisszumok még bonyolultabbakká váltak. Elkeserítőnek éreztem, hogy az akkoriban fiatal, tehetséges kollégák raja egymást marta amiatt, hogy ki közülük „a” legnagyobb; ki „az egyetlen”, ki legyen az első, a második, a harmadik „koronás fő”. A sportedzők rég tudják, hogy az atlétát, aki 10 ezer méteres távon képes világcsúcsot futni, azt fölösleges százon indítani, és megfordítva; s hogy a százas világbajnok semmivel sem kisebb a tízezresnél. Akkoriban valahogy mindig mintha csak egyfajta távfutóra lett volna szükség; sokan nem nekik való távon indultak, ott kudarcot is vallottak, ettől egymásra acsarkodtak; s az ilyen csapat „edzőszerepébe” előbb-utóbb belefárad az ember és feladja: most már csinálja másvalaki.
– Ön mondta ki az „edző”-hasonlatot. Egykori „csapata”: akkori tanítványai és barátai vajon oktalanul és jogtalanul érezhették úgy, hogy távozásával cserbenhagyta, elárulta őket?
– Az „edzőként” betöltött szerepem – ma már így látom, illetve döntésemkor döbbentem rá –, amennyiben hasznos volt, legalább annyit rontott is magán a „csapaton”; de ezt végérvényesen csak az idő döntheti majd el. Mindenesetre én úgy éreztem, hogy a körém csoportosult fiatal csapat tagjai időközben 35–40 évesek lettek, eléggé felnőttek ahhoz, hogy önmagukat trenírozzák vagy maguk válasszanak trénert. Ez a – meglehet, drasztikus – döntés néhány évig árulásnak tűnhetett sokuk szemében, de hosszabb távon nézve a dolgot én úgy érzem, hogy olyasmi ez, mint a gyereknevelés: ha még 25–30 éves korában is folytonosan dresszírozom a gyerekemet, sose lesz önálló felnőtt; az ilyen nevelés már nem segítség, hanem rombolás. Pláne egy olyan komplikált szerepkörben, amikor a mások filmjeit a belső munkafázisokban kell megítélni, s dönteni róluk. Lépésem árulás volt, vagy nem? – ezt nem az én dolgom eldönteni. Ügy éreztem, föl kell nőniük, maguknak kell eldönteniök, milyen barátokat vagy csoportokat választanak. S végül is: mindenki a piacról él. ön- és közrongálásnak is nevezhető, hogy egy olyan szakmában, ahol minden periódusnak megvan a maga ügyeletes zsenije, olyan sokáig játssza valaki a „hivatalos ellenzék”‘ szerepét, mindig újra szembekerülve az újabb meg újabb kizárólagos – vagy önmagukat annak tekintő – zsenikkel.
– Az önállóság szükségességében akár egyet is érthetünk; de korántsem csak ilyen pedagógiai jellegű problémákat okozott tanítványainak és barátainak az ön távozása, hanem főként a szavai, elvei és a tettei között tárt fel – szükségképpen – meghökkentő szakadékot. Ami a „hivatalos ellenzék” szerepére vonatkozó, kissé rezignáltan és elvontan hangzó szavait illeti, ha jól értem, döntésében a „saját csapatán” belüli „zsenijelöltek” torzsalkodásai is közrejátszottak?
– Érzelmileg bizonyára kissé azok is, de nem döntően. Titokban mindig tudtam, hogy ez a szakma nálunk mint szomszédos végvárak harca működik, és szerettem volna, ha nem ilyen, de ezeket a csetepatékat némi ön- és köziróniával is tudtam figyelni.
– És persze szenvedélyesen részt is vett bennük (a külső szemlélőnek legalábbis úgy tűnt) – méghozzá alaposan; kiépítve a saját személyes végvárait, elő- és utóvédállásait... De a riporternek sem joga, sem feladata, hogy ítélkezzék vagy fölmentést adjon; maradjunk inkább a tényeknél. Mi történt önnel az utolsó tíz évben?
– Tőmondatokban válaszolok (ha sikerülni fog, ami nem valószínű). Eleinte halálosan bántott, mikor értesültem, hogy itthon a szakmában miféle fantasztikus pletykák keringtek arról, hogy a feleségem vagy én milyen csodás szállodákat meg mifenéket örököltünk odakinn. Mondanom se kell, hogy mindebből egy szó sem igaz. Szerencsémre akkoriban alakult Stockholmban egy filmfőiskola – ami a világon a technikai szempontból legjobban fölszereltek egyike –; s ott éppen tanárhiány volt. Kiderült valamelyik külföldi lexikonból, hogy van tanítási gyakorlatom, így kerültem oda (persze, miután megtanultam svédül), heti hétórás szerződéssel, óraadó tanárnak. Később – ezt nem részletezem; bele kellene bonyolódni hozzá a svéd közoktatás, s az ottani diákmozgalmak problémáiba – kineveztek rendes tanárrá; jelenleg a stockholmi főiskola film- és tévé-főtanszakának vezetője, az ottani alkalmazottak szakszervezetének alelnöke vagyok.
– Filmrendezői pályája viszont teljesen félbeszakadt?
– Mindig meggyőződésem volt, hogy igazi filmet csak ott csinálhat az ember, ahol élete első húsz évét leélte. Csak azoknak az embereknek a gondolkodásmódját, belső és külső – saját történelmük által determinált – asszociációs rendszerét ismerheti igazán... Aztán mégsem maradtam hű ehhez az elvemhez: forgattam dokumentumfilmet a svéd televíziónak, megrendeztem Mrozek Emigránsokját (szintén a tévében), és színészként is szerepeltem egy tévéfilm-sorozatban. De tevékenységem lényege a főiskolai tanítás.
– Nem szándékszik hazatelepülni, illetve nem szeretne itthon filmet rendezni?
– Európai lakos vagyok; ha van olyan történet, ami engem is érdekel, meg a magyar nézőket is érdekelhetné, szívesen megrendezném. A tanításból, azt hiszem, megint sokat tanultam: annyi ostobaságot, annyiféle zsákutcának bizonyult próbálkozást saját magamnak sose engedhettem volna meg, amennyit a hallgatóim filmjeit nyomon követve megkísérthettem. A filmcsinálás lehetősége, mint közismert, soha sehol sem csak a rendezőn múlik.
– Úgy hallottam, mostani látogatása során nagyon sok új magyar filmet megnézett. Az ön rendezői, művészi kvalitásairól egy-egy filmje kapcsán sok vita folyt annak idején; a szakmában azonban szinte legendás híre volt, mint dramaturgnak, vagyis értő, fogékony műhelykritikusnak. A stockholmi főiskola tanáraként, s külső kritikusi minőségében kérdezem, mi a véleménye az újabb magyar filmtermésről?
– Végképp nem állna jól nekem az a szerep, hogy valamiféle „stockholmi nagybácsi” pózából ítéletet mondjak általában „a magyar filmgyártás helyzetéről”, vagy hasonlókról; ilyesmire nem is vállalkozom. Másrészt eddig se voltam olyan tájékozatlan az újabb magyar filmekről, mint gondolja, mert a külföldi televíziókban, meg különböző fesztiválokon viszonylag sok magyar filmet láttam az utolsó tíz évben is. Itthoni látogatásom alatt néhány volt tanítványom, barátom megmutatta az általa jónak tartott újabb filmjeit. Természetesen mindegyikről van kritikus véleményem, amit a szerzőknek el is mondtam; de ugyanazt nyilvánosan elismételni nem tartom ildomosnak.
– A konkrét filmcímektől és a szerzők nevétől eltekintve is, nyilván kialakult valamifajta összbenyomása a most látott filmekről...
– Örömmel láttam, hogy érdemleges, minőségi előrelépés történt mind az aktuális valóságfeltáró, mind a sztorira épülő filmekben, amelyek legtöbbje – és ezt felelősséggel mondhatom – hibáival együtt is fölötte áll az európai átlagszínvonalnak. Kár, hogy belső asszociációikat gyakran nem tudják úgy elhelyezni dramaturgiailag, hogy azok külföldön is azonosan vagy hasonlóan hassanak, magyarán: hogy ott is megértsék őket. Ha egy film Budapesten sokaknak jelent valamit, de Bukarestben vagy Stockholmban már alig, akkor bizonyára a filmben is van valami hiba, legyen bár szakmailag a legragyogóbban megcsinálva. S ez nem ítélkezés, legfeljebb továbbgondolásra érdemes kérdés, hogy vajon a filmek dramaturgiai expozíciója igazán hatásos-e, és mitől az vagy nem az; hogy ki mennyire tud vagy nem tud sztorit építeni – természetesen mindenki a maga modorában vagy stílusában (ha van neki). Nekem úgy tűnt fel, mintha a sztoritól a rendezők többségének elment volna a kedve. És e probléma körül Európa-szerte is jókora az esztétikai zűrzavar; a külföldi kritikusok túlnyomó többsége is összekeveri a film tartalmát a sztorival, holott a tartalom: a látvány. De sztori nélkül nincs film. Egy történetet százféleképpen el lehet mesélni; lineárisan, az elejétől, vagy a végéről, hátulról kezdve, vagy rapszodikusan, asszociációsán, teljesen mindegy, illetve a műfajtól és a mesélő egyéniségétől függ; – de ha valakinek nincsen elmesélhető sztorija, szinte biztos, hogy valamilyen tekintetben blöfföl. Ha társaságban elkezdjük mesélni: „...Hallottad, mi történt X-szel ekkor és ekkor, itt meg itt...” – ezzel a sztorival nyilván közölni akarunk valami, szerintünk érdemleges dolgot a többiekkel. Ha rosszul mondjuk el, faképnél hagynak vagy leintenek, közbevágnak és jobb sztorit mondanak. A közlésnek öntörvényei vannak; eleje, vége, közepe, sajátos belső logikája van. Saját logikáján belül lehet szürreális, halálosan komplikált vagy kihagyásos, vagy a lehető legbanálisabb, de mindegyiknek van egy vastörvénye: az identifikációs momentum. A film elején tudnom kell, kivel érezzék együtt, kit szeressek vagy gyűlöljek, kinek drukkoljak, kinek a sorsára figyeljek oda. S erről a momentumról a rendezők többsége mintha megfeledkezne; talán ezért is nem mennek be a moziba a nézők. Az identifikáció egyik fő tényezője pedig: a színész egyénisége. Amikor egy westernben Spencer Tracy leszáll a vonatról egy elhagyatott vidéki állomáson, azonnal tudom, hogy mindaddig oda fogok figyelni a filmre, ameddig a sztori szerint ő életben marad. A körmömet rágom izgalmamban. Pedig a film első tíz percében semmit se csinál, csak üldögél és egy árva szót se szól azon a poros kisvárosi állomáson... Az egyéniséget hordozó színészi jelenlét folyamatát tudják megteremteni a legnagyobb hollywoodiak, s ennek a technikáját kellene ellesni tőlük, mert a tapasztalatok szerint erre megy be a moziba és marad benn a közönség. Azt hiszem, a szakma efféle fortélyairól is többet kellene töprengeni és vitatkozni ahhoz, hogy többen nézzék meg a különben rendkívül színvonalas magyar filmeket. Mert tragikus dolog – s ez különösen érvényes a magyar irodalomra, költészetre –, hogy óriási, minden szempontból világszínvonalú szellemi, művészi értékek jöttek és jönnek itt létre, amelyek a nyelvi korlátok miatt külföldön alig válnak ismertté. Az irodalomtól eltérően a filmet kevésbé bénítják a nyelvi korlátok, s dolgozik itt jelenleg majdnem kéttucatnyi rendező, aki a legmagasabb európai színvonalon tudja a filmkészítés szakmáját. Nem igaz, hogy ekkora visszhangtalanságot érdemelnének a pesti és a külföldi mozikban. De nyilván bennük is van valami hiba, nemcsak a különböző forgalmazási, kereskedelmi szisztémákban. Talán erről sem ártana többet töprengeni. A rejtvényfejtésnek vagy a kártyának világos, precíz szabályai vannak; mielőtt leülök játszani vagy fejteni, értesülnöm kell a játékszabályokról, különben értelmetlen az egész... Mellesleg megjegyezve, erre a sokak számára mellékesnek látszó, de sorsdöntő szakmai mozzanatra én se figyeltem oda eléggé annak idején. Befejezésül, és minden elméleti fejtegetés helyett egy saját történet. Nézőankéton vettem részt Kaposvárott vagy tizenöt évvel ezelőtt. A film kapcsán órákon át beszélgettünk mindenféléről, és a végén fölállt valamelyik helyi szövetkezet elnöke és azt mondta: „milyen kár, hogy a rendező nem jött el mindegyik előző vetítés után; mert most, hogy ilyen jól elbeszélgettünk róla, sokkal jobb lett a filmje; most már nekem is tetszik”. Akkor halálosan meg voltam sértődve, hogy miért csak a vita után vette észre mindazt, ami szerintem benne volt a filmben. Aztán rájöttem, hogy a fölszólalónak volt igaza: amit szeretnénk, annak benne kell lennie a filmben; tehát annak a szándékolt hatásnak és érzelmi információmennyiségnek ott és akkor kell lejönnie a vászonról, amikor és ahol elsötétedik a nézőtér, mert a rendezőt nem lehet annyi példányban sokszorosítani, ahány előadásban a filmjét vetítik.
– Megköszönve a beszélgetést, búcsúzóul hadd jegyezzem meg: dramaturgiai fejtegetései meggyőzőbben hangzanak, mint személyes döntését indokló érvelése; mert meglehet, hogy Stockholmból nézve ilyen fény vetül a történtekre; Budapestről nézve azonban – más...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 29-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7728 |
