Schéry András
Mindennapos katasztrófánk, a közlekedési dugó a Nyolc és félben filmi szimbólummá vált. Aztán idővel filmes közhellyé kopott. Mostanában azonban a közhely egyenesen kívánatos sikk lett, és különben is: egy kocsisor legalább annyiféle-fajta embert hoz össze, mint egy szálloda vagy egy hajó, és egy dugóban a kötelezően vérmes moziolaszok legalább annyira kimutatják a foguk fehérjét, mint fegyelmezettebb népek egy égő szállodában vagy egy süllyedő hajón; katasztrófafilmek és kisrealista divatok idején mi lehetne ideálisabb szituáció egy szkeccsvígjátékhoz? Főleg, ha a produkciónak van pénze egy tucat olyan sztárra, amilyenekből általában kettő is eltart egy filmet. Minek ezután még forgatókönyvet is írni? A rendező, Comencini, a Kenyér, szerelem... sorozat óta számtalanszor bebizonyította, hogy a semmiből is tetszetős filmet tud csinálni, a sztárok pedig úgyis mind hozzák a saját kliséjüket, így még kényelmesebb is nekik; humorról gondoskodnak a moziolaszok, akik köztudomásúlag mindenütt feltalálják magukat, méghozzá milyen jópofán; aztán egy rozoga kasztniba bepréselünk egy egész nápolyi családot, szunyókáló nagymamától üvöltő gyerekig, azok olyan egzotikusan ricsajoznak, hogy a külföldiek imádják őket. Ha pedig nincs ki a két óra, mutogatjuk a veszteglő autókat, – bár ettől ugyan a nézőt legalább olyan tehetetlen idegesség fogja el, mintha maga is beszorult volna a dugóba. És hogy tanulság is legyen, az egyik nápolyi népleánya legyen mondjuk önjelölt énekesnő, aki ott helyben költhet is egy dalocskát: „Dugó, egy pillanat, hogy megértsük...”. Mit? Tökmindegy. Most már vége lehet a filmnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/01 42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7592 |
