Csala Károly
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Európa legnagyobb hagyományú rádió-televízió fesztiválja a Prix Italia, amelyet minden évben más-más olasz városban rendeznek. Az idén már harminckettedszer került rá sor, ezúttal a Garda-tó partján, Rivában. A televíziós versengés dokumentum-, zenés és drámai kategóriában folyt.
A sorsolás szeszélye folytán valóságos antifasiszta tévéfesztiválnak indult a dolog. De aztán a vége felé mindinkább a pszichologizáló intimszféra tolakodott előtérbe, méghozzá „beteg” filmek sorában: vak gyerek, kezetlen-lábatlan gyerek, leukémiás gyerek, süketnéma gyerek, őrült nő és így tovább. Mulatságos volt már, ilyen halmazatban...
Még a felületi benyomásoknál maradva: igen sok magyar vonatkozású művet láthattunk-hallhattunk. A Balassa Sándortól rendelt zenére Fodor Antal koreográfiájával a Svájcból meghívott Leo Nadelmann rendezésében készült magyar balett-filmről, az Irisről és Gárdos Péter Vészcsengőjéről, erről a leányanyákat beszéltető dokumentumfilmről csak annyit: az első nem rossz benyomást keltett, már rövidségével is, a második vetítése alatt viszont kiszállingózott a teremből az unatkozó közönség. A finnek Liszt Ferenc Via Crucisának múlt századi finnországi halászfaluba helyezett adaptációjával mutatkoztak be; a norvég zenés produkció nem volt más, mint a Magyar Állami Bábszínház Csodálatos mandarin előadása a Norvégiában élő Korda Kovács István rendezésében; a francia Előszobát Kőmives János zenéjére Rabinovsky Máté rendezte; a másik francia zenés film a már nálunk is látott Marcel Camus-film volt Kocsisról és Ránkiról; a svéd zenés produkcióban egyebek mellett Sólyom János működött közre; az egyik finn tévétársaság a finn–észt–magyar koprodukciót, Lennart Meri finnugor oknyomozását – A Tejút szelei, nálunk A Tejút fiai címmel ment – nevezte a dokumentumfilmek versenyébe.
A föntebb említett antifasiszta és háborús históriák némelyike megérdemli, hogy részletesebben szóljak róla. Mindenekelőtt a ZDF Elégia három spanyol költő halálára című filmje (ez is film, mint a bemutatott művek túlnyomó része, jóllehet nagy szerepe van benne az elektronikának is), amelyet Christopher Nupen rendezett a spanyol zeneszerző, Cristobal Halffter zenéje és részben forgatókönyve alapján. Antonio Machado, Miguel Hernández és Federico García Lorca a címben említett három spanyol költő. A zeneszerző Halffter szereplője is a tévéfilmnek: maga vezényli és kommentálja művét. S kibontakozik a költők alkotói-emberi arcéle is, láthatjuk a polgárháború dokumentumait, életük színterének mai képeit.
Általános meglepetést keltett az osztrák Germán tavasz (rendező: Dieter Berner), ami az Alpesi saga című sorozat ötödik része. 1938: az Anschluss – osztrák szemmel. Játékfilmben ezt még nemigen láthattuk. Jó forgatókönyv, hiteles színészi játék, kifogástalan rendezés. Ha ilyen az egész sorozat, bizony haladéktalanul meg kéne vásárolni s bemutatni nálunk is!
Az NDK Háborús rekviemje érdemel még említést ebben a témakörben: Benjamin Britten ismert művét – amely köztudottan Coventry bombázásával van történeti összefüggésben – a lebombázott és újjáépített drezdai katedrálisban adták elő, angol koprodukciós segédlettel. A helyszínek ilyetén összekapcsolása elgondolkodtatja az embert...
Volt azért némi ellensúlya is a fesztiválon az antifasiszta töltésű, baloldalra elkötelezett műveknek. Például a belga Enigma, amely azt a badarságot igyekszik nézőibe sulykolni, hogy a második világháború egészen másként is alakulhatott volna, ha a britek nem jutnak idejekorán a német vezérkar legtitkosabb titkosírásának megfejtéséhez... Vagy a ZDF tévédrámája, egy sorozat harmadik része (Ez már egy másik történet a címe), amelyben a „szegény” háborús bűnösök csak úgy senyvednek a szovjet, majd NDK fennhatóságú börtönökben – hogy miért kerültek oda, arról nem esik szó...
Ezzel szemben az önvizsgálat tiszta hangja szólalt meg a Független Brit Televízió (UKIB) Creggan című, Észak-Írországban forgatott riportfilmjében (Michael Whyte rendezte). A címe Londonderry katolikus munkásnegyedének a neve. Viszonylag új lakónegyed, azért építették, hogy ide koncentrálhassák ellenfeleiket a protestánsok, akik uralják a város igazgatását éppúgy, mint az ország(rész) gazdaságát. Az angol film együttérző objektivitással mutatja az itt élő embereket, gondjaikat, tragikus helyzetüket. Az interjúkból döbbenetes történetek, családi drámák és nem utolsó sorban megdöbbentő jelenkori történelem bontakozik ki. Ezek az ír munkások védelmet vártak a brit katonaságtól. Eszük ágában sem volt az IRA-t támogatni. De ahogy telt-múlt az idő, szinte minden családban – népes családokról van szó (ez hagyományos az íreknél) – akadt egy-egy gyerek, akiről kiderült (többnyire csak akkor, amikor hirtelen letartóztatták), hogy belépett az illegális ellenállási szervezetbe. S a dolgok logikája lassan-lassan ebbe az irányba hajtja az idősebbeket is. Hiszen védelem helyett kettős elnyomást kaptak a nyakukba, amióta a hadsereg is közbelépett. A film egyszerű kijelentő mondattal zárul: „Miközben a parlament újabb és újabb javaslatokat tárgyal meg az észak-írországi helyzet normalizálásáról, a brit katonaság változatlanul megszállva tartja Észak-Írországot.” Az előzmények bemutatva. A következményeken pedig ugyancsak elgondolkodhatnak az angol tévénézők. A film méltán kapta meg kategóriájában a – nemcsak erkölcsi elismerést, hanem 18 000 svájci frankot jelentő – „Prix Italiá”-t.
Azzal is csak egyetérteni lehet, hogy a legjobb drámai alkotás díját a holland tévéjátéknak ítélték oda. A Kivizsgálásra az egyetlen volt a temérdek „beteg” film között, amelyből sugárzott az egészséges szemlélet (illetve, legyünk igazságosak, még Az óriás vállán című angol produkció is hasonló erénnyel dicsekedhet), pedig hát ez is rákos betegekről szólt. Sem érzelgősség, sem morbiditás, viszont igazi tragédia (ami csak összefüggött, de nem merült ki a betegség bemutatásával!), s amellett igazi humor – bármily szokatlan is az ilyesmi egy rákkórházban. S jobbnál jobb színészek. Mindenekelőtt a főszereplő – Helmert Woudenberg –, ez a trampli munkásféle ember, aki hite szerint csak egy-két órás kivizsgálásra utazik a klinikára, hogy aztán fogyó élete végéig ottragadjon. Ennél a filmnél óhatatlanul elgondolkodik a kritikus – nem általában „az ember”, hanem éppenséggel a kritikus –: valahogy másként van a világban, mint ahogy idehaza megszoktuk. Nincs éles határvonal a televíziónak és a mozihálózatnak készült filmek között. Hollandia filmművészete? Nem tudunk róla, hogy az élvonalban volna. S ugyanakkor itt ez a remekbekészült televíziós film, a legmagasabb mércével mért filmkultúra kimagasló alkotása! Biztos vagyok benne, hogy a rendező Erik van Zuylen nevét a legjobb nyugati mesterek neveivel együtt kell megjegyeznünk és emlegetnünk.
S hát nem föltűnő, hogy az utóbbi évek legjobb olasz filmjeinek többségét is éppenséggel a RAI, vagyis az olasz televízió gyártja? A facipő fájától a Zenekari próbáig. Rivában is láttam három új RAI-filmet – és semmi okom rá, hogy ne „filmnek”, hanem valamiféle „alacsonyabb rendű” tévéterméknek tekintsem őket. Itt van elsőként a Krisztus megállt Ebolinál párdarabja, az Ignazio Silone világhírű regényéből készült Fontamara. A Carlo Lizzani rendezte kétrészes alkotás ismét az olasz Dél és az olasz fasizmus tájékára kalauzolja nézőit. Bízvást remélhetjük, hogy magyar moziban is látni fogjuk. Giorgio Treves, aki eleddig inkább dokumentumfilm-rendezőnek számított, egy Joseph Conrad-regényből írta-rendezte filmre A szigetek számkivetettjét. Egzotikus, szenvedélyes, filozofikus mű kerekedett belőle filmen-képernyőn is. S harmadjára ismét egy adaptáció: A kis Archimedes, Aldous Huxley elbeszéléséből Gianni Amelio rendezte sajátságosán lassú, de feszültséggel töltött stílusban. (Máskülönben Firenzében játszódik, egy angol család s egy tragikus sorsú kis olasz csodagyerek kapcsolatáról szól.)
Igazi filmművész – de éppennyi erővel azt is mondhatnám: igazi tévéművész – készítette a Prix Italia szenzációját is, az Évek múltán, napok múltán című alkotást, amelynek világpremierje volt Rivában. Rendezője ugyanis Andrzej Wajda. (Szó volt róla, hogy személyesen is részt vesz a bemutatón, de lemondta.) Wajda munkabírása csodálatos. Ezt a nyolcrészes – egyenként másfél órás – tévésorozatot az idén készítette. Alapjául az a színielőadás szolgált, amelyet a krakkói Teatr Staryban úgyszintén ő rendezett: roppant hosszú történelmi tabló a századvég és a századelő Krakkójáról, pezsgő szellemi életéről, poshadó kispolgári életéről. Itt újra láthatjuk – sok-sok nagyszerű színész mellett – a „márványembert” alakító Jerzy Radziwilowiczot, ezúttal egy nagyra törő és gátlásos diák szerepében. A sorozatból egyébként csupán a harmadik és a nyolcadik részt láthattuk Rivában, de ennyiből is bízvást megállapítható: igazi Wajda-mű, nem utolsó helyet foglal el a nagy rendező életművében.
A filmművészet másik világnagysága jelent meg a képernyőn és vásznon (mert a fesztiválon nagy vászonra kivetítve is nézhette a bemutatott műveket, aki akarta) egy japán dokumentumfilmben: Kuroszava Akira (a filmnek is ennyi a címe). Tavaly, a Kagemusha forgatása közben készült róla ez a portré, amely egész életét és munkásságát fölvillantja. Megtudhatjuk belőle, hogy Kuroszava – pontosan úgy, mint valaha Eizenstein – forgatókönyvírás közben filmjének minden helyszínét, figuráját, jelenetét megrajzolja, sőt megfesti. Ritkán éreztem, már bocsánat a közhelyes kifejezésért, olyan szellemi izgalmat, mint miközben azt figyeltem, hogy instruálja színészeit a japán nagymester. Ha semmi egyebet nem tudhattam volna meg a róla szóló filmből, már maga ez is feledhetetlen volna. De többet is nyújtott: Kuroszava teljes személyisége elevenedett meg előttem.
A végére hagytam valamit... ami csakugyan egészen új dolog, s gondolom, nem csak számomra. S ez: az amerikai néger tévéfilmgyártás, amiből pompás ízelítőt kaptunk a Prix Italián. Kiderült, hogy valahol az „árnyékban” (a nagy tévétársaságok és hálózatok árnyékában) létezik egy sajátságos hangvételű – főként New York-i – fekete video- és tévéművészet. Hogy mi, mennyi kerül ezekből a művekből az országosan nézhető csatornákra, azt nem tudom, de hogy klubokba, egyetemekre, iskolákba és videotékákba eljutnak, az kitűnik a hozzáférhető adatokból.
Zavarbaejtően eredeti szemléletű alkotás Charles Burnett egyórás filmje, A birkaölő. Valahol a nyugati part egyik kisvárosi néger gettójában játszódik a cselekménye. Főhőse a birkavágóhídon dolgozik. Dokumentum-játékfilm ez, pontosan abban az értelemben, ahogy minálunk használatos a fogalom. A kis néger közösség, amelyben a hős él, tele vitalitással – és a félresikló vitalitás következményeként haszontalan illúziókkal. Ki-ki jobban és másként igyekszik élni, s rendre tévutakra sodródik: bűnözésbe és álomvilágba. A „birkaölő” is megpróbálkozna valami mással barátai rábeszélésére, de rájön, hogy nem megy neki. Jobb megmaradni jelentéktelen, de becsületes vágóhídi dolgozónak. Nem kétséges, hogy a gazdasági kilátástalanság és az emberekben forrongó tehetség együttesen szülte az idők során például azt is, amit a „show-business” oly sikerrel aknáz ki az amerikai feketékből: a zenét, a táncot és sok más egyebet. De ebben a filmben – igen meglepő módon – a néger blues jelképezi a „nép mákonyát”, a kiúttalan önáltatást, a hiú reményt. Az öntudatra rázás kísérletének olyan formája ez a film, egy tudatforma olyan értelmeztetésére tett kísérlet, amire aligha gondolnánk a gyönyörű néger dalokat hallgatva... Időnként – látszólag minden indok nélkül – az utcán játszó gyerekek képei térnek vissza-vissza. Micsoda pazarlása erőnek, ügyességnek a néha mulatságos, néha ön- és közveszélyes vetélkedések keretében! Itt, az utcagyerekkorban kezdődik a reális teret nem nyerő képességek frusztrációja, ami csupán folytatódik később, a felnőttvilágban.
Mindössze hét és fél perces Ronald K. Grey filmje, amely fergeteges burleszknek indul, s lírai befejezést nyer. Egy kaotikus néger család dúlja életét egy piciny lakásban. Zeneileg megkomponált, fölfokozott hétköznapi zajokból áll össze a koreográfia hangi mozgatója. Ebben a mulatságos összevisszaságban egy fiú komolyan akar zenét tanulni. A végén – a fantázia világából – megkaparint egy igazi zongorát, s rögtönzött játékára elcsendesülnek a zajok, lecsillapul az ámuló család. A film címét lefordítani viszont, legnagyobb sajnálatomra, a harlemi nyelvi játékok világában nálam jártasabbakra kell hagynom: Transmagnifican Dambamuality. De túlságosan talán nem kell szégyenkeznem emiatt, mert találkoztam ezen a szemlén egy másik amerikai filmmel is, amelyről – a dokumentáció jóvoltából – egy zacskónyi amerikai sajtókritikával is rendelkezem. Két olyan cikk is akad közte, amelynek szerzője töredelmesen bevallja saját, amerikai olvasóinak, hogy nem egészen érti, mi az ördögöt is akar pontosan jelenteni a film címe: No Maps On My Taps. (Pedig ennek legalább a szavai érthetők.) A film máskülönben a néger sztepptáncról szól. Egy fiatal fehér rendezte, George T. Nierenberg, akinek a hírek szerint huszárcsínyt sikerült végrehajtania az Amerikában is merev időhatárokhoz ragaszkodó mozikban: egyórás tévéfilmjét számos nagy moziban is be tudta mutattatni úgy, hogy a fennmaradó másik órát élőben végigtáncoltatta a filmjében is szereplő szteppzsenikkel. Esetenként ez is egy módja lehet a mozi és a televízió közti válaszfal döntögetésének...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 53-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7673 |
