Rubanova Irina
Moszkvai tudósítónk beszámolója
Milyen témák iránti „vonzódást” fedezhetünk fel az elmúlt évtized szovjet filmművészetében? Akik rendszeresen figyelemmel kísérik a szovjet filmeket, jól ismerik a választ. A hetvenes évek legjelentősebb filmjei a jelenkorról szólnak. Az „itt és most” zajló cselekedetek és események közül a filmeseket leginkább a mindennapok érdeklik – az életkörülmények, a valóság, a mindennapiság problémái, érzelmei, lélektana. A szovjet filmművészet rendkívül szerteágazó, számos nemzetiségi filmművészet alkotja, az éves filmtermés óriási (130 film évente!), ezért természetesen különböző jellegű filmek készülnek. A játékfilmek közt egyaránt találhatunk Csehov- és Tolsztoj-adaptációkat, epikus jellegű háborús és politikai műveket, életrajzi és sci-fi filmeket. Az alkotók figyelme mégis főleg arra irányul, hogy leírják, elemezzék, modellezzék a mai ember mindennapos viselkedését. Nemcsak Otar Joszeliani, Tolomus Okejev, Georgij Danyelija, Gleb Panfilov és Ilja Averbah kötődik szorosan a modern témákhoz, de a stílusművész Mihalkov-Koncsalovszkij és Nyikita Mihalkov, az orosz múlt felidézésének mesterei is, a filozofikus Andrej Tarkovszkij és a korosztálya háborús ifjúságát megéneklő Sztanyiszlav Rosztockij is tudja: modern témák nélkül nem lehet továbblépni.
A szovjet filmművészetben a fejlődés alapjait a húszas években készült klasszikus forradalmi filmalkotások rakták le: a Patyomkin páncélos, Az anya, a Föld stb. Ezek mind epikus művek, középpontjukban lázadás, robbanás, forradalom. Ez a fajta tetőpont ismétlésekhez, sémákhoz, érzelmi sztereotípiákhoz vezetett (a történelmi és művészi gondolkodás e típusát napjainkban magas művészi színvonalon képviseli Andrzej Wajda és Jancsó Miklós. Jancsó teljes mértékben azonosul ezzel, míg Wajda gyakran bizonyítja nyilvánvaló képességét, hogy más műfajra váltson át).
A húszas-harmincas évek szovjet filmművészete a múltat énekelte meg. A forradalmi változások sorsdöntő jelentősége a történelem kezdetének, sőt, a világ teremtésének képzetét keltette. A fiatalos lendületet, energiát, felszabadultságot. A művészet az új világ legendájává emelte és ehhez mérte a jelenkort is, amelynek mindennapjai természetszerűleg alulmaradtak az összehasonlításban. Eizensteinnel, Pudovkinnal, Dovzsenkóval egyidőben alkotott Borisz Barnet és Abram Room is. Barnet Külvárosát és Room A rágalom iskoláját a korabeli kritika olyan megsemmisítően utasította vissza „kisszerű témaválasztás”, „pszichologizálás” (akkoriban szokásos címkék) miatt, hogy realizmusuk és újdonságuk nem épülhetett be a filmművészetbe. Filmjeik művészi rehabilitálása, filmmúzeumi bemutatása a hatvanas években ezt a hatást már nem pótolhatta.
Tudatosan vagy sem, ez idő tájt a jelenkort cezúrának tekintették, átmenetnek a hősies múlt és a harmonikus jövő között. Érdeklődésre csak az tarthatott számot, ami emlékeztetett a múltra, vagy előre vetítette a jövőt.
Az ötvenes évek filmes nemzedéke végül hozzákezdett a szovjet film új arculatának kialakításához és gazdagításához. Ezek a rendezők az orosz irodalom hagyományaira támaszkodva elsőként vázolták fel a lélektani film modelljét, az emberi személyiséget tekintették a „létező dolgok mértékének”, de a hősi múlt tekintélye előtt ők is meghajoltak. E nemzedék vezéregyénisége, Grigorij Csuhraj sem tudta fő művei, a Ballada a katonáról és a Tiszta égbolt művészi színvonalán ismét feltárni a múltat.
Háborús és forradalmi filmekkel kezdték pályájukat Tarkovszkij, Mihalkov-Koncsalovszkij, Panfilov, Nyikita Mihalkov, a következő nemzedék legjobb rendezői is. Bár senki sem írja elő, sőt el sem várja ezt a témát, a gyakorlatban a véletlenek ereje és a gyártási feltételek következtében szinte törvényszerű az ilyen indulás, mintegy kötelesség, majdnem rítus.
*
A mindennapiság művészi rehabilitációja elsősorban az utolsó filmes generációk erőfeszítései nyomán valósult meg. Ezek a rendezők, forgatókönyvírók ma 35–40 évesek. A leningrádi filmesek a többieknél egységesebben vettek részt ebben a folyamatban. A Leningrádi Stúdió vezéregyéniségei, Grigorij Kozincev és Joszif Hejfic még a klasszikus hagyományokat követve idézték a múltat, de a Stúdió fiataljait a jelenkor felé fordították. A hírnevet, amelyet a Stúdiónak Kozincev Don Quijotéja és Hamletje, Hejfic A kutyás hölgye és Jonicsa hozott, Mikaeljan a Prémiummal, Averbah a Monológgal, Melnyikov a Legidősebb fiúval, Dinara Aszanova a Kezedben a kulcscsal tetézte.
Már a felsorolt filmcímek is utalnak arra, hogy a leningrádi filmesek a valóságot más-más szemszögből szemlélik. Averbah az otthonokra figyel, a családtagok közti viszonyt vizsgálja. A Monológban, az Idegen levelekben, a Szerelmi vallomásban rendkívül alaposan ábrázolja az otthoni életformát, egy ház lakóinak kapcsolatformáit és lényegét. Averbahot nem érdekli annyira a házasság és a család, mint mondjuk Aszanovát. Averbahot az foglalkoztatja, hogyan alakulnak az emberek közti vonzódások. Szinte laboratóriumi elemzés alá veszi azt a bonyolult jelenséget, amelyet emberi közelségnek nevezünk. Az Idegen levelek fiatal Zinocskája egy szerencsétlen, széthullott család magányos és büszke gyermeke, átéli a magány leküzdésének örömét, amikor engedelmességre, tanácsai megfogadására bír rá valakit. A szenvedély, amellyel uralkodik egy idegen élet és lélek felett, energiával, és saját méltóságának tudatával tölti meg. Természetesen ez hamis energia és hamis méltóság. A rendező és a forgatókönyvíró Natalja Rjazanceva diagnózisa kétségkívül a családi és iskolai nevelés ismeretén alapszik; az Idősebb vagy Erősebb ellentmondást nem tűrően uralkodik mások sorsa fölött.
A Monológban és a Szerelmi vallomásban az emberi közelség alapja a szerelem, amely Averbah véleménye szerint az értelmes erkölcsiség törvényeihez való ragaszkodást jelenti. Segíteni kell a gyengének, támogatni a megtévedteket, kiművelni a rászorulókat. Az idős tudós – a Monológ hőse – ezt a hitet stafétabotként vette át szüleitől. Néhányszor feltűnik a filmben egy kép: ólomkatonák a régi orosz hadsereg egyenruhájában. Ez a szülőktől kapott ajándék a többi ajándékot szimbolizálja: nevelésüket, kultúrájukat. A Szerelmi vallomásban azonos a téma; az emberi méltóság – az a képesség, hogy uralkodjunk ösztöneinken. A Monológban a személyiség családi emlékekből táplálkozik, a Szerelmi vallomásban az újságíró hős saját tehetségéből, aki képes látni, meghallani, érzékelni környezetét.
A Prémiumban mintha megszakadnának a „Lenfilm” korunkról szóló filmjeinek témaválasztási hagyományai. Különleges eseménnyel kezdődik. Az anyagi elismerés visszautasítása mai életkörülményeink között rendkívüli. Olyannyira ritka, hogy Mikaeljan filmjében sokan megalapozatlan feltételezésnek tartották. A rendező a konfliktust beépítette a termelési munkás hétköznapokba; Potapov brigádvezető szerepét Jevgenyij Leonov alakította. Leonov a figurát a mindennapokkal kapcsolatos tapasztalataival, tudásával, kiábrándultságával töltötte meg. A moszkvai Leonov a Leningrádi Stúdió fontos színésze. Igénytelen külseje, reakcióinak és nyelvezetének hitelessége, „átlagember” mivolta miatt tartanak olyan gyakran igényt munkájára. Sokat dolgozik vele Vitalij Melnyikov is, egyik legkövetkezetesebb rendezőnk. Megfilmesítette Csehovot (Életem Sz. Ljubsinnel és M. Tyerehovával) és Gogolt (Háztűznéző); – legkedvesebb szerzője mégis Alekszandr Vampilov, aki a modern ember hétköznapjait az apró megfigyelések, részletek rendkívüli gazdagságával ábrázolja. Melnyikov két darabját filmesítette meg; a Legidősebb fiút és a Vadkacsavadászatot (a film címe Szeptemberi szabadság). Filmjeinek főhősei különböznek a Monológ és a Szerelmi vallomás hőseitől. Averbahnál az emberek lelkiállapotát egyaránt határozza meg a mindennapi és valamely más dimenzióban zajló létük. A Legidősebb fiúban Szarafanov, az öreg klarinétos (őt is Leonov alakítja) és a Szeptemberi szabadságban Zilov mérnök (Oleg Dal) azonban hétköznapi életet élnek reggeltől-estig, napról-napra. A lét más dimenzióit nem élik át. Szarafanov, Csehov-hős módjára önmagát bünteti meg emiatt, Zilov alkoholba öli bánatát.
A leningrádi alkotók a valóság különböző oldalait mutatják be. Realitását és csapdáit, szépségét és kuszaságát. Ezek az élettények sok női rendezőt is megihlettek. A világjelenség a Leningrádi Stúdióban is jól nyomon követhető. Aszanovához és Sahmalijevához nemrégiben csatlakozott az eddig Ogyesszában rendező Kira Muratova.
Aszanova Baj és Elment az asszony című filmjeiben megjelenik az ismert feminista hős; a gyűlölt élettárs, a férfi. Első filmjeiben (Nem fáj a feje a harkálynak; Kezedben a kulcs) még a férfiaknak engedelmeskedő nők önkritikája fedezhető fel. Kira Muratova Felismerve a fehér fényt című, Baklanov forgatókönyve nyomán készült filmjében viszont azt próbálja ábrázolni, miképpen töltődik meg új tartalmakkal a régi életforma. A film nem jó, de formai tökéletlenségei és a sikertelen színészi játék ellenére érdekesen villantja fel a modern ember nyugtalanságát, kétségeit. Megvilágítja a roskatag régi életformát, elgondolkodtat az emberi kapcsolatteremtés lehetőségeiről.
Természetesen a hétköznapok valósága nem a leningrádi filmrendezők privilégiuma, de ők a többiektől eltérő módon tárják a nézők elé a mindennapok drámaiságát, pszichológiai gazdagságát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/01 29-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7591 |
