Veress József
Havas Péter filmje feltehetően onnan kapta a címét, hogy tőhőse. Babai Sándor – ifjú sofőr – szülei és testvérei egyetlen árva kukkot sem ejtenek ki a szájukon. Tehát némák. Az apának – mint a történetből kiderült – látszólag oka van a csillapíthatatlan fájdalomra, azaz a teljes bezárkózásra, a család szolidaritása azonban egy kissé eltúlzott: „betegségüknek” dramaturgiai oka van.
Babai Sándor vidéki útja során cimborájával egy kis kerülőt tesz: ellátogat évek óta odahagyott családjához (a már említett néma famíliához). A markáns arcú barát a kellemest a hasznossal akarja összekapcsolni: azon mesterkedik, hogy krumplit hajtson fel a Nyírségben. Aztán – irány a kocsma. Még jónéhányszor árad a későbbiekben is az alkoholszag a képernyőről. Az egyik szereplő aforiszitikus tömörséggel fogalmazza meg a recenziónk címében olvasható mondatot, miszerint „úgy szép a magyar, ha részeg”.
Mindezekről a mozzanatokról azért szóltam részletesebben, mert a Némafilm „fekete lenyomatának” jellegét és objektívjének torzító optikáját kívántam érzékeltetni. A konfliktus – és a főszereplő emberi viszonylatainak felvázolása – amúgy valószerű, és sejtjeiben igazi drámát ígért. Babai Sándor közeledni próbál apjához, a mindenkinek hadat üzent öregemberhez. Arról van szó, hogy a megfáradt parasztot a földek tagosítása során nagy sérelem érte: olyan területet kapott, mely nem egyenértékű az elvett parcellával. Tiltakozott, önkényeskedett, megbüntették. Sebe gyógyíthatatlan, ezért belesüpped a fájdalomba és a tehetetlenségbe. Fia érti és érzi, hogy ebben az elszigeteltségben nemcsak a konok földművelő ludas, hanem a közömbös környezet is, mert semmit sem tesz annak érdekében, hogy a sebek begyógyuljanak. A gyerekek elvadulnak, iskolába sem járnak, s az egész család kívülreked a fásult társadalmon. Végül az orvos szánja rá magát a szükségszerű lépésre. A bírósághoz fordul – az ifjú sofőr nevében –, hogy „gondatlan veszélyeztetés”, illetve „ifjúság elleni bűntett” alapján indítsanak eljárást a konok öregember ellen.
A pozitív életvitel és a megkeseredett karakterek közötti birkózás didaktikus és sematikus jelenetek sorában bomlik ki. Egész sereg kérdésre nem kapunk feleletet. Például arra, hogy mi sarkallja a rokonszenves fiút lépései megtételére (s miért nem nyílt fel hamarabb a szeme, hogyan fordított hátat korábban az otthonnak). A csüggesztő pesszimizmus sem motivált eléggé. A jellemek úgyszólván kivétel nélkül sérültek, erőtlenek, gerinctelenek, sebeiket nyalogatok vagy pótcselekvésbe menekülők. „Állatok maguk”, „szemetek ezek” – ilyesfajta mondatok pattognak a dialógusokban, s az a különös, hogy nincs is különösebb ok kétségbevonnunk a drasztikus minősítést. Nemcsak az össznépi alkoholizmus jelzi a talaj vesztést– az is –, hanem a viselkedések normává gyökeresedett tehetetlensége. Sanyi unokanővérét nem vették fel az egyetemre (tizennyolc pont és a jeles érettségi is kevés volt ehhez), így aztán csak teng-leng, és kelleti magát. Segítőkészségnek akkor sincs nyoma, ha a bajbajutott kellő ellenszolgáltatást kínál fel. A nagybácsi a „minden úgy van jól, ahogy van” filozófiájára esküszik. A magas pozícióban levő hivatalnok tanácstalanul tárja szét kezét. A fertőzött kutat – KÖJÁL ide. KÖJÁL oda – nem érnek rá rendbehozni. Csak úgy árad a kilátástalanság a – falusi miliő esetében fogalmazhatunk így is – vasvillával összehordott epizódokból.
A Némafilm – mint hangos tévéjáték – riasztóan unalmas. Expozíciója álmosítóan lassú, az atmoszféra megjelenítése klisékbe fulladó, a sztorit valósággal agyonmorzsolják a külsőséges életképek. A felvillanó arcok és sorsok érdektelenek, mert a dramaturgia építménye roskadozik az igaztalan általánosítások és sápadt közhelyek súlya alatt. Darvas Máté felvételeinek nincs igazi levegője: kamerája előtt lombik-község lombik-élete elevenedik meg. Bán János magával hozta a Minden szerdán című Gyarmathy-filmből fájdalmas arcát, de csak az indulatokat képes eljátszani, tetteinek mozgatórugói ismeretlenek Hernádi Judit, a mostanában ügyeletes széplány, szintén nem kapott lehetőséget igazi jellemformálásra. Ugyanezt mondhatjuk a többi színészről is, pedig a szerepjátszó gárda rangos, és már valamennyien többször tanújelét adták tehetségüknek.
A televíziós drámák maisága – úgy értem: korszerűsége – régi követelmény. A Némafilm nemcsak címével, hanem stílusával és következtetéseivel is túlhaladott szemléletet konzervál. Havas Péter munkája ilyenformán – sajnos – elhibázott kísérlet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7571 |
