Dominus Péter
Egy regény olvasásakor kialakul az emberben saját fantáziája és emlékképei alapján a regény vizuális képe, az alakok, a környezet pontos rajza. Az írott szöveg megfilmesítése viszont a textus egyik lehetséges olvasata, és az szükségképpen eltér a nézőben előzetesen kialakított képtől. Így válik gyakorta a nagy olvasmányélmény nagy csalódássá.
Az írott szövegnél sokkal kényesebb a képzőművészeti alkotások megfilmesítése. Egy festmény kevesebb szállal kötődik a valósághoz, nagyobb teret enged a befogadó szabad asszociációjának. Egyáltalán beszélhetünk-e képzőművészeti alkotások megfilmesítéséről? Huszárik Zoltán Csontváry-filmje talán a legegyértelműbb igenlő válasz a fenti kérdésre. Nem Huszárik az első, aki megpróbálja a festmények világát átplántálni a filmvászonra. Az adaptáció első és egyben meghatározó problémája a festő személye. Egy regény filmre vitelekor általában szó sem esik az íróról, csak művéről. Festmények esetében viszont előtérbe kerül az alkotó személye, és a feldolgozás megkísérli bemutatni a művek születési körülményeit és az alkotó embert. A kísérlet leggyakoribb eredménye olyan életrajzi film, amelyik könnyfakasztóan ábrázolja a korában meg nem értett, deviáns viselkedésű, éhező zsenit. Ritkább eredmény a kommersz hatásokat kerülő, történelmi korszakot is ábrázoló alkotás, mint például Tarkovszkij Rubljovja.
Csontváry esete nehezebb, ő is az utókor által felfedezett és elismert „őrült zseni”, de életrajza csupa lyuk, így csak néhány feljegyzés, levél, öregkori, zavarodott írásmű és rengeteg talány vezetheti a feldolgozó kezét. Huszárik kísérletének eredménye talán éppen ezért teljesen újszerű.
A film tulajdonképpen a látomás látomása. Sorra elevenednek meg a festő látomásai, rajzolódnak ki a nagy Csontváry-vásznak. A képidézések láncolatát minduntalan megszakítja a Színész megjelenése, aki készül élete nagy szerepére, Csontváry alakjának megformálására. A filmen a festőt és a színészt is a kiváló Ichak Finci alakítja, s ez hangsúlyozza a két művészsors hasonlóságát. Huszárik a legváratlanabb pillanatokban egymásba fonódó festő és színész alakján és az őket árnyékként követő, mindkét művész patologikus vonatkozásait jelképező bolond figuráján keresztül közvetíti a nézőnek költői látomását Csontváry művészetéről és az alkotó ember küzdelméről élete nagy feladatával. Az egyes epizódokban követhetjük a festőt vándorútján és a színészt, ahogy közel próbál férkőzni a festő alakjához, miközben önmaga is megváltozik. A megelevenedő vagy festménnyé merevedő tájképek varázslatosan zavarba ejtőek, olyannyira, hogy gyakran egy-egy beállítás alig különböztethető meg az ihlető festménytől. Ez az operatőri bravúr nyilván nemcsak Jankura Péter érdeme, hanem a rendező és operatőr fokozott együttműködésének eredménye.
Számomra a film legnagyobb élménye a Csontváry-festmények felidézése, és legnagyobb adóssága, hogy nem közvetítette az alkotó tevékenység felszabadító, boldogító mámorát. Ugyanakkor olyan újszerű „életrajz”-film, amely talán nem toboroz újabb híveket Csontváry művészetének, de méltó emléket állít e nagy géniusznak.
Dominus Péter
Budapest
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7679 |
