Sváby Lajos
Lehet magyar festőről filmet készíteni? Egy magyarról – eleve belterjes ötlet.
Csontváry Kosztka Tivadar nagy festő. Magányos, különös. Évtizedek óta oda és vissza vitatkoznak róla joggal és jogtalanul. Egyfelől kiválasztották „belőle” a bolondságot, és csak ezzel foglalkoztak, nevettek rajta és nevetve megértegették, aztán kirekesztették belőle a bolondságot, és festészetünk egyetlen európai jelentőségű formátumának kikiáltva korbácsként használták és szétütni akarták vele a magyar festészetet.
Nekünk, magyaroknak nagy hajlamunk van arra, hogy időnként kinevezzünk valakit, akiben minden hiányunk pótlását leljük. Csodalényekre van nekünk szükségünk, akik folyvást ezeréves mulasztásokat és bűnöket oldanak meg, olyan emberekre, akik nem természetes és felfogható alakulások menetében végezték munkájukat, olyanokra, akik égből pottyantak közénk, akik megmagyarázhatatlanok, és akiket talán meg sem érdemeltünk. Volt idő, amikor így nevezték ki egyetlennek Munkácsyt, Szinyeit vagy Ferenczyt, kit-kit, de a kinevezett lényeknek mindig mások és más dolgok ellenében lehetett értelmük. Csak a csodák szintjén lehetett magyar festészet.
Félve ültem be a moziba. Féltem, mert azt hittem, újra megmagyarázzák nekem Csontváryt. Nem tették ezt velem. Gyönyörű filmet kaptam. Csontváry bolond és nem bolond szemével láttam, és lelkesültem a szemem által. Igazi szenzációk sodortak. Horribilis jelentőségű látványok panorámájába szédülve én is érezhettem a festő esendő erejét. Valami különös alkalom idejét; a magyar kultúra boldog és eszelős nagy hiedelmét éltem. Elhittem Csontváryék, Adyék – Isten és Ember közötti tolmács szerepét. Nem a bolond vagy nem bolond Csontváry szegény életét magyarázták és mutatták, de megélhettem az erőre, koncentráltságra és a szemléletre vágyó ember iszonyatosan fenséges, nagyszerű hitét.
Nem szerettem a Latinovits-szerű szövődményeket. Talán azért nem, mert csak szeletek voltak a térben és nem dimenziók? Nem egészen tudom, de hiába gondoltam így, már nem érzem hibának ezt sem. Az igazán jó művek testén nincsenek elkendőzve a hibák. A műveken a bajok is természetesek. Rembrandt önarcképén az „orrfény” reszkető kézzel és elfogódottan húzatik. Hibát érzek a rajzban, de meghatódva értem máris, ez is ajándék – erre futotta, most csak eddig vitte. Az őszinteségnek így nincs határa a műben.
Huszárik Zoltán filmjében is ilyenformán kapuimmá is válnak az általam fellelhető bajok. Hatalmas vásznon szövéshibák.
Minden bizonnyal sokan fogják dicsérni a Huszárik-féle képeket és a filmbeli káprázatos színeket. Csodálatosan szépek, és attól szépek, mert tökéletes időarányokban működnek. Ezek az idők reszkető és koncentrált arányai a szépnek.
Szép volt végigélni egy taorminai napot. Filmtrükk volt csak? Nyilván az, de alapvetően más is: festészetnek és filmnek csodálatos megkeveredése.
A képi jelenítésben utak-idők sűrűsödnek. Formává alakul a mostan, de úgy, hogy a jelen idő az elmúlt és az eljövendő idők gyűjtőhelyévé válik. A festett képen a jel csak igazolás az időről. A képen a festői változatok által válik érzékletessé a láthatóvá és összegzéssé kívánkozó idő. A kép egymás tetejébe halmozott idők végeredménye. Nem perc után perc, hanem percre perc, és ilyen értelemben pedig a kép az idő absztrakciója is.
A Huszárik Zoltán által létrehozott folyamatos taorminai idő rendkívül különös dimenziókba ragad. Csontváry idejét élem, sőt, szinte Európa történelmi idejében elmerülve különösen elvonatkoztatott időélményben részesülök. A háttérben a tenger monotonul csillámló reszketése az agyongyorsított folyamatosság ellentéteként viszonylagos változatlanságában mintegy megfagyott mozgása az én tekintetemnek. A meggyorsított történések metaforikus robbanásában képi jelentések hatása uralkodik.
Az egész film – dimenziók, látványok, jelképek, elkülönülések és azonosságok egysége.
Viszolygó és kicsinyes szituációk hálójából kikeveredve fenséges lényegek és látványok nyílnak. A motívumokat látva megdöbbenek. Csontváryék idejében szentség volt a látvány. Cézanne a motívum előtt betegszik-hal meg. Mosolyogtató helyzet, amint a festő a sziklákon botladozva elhelyezi műmadarát. Szépséges jelképpé válik ez is. Tárgyiasan véve hiba, ám mégis igaz, hiszen így rendezi el Csontváry a lelkében felrémlő figurákat is a Panaszfal bejáratánál.
Életem egyik legfontosabb képe. Diákkoromban, jó harminc évvel ezelőtt még naponta láthattam Budapesten. Ma már (köszönet érte?) ritkán tehetem, hiszen a kép egyik legtávolabbi városunknak, Pécsnek a tulajdona. De hiszen végre! Csontváryt felfedezték, de úgy, hogy most már a látványos felfedezőkön kívül mindenki más „csarnoki fuvarosnak” érezze magát, és méghozzá olyan fuvarosnak, aki az őszi esőzés ellen Csontváry képeivel akarja betakarni a szekerét. Bizony, úgy gondolom, hiába Gerlóczy Gedeon, Csontváry ponyvái mégiscsak bizonyos fuvarozók szekereit védik; mert, most Csontváry eszelős szavaival mondom: „festő szobrászaink elmerültek az utánzatokba,...ezzel a művészet ki lett szolgáltatva. Titkos társulatok alakultak... a tekintély lerombolására, az egyéni képesség megakadályozására, a történelem meghamisítására... a tehetetlenek fenntartására... De kialakultak társaságok mindennek a hamisítására.”
Nem tudom, megértheti-e külföldi ember ezt a filmet. Jó volna, ha mindenki megérthetné.
Úgy gondolom, ezt a filmet elsősorban mint filmet kell nézni és nem mint Csontváry apoteózisát. Nem várhatjuk tőle azt, amire a magyar szellemi élet mind ez idáig képtelen volt, nem ez a film fogja méltó helyére tenni a magyar festészetet. Egy ország festészetét nem felfedezni, hanem használni kell.
Huszárik Zoltán gyönyörű filmet készített, de az az érzésem, nem fogja használni az ország. Nem baj, majd egyszer felfedezik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7686 |
