Csala Károly
Meglepődve olvastam egy bolgár filmkritikában, amely egy szerelem történetét ábrázoló, új bolgár filmről szólt, hogy „a bolgár filmművészetben napjainkban meglehetősen ritka az olyan alkotás, amely a szerelmet választja a témájául. Nocsak, úgy látszik, túl esetlegesen ismerkedem én a bolgár filmművészettel, valahogy féloldalasán, mondtam magamban, véletlenül épp csak a szerelmes históriákkal, hiszen kapásból is föl tudnék sorolni vagy féltucat filmet, amely új, bolgár és szerelmes tárgyú. Ráadásul néhánynak még a címe is ilyen: Csak a szerelem, Miron szerelme, Majdnem szerelmi történet. Persze, lehet, hogy az ilyesmi éppen közelről kevésbé föltűnő, mint távolról; a magyar filmmel is vagyunk úgy néha, hogy évekig örvendetes újdonságként tartunk számon egy-egy témát vagy akár egész irányzatot, s csak ha vesszük magunknak a fáradságot, s számolni kezdünk: ugyan mennyi is az ide sorolható, „szokatlan” és „új” film az utóbbi egy-két évben? – akkor derül ki, hogy az illető irányzat vagy téma már-már kezd túlsúlyra jutni filmművészetünkben... Így van ez, ha kevés filmet gyártó országokban élünk.
Maradjunk annyiban, hogy a bolgár filmművészetben alighanem még az újdonság bizonyos ingerével hat egy-egy szerelmi történet középpontba állítása. Azt azonban leszögezhetjük, hogy ez semmiféle öncélú, locska szórakoztatás vagy a banalitások híg levegőjében mélyenszántó pszichologizálás eluralkodását nem jelenti. Ellenkezőleg, a társadalmi mondandójú, csakugyan mélyebb emberábrázolás alkalmai ezek a témák a bolgár filmesek számára. Kemény, bíráló szellemű, szókimondó, már-már „rázós” alkotások az említett „szerelmes filmek”. Rövidesen megbizonyosodhat erről a néző a Csak a szerelem láttán, amely a magyar mozik műsorára kerül az idén. A másik két említett filmre még egy kicsit várnunk kell; ezért alább inkább ezekről szólok.
A Bolgár Filmművészek Szövetsége fennhatóságával megalakult nemrégen a bolgár „Balázs Béla”, vagyis egy kísérleti stúdió. Ennek a terméke a Miron szerelme. Debütáns rendezte: Plamen Maszlarov. Elsőfilmes az operatőr is: Plamen Szomov. A címszereplő pedig még főiskolás színész: Martin Pencsev. A rendező egyébként a harmincadik életéve körül jár, 1973 óta Plovdiv és Burgasz színházaiban rendez, s színészként sem ismeretlen (Djulgerov egyik filmjében közönségsikert is aratott alakításával). De filmrendezőként mindössze egy rövid dokumentumfilmet készített korábban.
Játékfilmjének forgatókönyvét Radoszlav Mihajlov Beteg történet című novellájából írta. Egy fiatal falusi postáslegény, Miron halálosan szerelmes lesz a mesterséges megtermékenyítő állomáson dolgozó szép fiatalasszonyba, Albenába. Az asszonyka férje külföldi kiküldetésben van, s ő úgy gondolja, elszórakozik egy kicsit a fiúval. Mit ad isten, éjszaka váratlanul hazaérkezik a férj (távirata épp Miron hibájából sikkadt el), és sofőrjével együtt rajtakapja a párocskát. Albena azonban „kivágja magát”: eljátssza, hogy Miron a lakásba belopakodva támadt rá, s meg akarta őt erőszakolni. A szerelmes legény elvállalja a megalázó szerepet, s vádat emelnek ellene magánlaksértés és erőszak miatt. Itt véget ér a novella, de Maszlarov forgatókönyve megtoldja még egy fordulattal: az egyetlen kívülálló tanú, a sofőr közlekedési baleset áldozata lesz. Semmit sem lehet bizonyítani. De tudni, természetesen, mindenki tud mindent. A férj is nagyon jól tudja, hogy felesége megcsalta, s hogy szó sem volt erőszakról. Kínos, mindenki számára megalázó, feloldhatatlan hazugsággal terhes helyzetbe keveredtek: mert hazugságához mindegyikük ragaszkodik. Ezzel ér véget a film.
Nincs ebben a históriában semmi extrém, nem-hétköznapi, mégis valamilyen különlegesen nyomasztó, szinte dosztojevszkiji hangulat lengi be. Makacsul arról szól csupán, amilyennek az alkotók látják ennek a mai falunak az embereit. Hogy milyen róluk rajzolt képpel szemben látják és mutatják őket ilyennek, arról természetesen egy szó sem esik a filmben. De ez az atmoszféra – amelynek megteremtésében kevés külsődleges eszköz játszik közre, a legfontosabb a markáns, meggyőző színészi játék – óhatatlanul azt juttatja eszünkbe, hogy valamiféle „napfényes-derűs-hangzatos” falusi életkép ellen hadakoznak...
A Majdnem szerelmi történet a hazánkban tanult s korábbi munkáival (elég a nálunk A társaság tisztelt tagjai címmel játszott Villanegyedre vagy a Férfias időkre utalni) már igencsak figyelemre méltót alkotott Eduard Zahariev legújabb – s szerintem legjobb – filmje.
A főcímén három forgatókönyv-író szerepel, köztük a rendező is, – valójában egyedül ő írta a később realizált könyvet, miután korábbi munkatársa, a kitűnő író, Georgi Misev nem hajlott rá, hogy Zaharievvel együtt túllépjen a Vadnyulak összeszámlálásában és a Villanegyedben kialakított ironikus hangvételű témakezelésen, s miután egy másik neves író, Georgi Danailov sem volt képes a rendező ízlésének, kívánságának megfelelően formálni a megadott anyagot. (Ám minthogy mindhárman dolgoztak rajta, mindhármuk neve szerepel a filmen.) A legteljesebb mértékben „szerzői filmről” van tehát szó. Újat próbál, súlyosabb véleményt mond a mai bolgár társadalom fájó kérdéseiről ebben az egyszerű vonalvezetésű, tisztán végiggondolt történetében Zahariev, mint a korábbiakban.
Egy cseppnyi irónia sincs a címben. Nem utal ez semmilyen „Love story”-ra. Hárman játsszák, de nem háromszög-történet. Voltaképpen tragédia, haláleset nélkül; olyan típusú tragédia, mint Bardem hajdani remeke volt, a Főutca.
Azért a „majdnem”, mert szövődik ugyan szerelem két fiatal közt, de nem lesz, nem lehet belőle semmi. Erről a „nem lehet”-ről szól voltaképpen a film.
A lány, Pavlina faluról került „föl” a vidéki városkába, konzervgyári munkásnőnek. Egymásba szeretnek Vladóval, a város egyik vezető emberének, hatalmasságának a fiával. Az apa úgy gondolja, hogy a lány nem az ő fiához való, akire pillanatnyilag a fővárosi egyetem, utóbb pedig nyilvánvalóan magasabb társadalmi pozíció vár. S „igazát” ravaszkodással, erőszakkal, ha kell hízelkedéssel, nyájassággal, de mindenáron bebizonyítja. S a szerelmes fiú lassan-lassan enged az atyai akaratnak. A lányt – a leendő „após” közbenjárására – egyszerűen kirúgják a gyárból. Mehet vissza a falujába. S a fiú szépen, szomorúan kikíséri az állomásra... Ennyi az egész. Nem is tudom, mikor, melyik szocialista országban beszéltek filmmel ilyen keményen és őszintén a rejtőzködő, szavakkal leplezett, de mindig újra-újratermelődő társadalmi ellentétekről, azokról a különbségekről, amelyek nem okvetlenül a régi társadalom „csökevényei”, hanem a mi „átmeneti” társadalmunk szülöttei.
A három színész – Mariana Dimitrova, Javor Szpaszov és az apát alakító, azóta elhunyt Grigor Vacskov – játékáról egy ilyen rövid beszámolóban lehetetlen képet adni, legföljebb egy-egy felsőfokú, szokványos jelzőt lehetne idebiggyeszteni. Inkább abban reménykedhetünk, hogy majdcsak bemutatják nálunk is Zahariev új filmjét, s akkor módunkban lesz részletesebben is elemezni egyebek közt a színészvezetését is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7554 |
