Zilahi Judit
Herbert Rosstól nem várunk a filmnyelvet megújító izgalmas kísérletet, csak elegáns szalondrámát, de ez még az sem. Neil Simontól nem várunk shakespeare-i mélységeket, csak jól kihegyezett poénokat, de itt még azok is csak ritkán csillannak elő. Márpedig Neil Simon poénok nélkül olyan, mint az opera zene nélkül.
Négy történetet fűznek itt fel az alkotók arra a nagyon gyenge kis összekötő szálra, hogy mindegyikük egy Los Angeles-i hotelban, egy-egy „kaliforniai lakosztályban” játszódik. Az egyik – egy elvált házaspár találkozása kilenc esztendő után – kísérletet sem tesz arra, hogy humoros legyen; a másikban becsapott kocsiajtók, kificamított bokák, eltört kölnisüveg, szobát elárasztó WC-tartály, vagyis a legalpáribb helyzetek a komikum forrásai. A harmadikban az öreg férj rajtakapása fiatal, laza erkölcsű nővel; ha egyáltalán van valami, amit erről az utóbbi témáról még nem mondtak el, az továbbra is elmondatlanul marad.
Egyedül a negyedik történet nyújt vígjátéki élményt; az Oscar-díj-osztásra készülő színésznő izgatott kapkodása, lázas recsegése úgy humoros, hogy közben emberi és megindító, s a férj a maga homoszexualitását nem külsődleges pipiskedéssel, hanem néhány frappáns önleleplező megjegyzéssel érzékelteti. A világsztárok jobb ügyhöz méltó buzgalommal fáradoznak, de a három gyenge és egy jó epizód mérlegét ők sem tudják megváltoztatni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7666 |
