Matos Lajos
Arisztotelész és utána még sok tudós úgy gondolta, hogy a Természet „irtózik az űrtől” – horror vacui –; azonnal kitölt minden üres teret, s az eldobott tárgy azért mozog előre, mert vákuumot húz maga mögött és az oda betóduló levegő löki tovább. Torricelli szellemes kísérletekkel bizonyította az elmélet tarthatatlanságát, de a „horror vacui” napjaink művészetében újraéledt; már nem a Természet szorong, hanem mi magunk – félelmeinket, rettegésünket az ismeretlen, befolyásolhatatlan erőktől a világűrbe vetítjük, s innen már csak egy lépés, hogy képzeletünk űrbéli szörnyei a mozivásznon is megjelenjenek.
Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halál című filmjében a szörnyeteg H. R. Giger svájci festő képzeletének szülötte. Különös biomechanikai monstrum, mely többszörös átalakuláson megy át fejlődése során, miközben kinőtt bőrét leveti, mint a kígyó, s ereiben – ha vannak neki egyáltalán – olyan tömény sav folyik, hogy több emeleten átmarja az acél- és műanyagrétegeket, amikor kicsordul a padlóra.
A Nostromo elnevezésű kereskedelmi űrhajó héttagú legénységével a Föld felé tart, a hibernációból felébresztett asztronauták azonban nem túlságosan boldogok, mikor kiderül, hogy otthonuktól még tíz hónapnyi távolságra vannak, és hazatérés helyett először le kell szállniuk egy ismeretlen égitesten, ahonnan értelmesnek hangzó jelzéseket vettek. A bolygón hatalmas űrhajó roncsai között ott találják a pilóta megkövült testét: a négyméteres óriás, mintha belülről szétrobbant volna. Aztán a mélyben az expedíció egyik tagja furcsa, ovális képződményekre bukkan, és mikor közelhajol az egyikhez, a tojásból sokcsápú, tengeri rákra emlékeztető lény vágódik a sisakjának, s teljesen betakarja az arcát. Társai visszaviszik az űrhajóba és elhelyezik undorító élősködőjével együtt az elkülönítőben.
Az űrrák végül elengedi áldozatát, aki egészségesnek látszik, de egyszerre csak epilepsziás görcsrohamot kap, törzse fölpukkad és testéből hegyesfogú, vak, kígyóra emlékeztető szörnyeteg bújik elő, majd kisiklik a szobából és eltűnik a zegzugos folyosókon. Vad üldözés kezdődik, de az idegen lény egymás után végez a legénység tagjaival, s közben mind hatalmasabbra nő. A tudományos tisztről, akinek az lett volna a feladata, hogy megakadályozza a monstrum bejutását az űrhajóba, kiderül, hogy robot, és számára csak annak a parancsnak a teljesítése fontos, hogy a miénktől eltérő életforma mintapéldányát épségben eljuttassa a Földre, még akkor is, ha ez az utasok életébe kerül.
A robotember pusztulása után a legénység megmaradt három tagja elhatározza, hogy az űrhajót gyilkos vendégével együtt fölrobbantja, a mentőrakétát azonban már csak a női űrhajós harmadtiszt, Ripley éri el élve. A hajó szétrobban, de Ripley döbbenten veszi észre, hogy a rakétában is ott a szörnyeteg, mely támadni készül. A lány egy űrruhába bújik és megváltoztatja a mentőrakéta légterét, majd hirtelen kinyitja a zsilipet és az űr szinte kiszívja fuldokló ellenfelét a kabinból. Ripley, a Nostromo egyetlen túlélő tagja rámondja történetét a hajónapló-magnóra, aztán hibernálja magát azzal a reménnyel, hogy talán egyszer eljut a Földre.
Joseph Conrad Nostromo című regénye egy szigeten rekedt társaság története. A filmbeli űrhajó neve azt jelzi, hogy Ridley Scott, a rendező a Conrad-rajongók közé tartozik. Nehéz lenne megmondani, vajon valamiféle szellemi irányzat jele, vagy csupán véletlen egybeesés, hogy az amerikai filmművészet kiemelkedő alkotásának, Francis Ford Coppola Apokalipszis mostjának mélyén is egy Conrad-regény bújik meg.
Persze, nem az űrhajó és a mentőrakéta – „Narcissus” – neve az egyetlen, ami korábbi szerzőktől származtatható. Dan O’Bannon és Ronald Shusett forgatókönyve sokban emlékeztet a tudományos-fantasztikus műfaj egyik klasszikusának, A. E. van Vogt-nak egyik, 1939-ben közölt novellájára. Ott is olyan űrbeli szörnyről van szó, mely megtámadja egy űrhajó legénységét, mivel más élőlények – ebben az esetben: az ember – fehérjéivel táplálkozva növekszik és azok gyomrában rakja le a tojásait, mire végül az asztronauták kénytelenek a mentőrakétán elmenekülni. Régi megfigyelés az is, hogy a sci-fi írók túlburjánzó ötletei olvasóik agyában kicsírázva szaporodnak tovább, miközben kisebb-nagyobb metamorfózison mennek keresztül...
A nyolcadik utas: a Halál sajátságos elegye a sci-fi és a horror különböző összetevőinek. Nem törekszik mai értelemben vett, tudományos pontosságra – aligha hihető, hogy az űrhajókban valaha is előfordulhat, hogy vágni lehet a cigarettafüstöt, vagy az, hogy az űrhajósok magukkal vihetik kedvenc cicájukat, s ha sohanemlátott szörnyeteg tapad társuk arcára, majd eltűnik onnan, oly nyugodtan sétáljanak be a laboratóriumba, mintha egy egeret kéne elcsípni – de mindent megtesz azért, hogy a néző háta libabőrös legyen. A különös zörejekkel kevert, hatásos kísérőzene, a mutatós fényképezés és a szereplők szinte azonosan magas színvonalú színészi játéka ezt hiánytalanul garantálja.
Ám kell ez nekünk? Furcsa dolog, de úgy tűnik fel, hogy igen. A rémfilmek világsikere – ami nemcsak manipuláció – jelzi, hogy az emberek komoly pénzt hajlandók fizetni azért, hogy alaposan rájuk ijesszenek. Vannak antropológiai, pszichoanalitikai, művészetszociológiai magyarázatok arra, miért érezzük szükségét annak, hogy riogassanak, miközben a mozizsöllyében előrehajolva tudjuk: nekünk itt és most nem eshet bajunk, s a mozivásznon megevett, szétpukkasztott, fölaprított áldozatok sem valódiak: nem úgy, mint a tv-híradó szenvtelenül objektív rémségei. A horror alapvető művészeti hatáselem. Az utolsó ítéletről festett középkori freskóktól E. T. A. Hoffman vagy Edgar Allan Poe írásain át műfajok és művek hosszú sora vezet a Nyolcadik utasig. Ezt elfeledni hiba, tagadni botorság volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/01 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7589 |
