Veress József
A könyveknek megvan a maguk sorsa. A drámáknak is.
Századunk harmadik harmadában ez a fátum többek között azt jelenti, hogy a prózai alkotások és a színpadra szánt művek előbb-utóbb megelevenednek a filmvásznon vagy a képernyőn.
Hálistennek Örkény István darabjai sem kivételek. Utóéletüket – sajnos – immár az „In memoriam Ö. I.” kegyeletes kötelessége motiválja, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az író munkái, ahogy mondani szokás, szinte „kiáltanak” a celluloidszalag és a tévé után. A fanyar egypercesek éppúgy, mint a filozofikus mondanivalót hordozó drámák.
A remélhetőleg soha véget nem érő sorozat most a Kulcskeresőkkel gazdagodott. A „tolmács” szerepét a tehetséges Örkény-interpretátor, Székely Gábor vállalta.
Szinte röstellem leírni, annyira evidens: a vidám szomorújáték, illetve komor komédia hősei természetesen nem a kulcsot keresik. Inkább egymást és önmagukat. Meg a Rendet a rendetlenségben. Az iránytűt a káoszban. Az értelem hitét. A hit értelmét. Fogódzót az élethez, melyet Nellinek és a többieknek egyre nehezebb elviselniük. Örkény kulcsszava – a színjáték előszavában fejti ki koncepcióját – „a kudarc”. Érdemes idéznünk kommentárjából: „Egy kicsire méretezett, de a legapróbb részletekig ellenőrizhető kudarc áttekinthetőbb, mint – mondjuk – Waterloo, s a győzelem ábrándjának megszületése is nyomon követhetőbb. Mindnyájunknak a saját kudarcunk a legsúlyosabb.”
Székely helyesen értelmezte a gondolatot, mely hétköznapi helyzetek abszurditásában ölt testet. Pontosabban szólva: az eszmét maradéktalanul kifejezésre juttatta, a szituációkat ügyesen „beszélteti”, s a bizarr hangszereléshez is van érzéke. Miért mégis, hogy a tévéjátékot nézve nem ragad magához mindig bennünket a játék sodrása, és csak egyes jelenetekben idéződik fel az élmény, melynek a színházi estén – de még olvasás közben is – részesei lehettünk?
Azt hiszem, a magyarázat abban keresendő, hogy Székely Gábor elsősorban a szövegre figyelt, s a látvány megteremtésének – egyszersmind a drámai színtér kitágításának – lehetőségei mellett kissé ellavírozott. „Olvasata” korrekt, ám egysíkú. Ebben a Kulcskeresőkben a súlyosan kopogó mondatok dominálnak, a vizuális megformálás viszont háttérbe szorult.
Főképpen azt a kettősséget hiányolom a tévéváltozatból, amely Örkény színpadán varázslatosan érvényesül. A „fekete humor” árnyalatait. A sete-suta közhelyekben megbújó abszurditást. A dolgok vérfagyasztó nevetségességét és kacagtató borzalmasságát. Székelynél szörnyülködni is lehet, mosolyogni is, csak az a baj, hogy a hangulati rétegek egy kissé ellenállnak egymásnak. Nem csapnak át önnön ellentétükbe úgy, mint az igazán jó Örkény-előadásokban.
De nézzünk példákat.
A Bolyongó felbukkanása és első „jelenése” – sápadt expozíció. A sötétben lejátszódó puhatolódzás nagyon statikus, valósággal rátelepszik az unalom. A pilóta élménybeszámolójából a rendező kiszivattyúzta az izgalmat, pedig ez is színezhetné a vallomást és a figurák enyhén szólva következetlen viselkedését. „Megemelt” a befejezés. Bodó mint a Bosszú Sötét Angyala úszik el a társaságból. A lassított felvétel szokványos, amolyan iskolás „összefoglalás”.
A Kulcskeresők – mármint a karakterek – megbomlott harmóniájának az az oka, hogy be vannak zárva. Nem a lakásba, dehogy. Ott különben még csak kibírnák valahogy: pezsgőzéssel, dalolással, csevegéssel (más kérdés, hogy a terefere középpontjában életről, halálról, hősiességről stb. folytatott beszélgetések állnak). A Kulcskeresők saját csapdáik börtönében savanyodnak. Kudarcukkal nincsenek tisztában, s egyáltalán nem jönnek rá, mi mire való: „egy kalapács: szöget a falba verni, az a kocsonyás anyag a fejünkben: gondolatokat termelni, és ha jön a vonat, akkor aláfeküdni vagy felülni rá...” Székely Gábor ítélkezik fölöttük, de a képtelenségeket – a helyzetekét és a viselkedésekét – nem bontja ki kellő mélységgel.
A rendező kitűnő színészvezető. Ezúttal is jól dirigál, bár a harsányságot egy kissé visszafoghatta volna. Többen – főleg Görbe Nóra – fortissimóban mondják el csöndes monológjaikat is. Tetszett Csomós Mari, aki a tehetetlenséget és a bizonytalanságot játssza el, akad néhány emlékezetes pillanata Avar Istvánnak a feltárulkozó pilóta szerepében, és Polgár Géza is „érzi”, következésképpen hitelesen formálja meg a Szerelő földhözragadtságát. Kun Vilmos – mint Bolyongó – komolyabb a kelleténél: alakításában alig-alig bujkálnak az irónia színei. Balkay Géza lelkiismeretes rezonőr (körülbelül erre szól a jogosítványa).
A magyar groteszknek még kevés a hagyománya. A Kulcskeresők ilyenformán új csapást vág, s ebben rejlik legfőbb erénye. De ez még csak a kezdet. Érdemes többször belenézni Örkény István görbe tükrébe s tovább próbálgatni sorsunk furcsa ellentmondásainak kristálytiszta logikájú stílusát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7638 |
