Tamás Amaryllis
Jó kibicként állíthatjuk, a Maverick alkotói ügyesen keverik a kártyát. A sikeres tévésorozat filmváltozatát nézve figyelmünk el nem lankad, a csattanók szellemesek, a szavakban és mozdulatokban természetesség és a profizmus megállapodottsága. Mel Gibson és Jodie Foster két múlt századi hamiskártyás maskarájában masírozik keresztül-kasul az életen. Vásári csepűrágók, modern lélekidézők egyszemélyben; az amerikai vadnyugat hőskorát és saját korábbi szerepeiket kedves-naiv öngúnnyal kifigurázó életművészek.
A kor, amelyben létezünk, másfajta próbatételek elé állít, s általában a hamiskártyásokból is kiveszni látszik a bűbáj, a betyárbecsület. Földönkívüliként álmélkodhatunk hát a szemfényvesztés minden csínját-bínját bűvészként alkalmazó, fényes ábrázatú Mel Gibsonon és a világszépre fotografált Jodie Fosteren, amint az apró süllyesztőkkel, duplafenekű varázsládikákkal, titokzatos útvesztőkkel teli sorsszínpadon – vaskos és merész húzásokkal – járnak túl a Teremtő eszén; hogy rossz és jó tréfákat kieszelve megkaparintsák mindazt, ami szép, kedves és vidám. A filmparódia tehát engedelmeskedik a kártyajáték legfőbb szabályának, miszerint egy megfelelő játszma elsőszámú ismérve, hogy abban mindent a kellemes és zavartalan szórakozás érdekében kell cselekedni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=755 |
