Nemeskürty István
Éppen betöltötte harminckilencedik évét, amikor kilépett a magyar irodalomból.
Egy évre rá, negyvenévesen, Horthy perbe fogatta, mert cikkeiben Bécsből sértegette őt és a fehér terrort.
1919 nyaráig tagja volt az íródirektóriumnak, és elnöke az írók szakszervezetének; nagyon rövid ideig külügyi államtitkár Károlyi Mihály 1918 őszi kormányában; 1914-ben egyik alapítója a Radikális Pártnak.
1900-tól kezdve – éppen húszéves – Nagyváradon újságíró, Adyval, Krúdyval, Nagy Endrével. Adynak mindvégig jó barátja és harcostársa.
Nagy Endre írja:
„Krúdy Gyulát korrektornak szerződtették a laphoz. Illik kimenni elé a vonathoz, utóvégre kolléga. Menjen a Nagy Endre. Mire ő:
– De miért éppen én? Ott a Bíró Lajos vagy az Ady Endre. Miért nem mennek ők? Nekik éppolyan kollégájuk, mint nekem.
A többit nem is említettem, de Bíróval és Adyval egyidős voltam, és kortársak között féltékeny gonddal tartott a versenyfutás. Vigyáztunk, hogy egy hüvelykkel se maradjunk el egymástól. Laszky Ármin aztán megmagyarázta, hogy Bíró Lajos Párizsban élt egy évet, trabukkót szív, a legelőkelőbb városi urak társaságában szeret üldögélni; szegény Krúdy Gyula, ha őutána indul, egy hétre se lesz elég a fizetése. Ady Endre pedig javíthatatlan lump; ebédelni is éjszaka szokott a Valterájban és a többi éjjeli mulatóhelyen; tőle megtanulhatja Krúdy Gyula, hogy hol lehet a legjobb bort kapni, hol vannak a legcsinosabb lányok, de hogy hol mérik a legolcsóbb kismenüt, arról neki magának sincs fogalma. Én ellenben a nagybátyámnál élek teljes ellátással, én még nem szakadtam ki a rendszerető polgári társadalomból, én még megmutathatom neki a helyes utat... Be kellett látnom, hogy igaza van.”
Később aztán Bíró, már mint a Budapesti Hírlap szerkesztője, sorra közölte a vasárnapi tárcák helyén Ady verseit, feltűnő szedésben. Ravatalánál is ő mondotta az egyik beszédet.
Nagy tekintélyű, jó író volt. A Molitor ház című, 1918-ban megjelent regénye bűnügyi feszültsége mögött érezteti – mit érezteti: megjósolja, mit megjósolja: kijelenti, közli –, hogy befellegzett a Monarchiának és a magyar királyi úri világnak.
Kitűnőek a novellái. Egy magyar Maupassant érződik köteteiből. Színdarabjaiban vérlázító igazmondással bírálja a társadalmat. Ráadásul sikerrel, s ezt a sikert honi szokás szerint még méltatói sem bocsátották meg neki.
Benedek Marcell 1927-es Irodalmi Lexikona írja róla:
„Haditudósításai, a háború végén és a Károlyi-forradalom hónapjaiban írott vezércikkei nagy erővel fejezték ki a sorsdöntő idők idegfeszítő izgalmait. Szépirodalmi művei közt novellái a legértékesebbek... Megfigyelései mélyenjáróak és merész igazmondással vannak elbeszélésbe foglalva... A drámában ingadozik az igazi íróművész és a hatásvadászó, ügyes technikus között... A Hotel Imperialban tolsztoji eszmék öltenek sardoui formát.”
Vánkonyi Nándor, A modern magyar irodalom, Pécs, 1928:
„Kétségtelen értékek és hatást kereső mesterkedések között ingadozik... színpadon nem ad többet a polgári színjáték megszokott átlagánál... célja az izgatott érdeklődés fölkeltése...”
Osváth Béla, az Irodalomtörténeti Kézikönyv megfelelő kötetében, 1965:
„A polgári radikálisok indulata a naturalisták leleplező hevületével egyesül benne... A sikerigény elégíti ki...”
Mint látható, nem „hivatalos” tekintélyeket idéztem; jeles és nem kanonizált irodalmárok véleménye ez, nagy időközökből, 1927 és 1965 között...
Nyilvánvaló, hogy Bíró Lajosban volt valami irodalmon kívüli izgatottság, esztétikai mértékkel nehezen mérhető nyugtalan közéletiség. Ezért tartott ki mindvégig híven Ady mellett, ez vezette Károlyi Mihály oldalára, ez a tizenkilences direktóriumba. S ez sodorta a filmhez.
Azt írja róla Benedek Marcell már idézett lexikona:
„Detektív- és moziszenzációkra épít.”
Nemkülönben, mint Babits Mihály a Kártyavárban, felelhetnénk, de szükségtelen, mert a megállapítás mindenképpen igaz.
Bíró Lajosban azt a huszadik századi jeles és tekintélyes írót érjük tetten, aki tudatosan, szégyenkezés nélkül, nagy szakmai felkészültséggel és sikerrel vállalta fel a filmet mint írói önkifejezési területet.
Kacérkodtak ezzel nagyok: Pirandello, Scott-Fitzgerald, Huxley, Waugh, Isherwood – nekik azonban sikerült megtartaniuk a párhuzamosságot. Bírót viszont, aki harminckilenc évesen elismert, becsült, sikeres, jó író volt: a történelmi körülmények száműzték abból az irodalomból, ahol pedig helye volt, s ahol egy Scott-Fitzgerald mindig megkapaszkodhatott.
Vegyük elő például nagy regényét, az 1919 előtti Magyarország jelentős művészi „látleletét”: A Molitor házat. Ebben egyfelől kísértetiesen pontos megfogalmazásokat kapunk – (például: „Az én generációm talán azért olyan nyugtalan, mert nemcsak ezt a háborút szenvedi át, hanem mindazt a szörnyűséget is, amely még ezután a háború után következik a világra”) –, másrészt viszont az író olyan bűnügyi izgalommal tartja kézben az olvasót, ami már egy Agatha Christie-nek is becsületére válna. Az ember türelmetlen izgalommal olvas, talán át is lapozza az imént idézett mondathoz hasonló számtalan figyelemre méltó megállapítást, kitűnő leírást, költői bekezdést, s közben titokban arra gondol: hát ez érdekes volt, de túlságosan szórakoztatott...
Vagy itt van A haldokló ország. Megjelent 1918-ban. A szerb fronton 1915 őszén tett haditudósítói útját írja le benne Bíró. Mint egy film, úgy kezdődik a könyv: az író egy dunai hajóvontatmánnyal érkezik Belgrádba, a győztes hatalom képviselőjeként:
„Négy uszályhajót kapcsolnak össze egymás mellé; a négy összekapcsolt hajó fedélzete megtelik emberrel, lóval, szekérrel és hadiszerrel; a négy összekapcsolt hajót kötélre veszi egy vontatógőzös, és megindul vele Belgrád felé. A négy uszályhajó között magasra csap fel a hab, átfreccsen a hajó orrán és végigsöpör a lovakon, amelyek a fedélzeten hosszú sorban oda vannak a korlát mellé kötve. A lovak nyugtalanul dobognak: patáik ütésétől hangosan dong a hajó teste. A katonák gondosan betakarják őket. Megnyugszanak, és rágják a fakorlátot, amely mellé oda vannak kötözve...”
Így érkezünk meg, magunk is katonaként, sőt: katonalóként az átmenetileg elfoglalt szerb fővárosba; így nézünk körül; és így kezd nőni bennünk a szégyen, majd nyugtalanság, végül a változtatni akarás. Bíró egy orvos könyörtelenségével állapítja meg, hogy hiába érzi magát most, 1915 őszén győztesnek a Monarchia: veszített, és ennek rövidesen következményei lesznek. Beszélgetések, csöndes és zajos szavak váltakozása után ismét hajóval távozunk a városból, nyugtalanul, de a lakosság iránt érzett tiszta szeretettel.
Ez az író áll most, 1920-ban partra vetve Bécs városában; mihez fogjon?
Korda Sándor veszi pártfogásába, aki a tízes évek elején mint kezdő újságíró-gyakornok egyik első riportját készítette az akkor már nagy tekintélyű íróval, s aki forgatókönyvírói megbízást szerez számára. Biztosra mennek: Mark Twain ifjúsági regényét, a Koldus és királyfit viszik filmre, mérsékelt sikerrel. (Bemutató: 1920. november, Bécs.) Ezt követi egy jelentősebb megbízás: Bíró a Serpolette-ből, saját, 1911-es könyvéből ír filmet Kordának. 1921 nyarán Dalmáciában és az Adrián forgatnak, 1922 februárjában már bemutató. A német címe: Eine versunkene Welt. A Sascha cég a filmet benevezi a háború utáni első európai filmfesztiválra, a milánói Concorso Cinematografico Internazionale vetítéseire. Bíró elnyeri az aranyérmet s ezenkívül a legjobb drámai forgatókönyv írójának járó első díjat. (Csupa magyar játszott a Serpolette-ben: Várkonyi Mihály, Szőreghy Gyula, Lukács Pál...) Korda és Bíró most már egy életre összetartozik. Mindketten végig kitartanak egymás mellett. Bírót a fesztiváldíj híre szárnyra kapja: egyik megbízás a másikat éri, filmre írja A Molitor házat (Bécs, 1922. ősz), és 1924-től kezdve Hollywoodnak dolgozik. (Ahol azonban csak 1925–1928 között tölt néhány évet, különben 1932-ig Berlinben, majd 1932-től Londonban lakik haláláig. Persze közben sokat utazik.) Első filmje A cárnő, ez a Lengyel Menyhérttel még 1918 előtt közösen írott darabja, Lubitsch rendezésében (Forbidden Paradise); ezt követi a Hotel Imperial Mauritz Stiller rendezésében (1926), majd A hontalan hős (The Last Command, 1926, Josef von Sternberg rendezése, Emil Jannings főszereplésével), melyért az 1927-ben alapított, Oscarnak nevezett Academy Award-díjat kapja meg elsőként! Korda rövid hollywoodi tartózkodásakor megrendezi a Sárga liliomot (Yellow Lily, 1928) – nem érdemes folytatni; bárki megnézheti a lexikonok egyébiránt eléggé pontatlan és korántsem teljes felsorolásait. Világsikereket írt filmre, méghozzá jó filmeket, filmtörténetek örök példáit. A legújabb tudományos munkák is számon tartják, így például Karol Kulik Korda-életrajza (London, 1975.). Még csak annyit, hogy Bírót már a húszas években beválogatták egy mintaszerűen művészi forgatókönyveket tartalmazó amerikai antológiába.
Érdemesebb a Korda-együttműködésre figyelnünk.
Van tehát egy író, aki hazájában 1919-ig tekintélynek számított; még mindig elismerően írnak róla, bár – mint láttuk – fenntartásokkal; apósa főrendiházi tag lett, ő maga, világsikerei folytán, 1928-ban amnesztiát kap, hazahívogatják, könyveit kiadják; Hollywoodban bálványozzák, rendezők versengenek kegyeiért, megtelepülhetne ott is; ő azonban az 1932-ben Korda alapította London filmvállalatnál marad, s eredeti témát szinte már nem is írva, afféle dramaturgként dolgozik. Kétségkívül örömet lel ebben a munkában, a filmkészítés személyi sikert alig hozó csapatmunkájában. Eleinte még részt vesz egyik-másik forgatókönyv jeleneteinek, dialógusainak névvel is jegyzett kialakításában (The Private Life of Henry VIII. Arthur Wimperisszel; Sanders of the River Edgar Wallace regényéből, Korda Zoltán rendezése; The Thief of Baghdad); aztán Oscar Wilde-filmek stb.) – igazi munkája azonban a témák kiválasztása, a megfelelő témához a megfelelő író vagy írók s rendező meglelése; forgatás közben, ha Korda erre kéri, egyik-másik jelenet átírása; a könyvpiacon megjelent munkák figyelemmel kísérése s végül, de nem utoljára, az a titkos öröm, amit csak az érezhet át, aki művelt már hasonlót: hogy a sikerek, bemutatók, vetítések mögött, a vásznon pergő jeleneteknek ő is névtelen gazdája... Bírónak örömet okozhatott ez a csapatmunka, hiszen, mint említettük, lett volna módja kibújni alóla. 1945 után haza is hívogatták, két darabját bemutatta a Vígszínház...
Azért érdemes Bíró szerteágazó munkásságának erre a részére rávilágítani, mert napjainkban egyre inkább feledésbe merül, hogy a film valójában igenis csapatmunka; hogy ötletadók, írók, talpraesett segédrendezők, fontos helyzeteket észrevétlenül megoldó fényképészek és világítási szakemberek, jelmezek és díszletek tervezői, hangmesterek, világosító munkások, dramaturgok nélkülözhetetlen alkotótársai a filmnek, nem csupán mint „terméknek”, hanem mint műalkotásnak is; és hogy volt idő, amikor nagy tehetségű írónak örömet és „önmegvalósítási” lehetőséget adott az ebben való részvétel.
Bíró Lajos életének huszonnyolc éven át tartó második szakaszában az a tanulságos, hogy nem száműzöttként élt a film különben jól fizetett világában, mint egyébként átmenetileg sokan, hanem hivatásul választotta azt a még részletezve is nehezen meghatározható, ámde a filmművészet fejlődéséhez nélkülözhetetlen tevékenységet, amit egyszerűség kedvéért forgatókönyvírásnak nevezünk, de amihez azért nem feltétlenül tartozik az eredeti írói mondandó képi megvalósítása. Bíró az író szakismeretével szervezte 1920-tól váratlan haláláig, 1948-ig egy új ars vetítve megelevenedő képsorozatának az emberi szó segítségével megtervezhető hátterét és alapját. Semmilyen film sem nélkülözheti ezt a hátteret, de míg sokan csak kénytelen-kelletlen kölcsönzik saját féltett életművükből – filmre vitt regények, filmszerzőség esetenkénti, alkalmi vállalása –, Bíró Lajos élethivatásként művelte.
Írói életműve 1919 nyarán tényleg lezárult; de ekkor kezdődött új tevékenysége is méltó figyelmünkre. Már csak azért is, mert olyasmit tudott, amit írói munkásságának bírálói némi féltékenységgel egyöntetűen sikernek neveznek, s amit helyesebb, ha a hatás kiszámítani tudásának fogunk fel. Annyira tudta, hogy mi, mikor, hogyan, a film mely helyén, miért fog hatni, hogy halála után Korda nehezen talált magára.
Az a Bíró Lajos, aki éppen száz éve született, s ez a kerek évszám kínál most módot, hogy személyével foglalkozhassunk: a maga módján éppen annyit tett az egyetemes filmművészet fejlődéséért, mint amennyit a filmelméleti irodalom terén tizenkilences emigrációs társa, Balázs Béla, aki szintén Bécsben tűnődött elcsapott íróként azon, hogy mihez is fogjon...
Ha vannak a forgatókönyvírásnak klasszikusai, ő kétségkívül az.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7670 |
