Kritika

Puszta formalitás

Ázó tájon

Ardai Zoltán

Az új Tornatore-film nem Cinema Paradiso. Másvilág.

Első, egyben legviharzóbb kasszasikerét Giuseppe Tornatore a Cinema Paradisóval, ezzel a személyes emlékeket csillogtató, mégis sémaparádé-szerű filmmel aratta. (Kasszasiker és közönségsiker átfedő, de nem egybevágó fogalmak; bár Itáliában tömegek járultak Tornatore bemutatkozásához, de sokan inkább csak úgy, mint köpködnivaló gyalázatossághoz.) Vallomásos műformálás és másodlagos szemlélet még sohasem fonódott össze ilyen gondtalan, arrogáns és kéjes páros táncban, legalábbis ami (a filmező) Európát illeti. Az Oscar is méltán adatott tehát. Az alkotó valahai gyermek-alakját, a kisvárosi kölyköt, aki már oly korán a Mozi szerelmese lett, a Cinema Paradisóban egy pancslikőr-ízléssel kiválasztott, tudatos bájolgású csemeteszépség eleveníti meg. A minipozőr körül szavatoltan mélyolasz nép kavarog, és csak vibrál, vibrál a tömérdek ódon mozgókép vásznakon, falakon, testeken. Azokat a prototíp jellegű képzeteket, amelyeket sokakban már e film puszta címe is rögtön kiválthat, maga az elkészített mű dús színekkel, hiánytalanul visszaszórja a nézőkre, majd büszkén befejeződik.

E diadalmas szemtelenség óta Tornatore már finomított művészi habitusán, miközben azért utánérzésekkel átpreparált szívbéli hanghordozását mindmáig megtartotta. Tegyük hozzá, egyetlen filmje sem nélkülöz legalább valamicske tőkesúlyt; már a Cinema Paradisóba is beledúcolt egy erős, mert elemi módon érzelmes jelenetet (az ilyenek esetében szinte mindegy, hogy izolálhatunk-e giccses felhangokat, vagy sem). Legutóbbi megint saját szerzőségű munkájával, a Puszta formalitással más hangulati zóna felé fordult – hozzávetőlegesen Dino Buzzati világa, a feneketlenül melankolikus Tatárpuszta és a Képes poéma felé –, sokat leadva eddigi dolce modorából, de most is szívvel-lélekkel és rendületlenül másodlagosan. A borúsabb terepen előremozogva is újra generálni tudott néhány megragadó motívumot, de megint csak kevés állt elő ezekből, az ízetlen összetevők közéjük és fölébük puffadoznak. Pedig Tornatore nem kicsinyes kezű rendező; verítékes görcsök nélkül vállalja megannyiszor bombasztikus képsorok kockázatát is; e gyakorlatából elvileg sokkal több különleges levegőjű pillanat születhetett volna. Úgy hát várjunk.

Mérhetetlen éjszaka, hatalmas kertek, utak, hatalmas eső. Az esőben valamiféle hatóság foglyul ejti Onoffot, a nagytestű, zseniális írót (Depardieu). Hamarosan egy aktaszagú, hegyes orrú kis felügyelő elé kerül (Polanski), aki rajong regényeiért, de őt magát gyilkosnak tartja (végül be is bizonyosodik, hogy Onoff az éjjel csakugyan megölt valakit, nem is akárkit). Az amnéziás Onoff mosdási lehetőséget kap. Potrohos sziluettje a zuhany alatt óriás-ganajtúróként kapálódzik, illeg-billeg a szennyes fényben, kijjebb a hegyes orrú várakozik. Nagyon jó. Dosztojevszkiji ihletésű dialógusokra kezdünk számítani. Ez az egyfelől rútan baljós, másfelől rózsás esztétikai ígéretet hordozó jelenet azonban máris az abszolút csúcspontot jelenti. A mű ezután elhanyatlik, és csak a már epilógi külső felvételektől, a vizesszürke, lámpafények révén esteszerű hajnal képeitől illetődhetünk meg ismét. Most ránk lehelődik: nem a földi létben zajlanak itt az események, hanem a túlvilági portán. Ez ugyan már előbb is kikövetkeztethető volt, de akkor inkább a forgatókönyv látszott lelepleződni, mint valami más. Jelentékeny nyitány és jelentékeny kóda – a kettő közt szenvelgő, mondvacsinált játék folyik, a megváltás lehetetlenségét jelző patkányfutkosással, szobaárvízzel (A kastély egykori {ügyes, de minek”-moziadaptációját idézve), fogolyveréssel, magánfotó-gyűjtemény asztalra borításával (a tornatorei szív!), leszállított árú flashback-technikával, miegyebekkel. De: itt az első Tornatore-rendezés, amely érzékelhető módon igen jó film is lehetett volna. Türelem.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1994/11 56-57. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=772

Cikk értékelése:

szavazat: 1408 átlag: 5.32

előző 1 következő

új komment