Zalán Vince
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A kora télies idő mintha „beszökött” volna a mozivásznakra is. A lepergetett filmek többsége beszürkült életutakat, reményvesztett harcokat, szűkszavú terrort, bőbeszédűségükben kiismerhetetlen manipulációs mechanizmusokat s más efféléket tárt a nézők elé. A kamerák szívesen tekintettek vissza a világ múltjára, főképpen félmúltjára. S ezek a visszapillantások valahogy sokkal több rezignáltságot mutattak, mint őszinte érdeklődést. Ennek az általános jelenségnek nyilván sok – s most mind elő nem sorolható – magyarázata van. Például igen föltűnő volt, hogy számos, jelentős filmművészettel rendelkező ország nem képviseltette magát a fesztiválon. A versenyben nem szerepelt sem szovjet, sem bolgár, sem NDK-beli alkotás – hogy csak a szocialista országokat említsem. Hiányuk bizony jelentősnek mondható, kivált, ha visszagondolunk arra, hogy tavaly milyen kiemelkedő sikert aratott a Grúz krónika a XIX. századból című szovjet film.
A látott filmek alapján talán ezért is tűnhetett föl úgy a zsöllyében ülőknek, mintha a rendezők szerint „véget értek volna a csaták”. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján magasra csapó, szélsőségei ellenére is oly lelkesítő politikai akciókat, társadalmi küzdelmeket mintha már teljes egészében bekebelezte volna múlt, mintha ilyenfajta eseményekről ma már nem lehetne filmet forgatni. S mintha napjaink rendezőinek „csak” (?) a lelassult társadalmi folyamatok (leggyakrabban „bonyolultabbá vált”-nak titulált) világa maradt volna.
Hogy milyennek és hogyan mutatta magát ez a „bonyolult világ” a mannheimi filmekben?
Például úgy, hogy a magánélet, a társas kapcsolatok „mélyrétegeit” próbálták föltárni. Ilyen mű volt a svájci Steff Gruber Hold a Bika csillagképben című, Amerikában forgatott filmje, amely (igen gyakran a rendező közreműködésével lezajló) beszélgetések fölvétele. A beszélgetések célja, hogy kiderítsék, miért vált el két ember egymástól, miért bomlott föl egy házasság.
Hasonlóképpen: egy idős pincér és egy fiatal felszolgálónő történetében vizsgálja az emberek közötti viszonyokat Issam B. Makdissy, a Hazugok kockajátéka című amerikai film rendezője. Mindkét film – mondjuk így – privatizál. A svájci filmben a véget érni nem akaró álfilozofálgatás, az amerikaiban a látszat-realizmus van hivatva elfedni, hogy az úgynevezett magánéleti problémák még mindig jó rejtekhelyet biztosítanak a semmitmondásnak.
Vagy például úgy, hogy a nálunk elkötelezettségéről s művészi kvalitásáról ismert argentin rendező, Fernando Ezequiel Solanas – ezúttal francia színekben – a testileg fogyatékos fiúk-lányok sorsát viszi vászonra – Mások tekintete –, a cinéma direct módszereivel. Talán a Hátrányos helyzetű szeretet című svájci film tavalyi (némiképp kétes) sikerét szerette volna megismételni?
Vagy például úgy, hogy idén Mannheimbe is betört az úgynevezett avantgarde. A jó és a rossz egyaránt. A New York-i helyiérdekű vasút kocsijaira rajzolt ábrák és a vonat útjának – Walter Ruttmann technikájára emlékeztető – dinamikus megjelenítése a kellemesség érzetét keltette. Ezzel rendezője, a nyugatnémet Manfred Kirschheimer szép sikert aratott, míg a francia Fabrice Zialkowski L. A. X. című alkotása, amely kitűnően épít a kép (Los Angeles különböző nézőpontokból történt felvételei) és a hang (neves szerzőktől származó idézetek) elgondolkodtató ellenpontos jelentésére – megbukott.
Vagy például úgy, hogy megjelentek a hatvanas-hetvenes évek küzdelmeit retrospektíven átfogó, klasszikus stílusban készült dokumentumfilmek, amelyek hangvételében a volt és a van közötti különbség okozta szomorúság mellett felfedezhettük az egykori lelkesedés ma is fénylő tisztaságát. Ilyen műnek mondható Barry Alexander Brown és Glenn Silber rendezése: A háború odahaza, amely a vietnami háború elleni amerikai tiltakozó mozgalmak történetét mutatja be, s ilyen például a Rui Simões A derék jó portugál nép című alkotása, amely dokumentumelemekből építette föl a hetvenes évek közepének portugáliai változásait a Salazar-rendszer bukásától... meddig is? A film utolsó beállításában Otelo de Carvalho ül egy fotelben, civilben, s a tévékészüléket nézi. A képernyőn pedig Eanes látható, amint leteszi elnöki esküjét.
Aztán voltak filmek Mannheimben, amelyek úgy tesznek, mintha nem történt volna semmilyen változás az elmúlt évtizedben, mintha folytatódna a korábbi évek lendülete: vagyis folytatják a „harcot”, de most már konszolidáltan, jólfésülten, „mélyen” az érzelmekre hatva. Ebben a „műfajban” a svájciak a legerősebbek, a legprofibbak. Idén is volt egy nagysikerű, több díjat nyert alkotásuk, Gertrud Pinkus műve. A film címe tulajdonképpen egy olasz szólásmondás második fele: A lány legértékesebb tulajdonsága a szépsége, Az asszony legértékesebb tulajdonsága a hallgatás. Témája: a vendégmunkás-feleség sors. Pinkus alkotása, amely e többszörösen kizsákmányolt asszonyok drámáját igyekszik megeleveníteni, felemás alkotás. Felemás, mert témaválasztása fontos, konfliktusa igaz, ám a megvalósítás felületes. Mint a film szövegéből kiderül, a rendezőnőnek sok kitűnő riport állt rendelkezésére, de kamerájával nem tudott a tényleges események nyomába szegődni. Filmjében túlságosan is a dramaturgia alakítja a főhősnő sorsát, meg a gördülékeny és folyamatos hatásosságra való törekvés, amelyet meg-megszakít a felhasznált riport egy-egy „közönségesebb” mondata. Hiába, úgy látszik, vannak korunknak olyan konfliktusai, amelyeket a legszorgalmasabb igyekezet sem tud szalonképessé formálni teljes egészében, mert az anyagban mindig marad valami „oda nem való”, „zavaros” igazság. (Pinkus filmjének ez a felemássága igazolni látszik a szóbeszédet, miszerint a közelmúlt oly sikeres svájci filmje úgynevezett „gazdasági” és „politikai” irányzatokra szakadt.)
Persze a világnak vannak olyan tájai, ahol nem kell úgy tenni, mintha történnének változások, ahol az események ereje nem teszi lehetővé a felemás ábrázolást – elsodorja a hamisságot, az álságot. A mannheimi fesztiválon szereplő tudósítások közül a svéd Peter Torbiörnssen El Salvador – A forradalom árnyékában című filmje, a holland Frank Diamand El Salvador – Forradalom vagy halál című összeállítása, valamint – a világhírű amerikai rendező, Francis Coppola csapatához tartozó – John Chapman Nicaragua 1979 – Jelenetek a forradalomból című dokumentumfilmje – erről győzték meg a fogékony nézőket. Meggyőzték, meggyőzhették még akkor is, ha ezek a tudósítások többnyire, hogy úgy mondjam: körültekintően készültek. „Olyan filmet akartunk készíteni – mondta Chapman az éjszakai sajtókonferencián –, amely bemutatható az Egyesült Államokban.” Ez, mint a sajtókonferencián elhangzott, sikerült: filmjét vetítették az USA-ban. Nekem meg az jutott eszembe, milyen jó volna, ha már maguk a nicaraguaiak s a salvadoriak szólhatnának magukról a film nyelvén.
Akadt azért a fesztiválon néhány olyan mű is, melyek rendezői mintha dacolnának a történelem „időjárási szeszélyeivel”, akiknél mintha nem póz lenne a plebejus elkötelezettség. Hadd szóljak ezek közül kettőről: egy brazil dokumentumfilmről és egy török játékfilmről.
Sergio Rezende Az utolsó cseppig című egyórás dokumentumalkotása megdöbbentő vádirat. Tárgya: kereskedelem az emberi vérrel. Az, hogy az emberi vér fontos dolog, s hogy a véradás szükséges és nemes cselekedet, gondolom, a magyar olvasók előtt is közismert. Az talán már kevésbé, hogy az emberi vér áru is. Arról meg talán nem is hallott, hogy Brazíliában virágzik a vérkereskedelem, hogy jelentős és kiterjedt feketepiaca van a vérnek, hogy a viszonteladók a 75 centért vásárolt véradagot nemegyszer száz és százötven dollár közötti áron adják tovább, hogy az ellenőrizhetetlen és az elemi higiéniát is nélkülöző adás-vételek következtében mértani haladvány szerint nő a vérmérgezések száma s végül, de nem utolsósorban, hogy a munkanélkülieknek gyakran egyedüli „jövedelemforrása” saját vérük! A filmben megszólalnak olyan munkanélküli munkások, akik majdhogynem kizárólag véradásból tartják el családjukat. De Sergio Rezende megszólaltat másokat is: kereskedőket, orvosakat, véradókat (áldozatokat), a hatóság képviselőit. A film apropóját egy olyan munkás esete szolgáltatta, aki – mint az a film címében is szerepel – az utolsó cseppig eladta vérét; a mű megrendítő hatását mégsem ennek játékfilmszerű felelevenítése váltja ki a nézőben, hanem az a szenvedélyesen következetes analízis és feltáró munka, amellyel a rendező a vérpiacot feltérképezi. Rezende jól érezte, hogy tárgyáról szólva a felháborodást harsogó jelszavaknál az objektivitás erősebb, hogy ebben az esetben semmi sem mozgósítóbb a tényéknél. Csak a vérről kérdez, társadalomról közvetlenül egy szó sem esik.
A harminchárom éves Ali Özgentürk egy szegény és magányos kelet-anatóliai faluba kalauzolja nézőit, hogy mesét mondjon Hazalról, a falu szépének tragikus sorsáról. A falut és népét a földesúr, Aga s a vallási vezető, Cheik tartják kezükben, mindenféle ügyben az ő szavuk a döntő. A Hazal, mert ez a film címe is, azonban – néha talán naiv egyszerűséggel, de – biztos egyértelműséggel jeleníti meg számunkra, hogy a falut és népét tulajdonképpen az elmaradottság, az előítéletek tartják kezükben; s hogy a méltán feudálisnak nevezhető rend nemcsak a csodaszép Hazalt kergeti halálba, de ártalmas a közösségnek is: az emberek fegyvert fognak a munka haladtával a faluhoz egyre jobban közeledő útépítő munkások ellen. Ali Özgentürk a népmesék archaizáló stílusához hasonlított módon fogalmazza meg mondandóját; meséli el „a régi és új” harcának mai, kelet-anatóliai változatát; egyúttal azt is jelezve, hogy ez a harc a közelmúlt némelyek által konzervatívnak jellemzett éveiben is változatlanul folyt és folyik ma is.
Befejezésül: az idén Mannheim város díját, a nagydíjat Maár, Dárday, Bódy, Tarr alkotásait követve ismét magyar alkotás, Vitézy László Békeidő című filmje nyerte. Talán érdemes megjegyeznünk, hogy a Békeidő – a Jutalomutazás s a Családi tűzfészek után – a harmadik mannheimi nagydíjas alkotása annak a sajátos szemléletű és művészi módszerű filmes törekvésnek, amely oly sok vitát váltott ki a hetvenes évek magyar filméletében.
Vitézy László filmjét a díjkiosztást követő héten sugározta a Magyar Televízió. Este nyolc órakor. Vajon teljesen elképzelhetetlen, megvalósíthatatlan, hogy ez más, például az eljövendő díjnyertes filmjeinkkel is megtörténjék?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7625 |
