Megyeri Lili
Mindkét filmtörténeti munka, amelyről most szólunk – a nyugatnémet Hanser kiadónak a Reihe Film sorozatban megjelent A svájci film című kötete és Freddy Buache hasonló címmel napvilágot látott francia nyelvű munkája – az összegzés igényével készült. Közös vonásuk, hogy a svájci filmművészet kezdeményezésekben, eredményekben gazdag közelmúltját és jelenét középpontba állítva áttekintik a korábbi évtizedeket is; pontos és megbízható tükrét nyújtják e sok tekintetben különös ország (sokszor különös) filmtörténetének.
A svájci film címmel megjelent német nyelvű kötet gyűjteményes összeállítás; fejezetenként egy-egy tanulmány foglalkozik a svájci dokumentaristákkal, a német-svájci játékfilmmel, Renato Bertával, Claude Gorettával, Daniel Schmiddel, Michel Soutterrel és Alain Tannerrel.
A mai svájci film alapmotívuma az „elidegenedett haza” motívuma. Alexander J. Seiler tanulmányának ez is a címe: Az elidegenedett haza – áttekintés az új svájci film létrejöttéről. Seiler mindjárt az elején leszögezi, hogy az 1924-től, az első mérföldkövet jelentő svájci filmnek a megszületésétől a közelmúltig tartó elemzése korántsem törekszik filmtörténeti teljességre; célja elsődlegesen „egy fejlődési folyamat megvilágítása”, amely – a szerző szerint – elengedhetetlen „önmagunk jobb megértéséhez”.
„...az 1960 után kibontakozó új svájci filmet – írja – nem lehet izoláltan vizsgálni. Nem lehet, mert mi, saját filmjeinket tudatosan a Praesens és alapítóinak tradíciója ellenében kezdtük el gyártani; a svájci filmtörténet legutóbbi húsz évét nem lehet megérteni a megelőző harminc-negyven év áttekintése nélkül.” A Praesens cég kezében összpontosult gyártás s e gyártás örökségének alapvető vonásaként azt emeli ki, hogy Svájc ezekben a filmekben nem mint realitás, nem mint tapasztalható valóság jelenik meg, hanem mint egy távolabbi múltból felsejlő freskó; példaként idézi az 1938 és 1945 között készült, „tipikusan svájcira komponált” filmeket, valamint a háború után a belső piacot elárasztó amerikai, francia és olasz filmek ellensúlyozására született „dialektusban beszélő filmek” világát. Az új svájci film éppen ennek a valóság feletti lebegésnek a tagadására vállalkozott, amikor az önmaga és a világ számára egyaránt elidegenedett ország valóságos megismerését, felfedezését, ismételt birtokbavételét tűzte céljaként zászlajára, s hozta létre – F. M. Murer kifejezését idézve – a „társadalmat segítő mozit”. Seiler számba veszi azokat az intézményeket – Schweizerisches Filmzentrum, Film-pool, Filmcooperative Zürich, Filmkollektiv Zürich AG –, amelyek a gazdasági és forgalmazási nehézségeket részben áthidalva eddig is és napjainkban is jelentős szerepet játszanak (vagy játszottak) ennek az önként vállalt funkciónak betöltésében.
Amilyen természetesnek tűnik, hogy az „elveszett”, „elidegenedett” haza visszaszerzéséhez elsődlegesen közvetlen felfedezésre, vagyis dokumentarizmusra volt szükség, éppúgy meglepő, hogy ez a svájci film történetében mindenféle hagyományt nélkülöző műfaj milyen erőteljesen, jó néhány vezéregyéniséget teremtve jött létre. A dokumentumfilmeknek a játékfilmmel egyenlő műfajként való „újjászületését” követi nyomon tanulmányában Wilhelm Roth. Az egyes „valóságtanulmányokat” tematikailag négy kulcstéma köré csoportosítva elemzi. Ezek: a kisebbségekkel vagy más-más okok miatt a társadalom perifériáján élőkkel foglalkozó filmek (1), az uralkodó politikával és esztétikával direkt módon szembe helyezkedő munkák (2), a svájci mítoszt idézőjelbe tevő, „ellentörténelmet” író alkotások (3), valamint a néprajzi hagyományokra épülő dokumentumok (4). Közös vonásukként azt emeli ki Roth, hogy a cinéma direct nagy egyéniségeihez hasonlóan az embert – a korábbi reklám-dokumentumfilmek „megtűrt dekorációját” – tették meg főszereplővé. A filmet eszközként, a véleménycsere kiindulópontjaként kezelve „a nemzet lelkiismeretévé” kívánták-kívánják emelni. Ilyen filmeket készített többek között A. Seiler, R. Gnant, J. Kovach, J. Hassler és a nálunk is ismert Y. Yersin.
Tagadhatatlan, hogy a svájci játékfilm megújulása – köszönhetően a dokumentarizmus eredményeinek, Párizs kisugárzásának, valamint a televízióval való együttműködésnek – a francia-Svájc területéről indult; az időközben nevessé vált genfi rendezőkkel külön fejezetekben foglalkozik a kötet. (A művészi értékek arányainak megfelelően az 1964 utáni német-svájci játékfilmről pedig Urs Jaeggi összefoglaló írását adják közre a szerkesztők.) A kötet Goretta, Schmid, Soutter és Tanner oeuvre-jét mutatja be részletesen. Hans Günther Pflaum szerint két központi motívum határozza meg Goretta munkásságát: az egyik a polgári boldogságeszményhez való alkalmazkodás kudarca, a másik az uralkodó eszményekkel való szembefordulás lehetőségeinek keresése az egyén számára. Bernard Giger Daniel Schmidet egy olyan vándorhoz hasonlítja, aki a hazugság, a képmutatás útvesztői között (hosszú évek óta) a tisztaság, a boldogság, a szeretet ösvényeit, pihenőit keresi. Martin Schaub Soutter elesett, elidegenedett, arctalan „hőseit” mutatja be. Karl Saurer pedig Alain Tanner 1969 és 1976 között készített öt játékfilmjét elemzi.
A Reihe Film sorozatban megjelent kötet, jóllehet felvázolja a svájci film történetének egyes „csomópontjait”, mégis és főképp közelmúltját igyekszik meghatározni és elemezni; esszéisztikus tanulmányai módszeres filmtörténetet nem adnak. Freddy Buache A svájci film című könyvére viszont éppen ez utóbbi a jellemző: alapos, szisztematikusan kidolgozott-összegyűjtött munka. Buache könyvéből is ugyanazok a művészeti-történeti „erővonalak” rajzolódnak ki, mint a német nyelvű összeállításból, ám itt a „köztes tér” is részletes tárgyalást nyer. A svájci Cinémathèque igazgatójának kötetéből gondosan rendszerezett információkat kaphat az olvasó például a Praesens, a második világháború után egyértelműen a külföld felé forduló, de a svájci film mind ez ideig kétségtelenül legjelentősebb gyártó cégének tevékenységéről, az itt forgató Leopold Lindtberg, Max Haufler, Franz Schnyder munkásságáról. Schnyder mellett bemutatja Kurt Früht is; ők ketten voltak azok, akik a svájci film olyannyira komor időszakában, az ötvenes években jelentős műveket alkottak.
Aprólékosan elemzi a jelent is. A „nagyok”, Tanner, Soutter, Goretta, Schmid mellett részletesen áttekinti Yersin, Champion, Gloor, Lyssy művészi törekvéseit is; sőt helyet kapnak a kötetben az animációs és a kísérleti filmek is. De „túl” a filmművészeten bő teret szentel a filmgyártás, a filmi kommunikáció svájci rendszerének, tényeinek és lehetőségeinek. A szerző igyekszik sokoldalúan, sok szempontból bemutatni hazája filmművészetét. Műve valószínűleg a legjobb, kézikönyvként is forgatható munka, amelyet eddig Svájc filmművészetéről írtak.
Film in der Schweiz, Hanser, 1978.
Freddy Buache: Le cinema suisse, l’Age d’Homme, 1978.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7644 |
