Bori Erzsébet
A német családi filmhez egy angyal mondja a szöveget, Wenders Berlin-filmjeinek Casielje.
Az egykor Berlinnek nevezett romhalmaz közepébe szúrt táblán olvassuk a büszke feliratot. 1946 van, nem létezik még az NDK, sem a fal, legfeljebb a lapátolók titkos terveiben.
A Népmozi (Volkskino) című filmet látjuk, amatőr filmezők felvételeit a negyvenes évektől az utolsó utáni pillanatig, a két Németország újraegyesüléséig. Közben lepereg 50 év, az NDK véget érni nem akaró hétköznapjaival. Mit rögzítenek ezek az amatőrök? Javarészt rendszersemleges, időtlen történéseket: születést, esküvőt, keresztelőt, játszó gyerekeket, nyaralást, az első napot az iskolában, ahová irdatlan nagyságú bőségszarukkal vonulnak a német kisdiákok. Évszázadok óta ismétlődő események végtelen unalmát árasztják ezek a képek, valami megátalkodott konokságot, a mindennapi ember kizökkenthetetlen, csökött szokásait. Odakint háború van, falat húznak, lapátol a kommunista párt, erőszakosan folyik az új világ építése, felállnak a nehézhengerművek, amik az új embert lesznek hivatva – nem ám kikovácsolni, manufakturális módszerekkel, hanem futószalagon érkező formákba sajtolni, tömegméretekben. Az emberanyag ezalatt otthon lapít, születésnapi tortát süt, zoknit stoppol, karácsonyfát díszít, sakkozik a gyerekkel. Május elsején pedig kivonul, ’46-tól ’89-ig minden áldott évben táblát ragad, alakzatba rendeződik, élőképet formáz, és arccal a dísztribün felé végigmasírozik a kijelölt útvonalon. Megadva a császárnak, ami a császáré zászlót bont, aztán kiáll a sorból, falnak támasztja Walter Ulbrich képét és sört bont. (Azok a csatos üvegek!) Ezeréves mozdulattal a keze fejével törli meg a száját. Ezek vannak filmről filmre, egymásba folyó hosszú éveken át, s csak valamikor a hatvanas évek végén, a lehangoló hetvenes években kezdjük észlelni, hogy mégsem lapátolt hiába a kommunista párt. Feltalálva a végső megoldást jelentő öntőforma: a kocka. A nagyipari méretekben gyártható kocka alakú lakás és közlekedési eszköz. Nem kényszerítik bele az embereket, hanem kívánatossá teszik számukra. Nem drága pénzért adják – a nép még azt hinné, hogy a saját munkájával szerezte. A lakótelepi panelotthonhoz meg a Trabanthoz – melyek szürkévé teszik a hatvanas évekre kiszínesedő amatőr felvételeket – kiutalással lehet hozzájutni, több-kevesebb várakozás és jó magaviselet alapján.
Az utolsó film operatőre és főhőse rokonszenves fiatal pár. Külföldre mennek nyaralni. A külföld, a keletnémet utazók netovábbja: Magyarország és Csehszlovákia. A Gellérthegyről lefilmezik az Erzsébet-hidat, a piac gyümölcsdombjai közt és a Váci utca forgatagában csattognak eltéveszthetetlen NDK szandáljaik. A lány pörgős, repülős szoknyát próbál, az esztergomi komppal kelnek át Szlovákiába. Legközelebb Nyugat-Berlinben látjuk őket ilyen boldognak: a pár utcával arrébb tett sétára nem négy, hanem huszonnyolc év várakozás után kerülhetett sor. Előtte néhány tüntetés az Alexen, utána már csak az örömünnep, össznépi egymásra borulás a Brandenburgi kapunál, és itt véget ér Alfred Behrens és Michael Kuball népmozija.
Privát Magyarországra számítottunk, Forgács Péter sorozatának ottani mására. Ám amilyen kicsi a különbség a német és a magyar „anyag” között, olyan eltérő a feldolgozás módja. A német filmek mind hangalámondással mennek, maguk a szereplők vagy leszármazottaik akkurátusan kommentálják a többnyire korabeli zenével aláfestett képeket, s még külön narrátor is van a szükségesnek ítélt történelmi ismeretek közlésére. (Otto Huhn családi filmjéhez egy angyal mondja a szöveget: Otto Sander, Wenders Berlin-filmjeinek Casielje.)
A filmekkel együtt a német rendezők egyike, Alfred Behrens is eljött Budapestre. Mikor megkérdezték tőle, miért érezte fontosnak a pontos magyarázatokat, magától értetődő feleletet adott. Miközben dolgozott, akárki ment be hozzá a vágószobába, egyből azt akarta tudni, mi ez, hányban van és hol. Még igazat is adnánk neki, ha nem látnánk, milyen jól megélnek ezek a képek kommentár hiányában is.
A Goethe Intézet-beli vetítéseket egy közös vállalkozás, az Ismeretlen háború zárta. Alfred Behrens és Forgács Péter mellett a belga André Huet, és a holland Godeliede van der Heyden is elkészítette a maga változatát ugyanabból az ötven órányi felvételből, amelyet számos amatőr filmező rögzített Európa különféle helyszínein 1936 és 1946 között, a spanyol polgárháborútól a második világégés végéig. A filmek joggal viselik az Ismeretlen háború címet: láthattunk akárhány korabeli híradót, profi haditudósítást és hatásos mozit, de ilyen képeket még soha. Az amatőr fotográfusokat a hátország érdekelte a legjobban, arról hoznak hírt, hogy mit jelentett a háború a civilek életében. André Huet filmjéből például megtudni, miket ettek, hogyan jutottak élelemhez az emberek. Mekkora volt a fejadag, hogyan szeletelték a ragacsos fekete kenyeret, hogyan osztott négyfelé a háziasszony egy szem főtt krumplit, miként fintorogtak a gyerekek a hadikonyha specialitásán. Vannak felvételek, melyek vonzásának több filmkészítő sem tudott ellenállni. Az egyiken sötét ruhás német asszony olvassa a halottak végtelen listáját, keresztet téve az ismerős nevek mellé; annyira reszket a keze, hogy elejti a papirost. Tadeusz Traniszyn az élete kockáztatásával, kabátja alá rejtett kamerával készített felvételt a plaszówi koncentrációs táborról: a szokatlan látószög, az imbolygó felvevőgép, a lencse elé libbenő kabátszárny minden utólagos beavatkozás nélkül is kísértetiessé teszi a látványt. Alfred Behrens összeállításában szerepel egy 8 mm-es kamerával készült filmrészlet: magyar zsidók halálmenete Győrben. A német narrátor „gior”-nak ejti, és elmondja, hogy a mozgóképet Bódy Gábor találta meg és másolta át 16 mm-esre. Kerítés mellett hajtják őket, szembe velünk, és egyszercsak egy fiatal lány kihajol a sorból, és az arcunkba nevet. Megvilágosító kép. Ebből értjük meg, mitől olyan különösek és különlegesek az amatőr felvételek. A hivatásos filmkészítő, akinek célja, mondanivalója van a mozgóképpel, egészen biztosan kivágná a halálba menet kamerába nevető lányt. Csak elrontaná a kívánt hatást, keresztezné a szándékát. Ugyanígy dobnák el a kisvárosi idillből a kevés híján villamos alá kerülő testes asszonyságot vagy a hibás anyagot, amelyről lemaradt a szereplők feje.
Van két történet, amely kényszerítő erővel lesz párja egymásnak a néző fejében. Az egyik egy lengyel faluban játszódott le (Forgács az időrendet megtartva, de momentumokra szedve vágja be, mintegy végigvezeti a filmen). Maria, egy tizenhét éves lengyel lány és George, egy német fiú nyilvános megalázását látjuk. Szépek, fiatalok, összeillők, szerették egymást. Elképzelni sem lehet ennél természetesebbet. Akkor és ott ez bűn volt, neve „fajgyalázás”. Zsákot húznak rájuk, szégyentáblát akasztanak a nyakukba, kopaszra nyírják őket, és végighajtják a falun. De még ez sem elég: valamit – valószínűleg sót – szórnak a fejükre.
Extrawurst – akár Alfred Behrens filmjében. Ez már háború utáni történet, a felszabadult Franciaországból. Feltartott kezű, elkínzott arcú fiatal nők: kollaboránsok. Talán német katonát szerettek (mint a Szerelmem, Hirosima hősnője). Látjuk, amint az egyiket kopaszra nyírják, horogkeresztet festenek a homlokára, koporsóba fektetik. Ugyanolyan éltanuló külsejű, szemüveges férfi buzgólkodik az ollóval, mint a lengyel szerelmespár körül. Elégedetten tekint a kamerába, aztán eszébe jut még valami: gondosan a hasáig húzza fel a koporsóba fektetett nő szoknyáját. Van a német filmek közt egy darab, a Családi album Berlinből, amely erősen emlékeztet az Apa és három fiára, a Forgács Péter által feldolgozott Bartos-család regényére. Itt is az idősebb fiú, Otto kap rá a filmezésre még a háború előtt, a harmincas évek első felében, mint Bartos Zoltán. Huhnék is polgári jómódban, kényelemben élnek, szép kertvárosi ház, elegáns autó, jól öltözött hölgyek. A húsiparban érdekeltek – ahogy Bartosék a faiparban. Otto is ugyanolyan családi eseményeket örökít meg, esküvőt, nyaralást, kirándulást, s neki is kedves témája fivére szép jövendőbelije. A családi saga sokáig kizárja a külvilágot, horogkeresztes zászlót csak a berlini olimpián látunk először. Aztán Ottót behívják a Wehrmachthoz, a nyugati fronton kezdi – Hollandia, Belgium, Párizs –, a jóval kedélytelenebb keletin folytatja. Öccse, Matthias Magyarországon teljesít szolgálatot. Hogy közelebbről mivel foglalkoznak, tagjai-e a pártnak, nem derül ki, de számos jel utal arra, hogy nem lehettek valami elszánt nácik.
Legközelebb 1954-ben hallunk róluk: Berlin angol szektorában élnek, jóval szerényebb módban, inkább kopottasan, kispolgárian. Vége a régi szép időknek, de megvannak. Matthias hazajutott Magyarországról, míg a középső Bartos-fiú nem tért vissza Mauthausenből. Pesti zsidó család, berlini árják – a perverz időkben csak ellenségként találkozhattak volna. Pedig minden arra vall, Otto és Zoltán remekül megértette volna egymást (Zoltán bizonyára jól beszélt németül). Lehettek volna barátok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=76 |
