Hollós Máté
Lehet-e operát írni Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből? Laikus és szakember egyaránt nemet mond erre a kérdésre mindaddig, amíg nem látta Petrovics Emil operáját.
Sokakban már az a kérdés is felmerül: lehet-e operát filmre vinni? Napjainkban mind több rendező bizonyítja, hogy igen – a magyar közönségre is mélyen hatott Bergman Varázsfuvola-adaptációja, és a hazai tévé is elkényeztetett már bennünket néhány számottevő alkotással. Nagy sikere volt A sevillai borbélynak, a Szöktetés a szerájbólnak, s jelentős a televízió kiállása a kortárs zene mellett is (Menotti A telefonjától Vajda János Barabbásáig külföldi és hazai művek sorára emlékezhetünk),
Petrovics műve csonkítatlanul, teljes három felvonásában került képernyőre. Ez volt az első olyan erőpróba, amelyben a képernyőn, a szoba sarkában – nem a filmvásznon, a közönség áhítatos csendjében! – egy lélektani zenedrámához kellett két órán keresztül lekötni a néző figyelmét.
Hogyan teremti meg a siker alapját Petrovics zenéje? A dráma szüntelen csomópontokra jut – de mindegyikre magával is ragad, mert Petrovics rendkívüli drámai érzékével tudja, hogyan kell a csúcsokra feljuttatni a hallgatót, s mennyi idő kell visszaengedéséhez. Jó énekelni a szerepeit, mert határozottan megformált figurák, s mert alkalmat adnak az énekes képességei kibontására. Karakteres ritmusképleteket csatol a szereplőkhöz – a Vénasszonyhoz, Szvidrigaljovhoz –, gondosan választja meg az éneklés módját – beszédszerű hangismételgetéssel teremti meg Raszkolnyikov és a Fogalmazó párbeszédének drámaiságát. Elkülöníti a mellékszereplők intonációját a fontos alakokétól – így az Idegenét és a Másik úrét. A szövevényes, csak figyelve követhető zenedrámai folyamatba „slágereket” illeszt, amelyeket meg-megismétel, s amelyekkel megpihenteti a hallgatót, egyben újra megkötve esetleg lankadó figyelmét. Ilyen a Részeg és a Kintornás dala: mindkettő „fülbemászó”, de mindkettőt választékos eszközökkel emeli ki a köznapi sláger szimplexségéből. E „slágerekkel” azonos szerepet tölt be a lírai Petrovics egyik remeklése: Szonja zsoltározása a zárójelenetben, miközben Raszkolnyikov az utca emberének próbálja bevallani: „Én voltam! Én tettem!”
S miként vihette sikerre filmen az operát Maár Gyula? A regényből egy bő évtizede ő készítette a librettót – nagyon ökonomikusan. „Ez a mű eleve is inkább mintha a film felé mutatott volna; már a dramatizálás is, de elsősorban a zenei anyag, intimitásával, az ábrázolt belső folyamatokkal” – írja. Hosszú beállításokkal ellenpontozza a drámai hullámzást. A kamerával ott sétál a szereplők között, s így bensőségesen fényképezheti Raszkolnyikovot és környezetét Márk Iván vezető operatőr. Szinte ott érezzük magunkat az utcajelenetekben, amelyeket nem külső helyszíneken vettek föl – jó, hogy kihagyták a film e lehetőségét, mert Kézdi Lóránt díszletei stilizáltságukkal légkörteremtőbbek egy valóságos utcarészletnél. Schäffer Judit jelmezeit is természetesnek érezzük.
A közelképek által megváltozik a színészi játék. Nem kell „átjátszani” a rivaldát és a zenekari árkot, nem kell teátrálisan viselkedni. Filmszínészi finomságokkal – fejfordítással, szemkinyitással vagy -becsukással – pedig még inkább érzékeltethető a lélektani dráma. Ilyen rendezői instrukciókkal éri el célját Maár.
Ezzel a színpadra való „befogadottságunkkal” azonban még elidegenítőbbnek, beszédszerűtlenebbnek érezhetjük az éneklést, mint az operában. Ezért oly szerencsés Maár döntése, hogy a nagy monológokban – mint amilyen az „Úristen, hát igazán baltát fogok rá” kezdetű az I. felvonásban – nem alkalmaz playbacket. Raszkolnyikov magában vívódik – miért nyitná ki a száját? Már a főszereplő kettős szereposztása kitűnő gondolat. Polgár László színes, mindvégig érthető, drámai erejű éneke fölött Horváth Péter mozgását és mimikáját láthattuk, amely sosem volt túljátszott, holott a szerep arra csábító. Van Raszkolnyikov szólamának egy rétege, amelyben belső feszültséget, elkövetendő tette fölötti habozását, majd a végrehajtott gyilkosság miatti zavartságát monologizálja. A hajdani operaházi előadáson mindez Raszkolnyikov énekhangján, magnóról volt hallható, de a film hangtechnikája nem adhatta volna plasztikusan vissza a két réteg akusztikus különbségét. Maár Gyula – ugyancsak jó érzékkel – a magnó helyett a prózai deklamáció mellett döntött.
Nem lehet eléggé dicsérni Koncz Tamás karmester műismeretét és aprólékosságát, aminek a filmen túl az opera hanglemeze lesz hirdetője. A dráma említett hullámzása az ő helyes arányérzéke által válhatott hangzóvá Erkel Tibor igényes zenei rendezése segítségével.
Köszönet a Zenés TV Színháznak, hogy impozáns adaptációjával segíti megadni a választ a kétkedőknek – lehet-e operát írni a Bűn és bűnhődésből? Petrovics tudott.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7640 |
