Karcsai Kulcsár István
Jó tíz éve magyar film külső felvételei folytak a budai Várban. Egyszercsak egy jól megtermett szivaros úr, faképnél hagyva kíséretét, „Itt filmet forgatnak!” felkiáltással odasietett a helyszínre, és szinte gyermekes lelkesedéssel bámulta a munkát. A szivaros úr az éppen Budapesten tárgyaló Orson Welles volt. Ez a kis anekdotikus mozzanat azért érdekes, mert roppant jellemző hősére, a világhírű filmalkotóra. Orson Welles így nyilatkozott munkájáról: „A magam szemében csupán egyetlen értékem van: az, hogy nem mondok ki törvényeket, az, hogy kísérletező ember vagyok, csak a kísérletezés lelkesít, semmi más. Nem érdekelnek a műalkotások, az utókor, a hírnév, csak az az öröm érdekel, amelyet maga a kísérletezés nyújt. ez az egyetlen terület, ahol igazán becsületesnek és őszintének érzem magam.”
Évtizedek óta megszoktuk Welles monumentálisán terebélyes alakját, szakállas fejét, neve mégis a csodagyereket, az örök kísérletezőt juttatja eszünkbe, Valóban csodagyerek volt az angolszász színházi világban, de a filmművészet történetébe is roppant fiatalon írta be a nevét. Huszonöt éves, mikor 1940-ben, Hollywoodban addig soha nem látott módon, szabad kezet kap egy film forgatására. Megszületik Az aranypolgár. Mikor az Amerikai Filmintézet életmű díjjal jutalmazta Wellest, munkásságát úgy méltatták, hogy az nagyobb mértékben hatott a filmművészet fejlődésére, mint bármely más kortársáé.
Welles a csúcsról indult és oda ismét feljutni többé nem tudott, de mindig megőrizte magában az említett kísérletező, mindig újat kereső művész magatartását. Az akkori Hollywood rövidesen rádöbbent arra, hogy Az aranypolgár problematikája nem is olyan nagyon kívánatos, ráadásul a film nem is arat látványos sikert. Wellest idővel éppen úgy ejtették, mint egykor Erich von Stroheimet. Azóta bolyong a világban, filmszerepeket vállal, ott rendez, ahol sikerül egy-egy produkciót nyélbe ütnie. 1975-ben Cannes-ban F. for Fake (H. mint hamisítvány) című szubjektív hangú filmje aratott nagy sikert. „Egyszerűen nincs senki, aki meg tudná közelíteni Wellest” – írta róla akkor a neves angol kritikus, Penelope Houston.
Az Ambersonok tündöklését 1942-ben forgatta. A film a nagy amerikai témát ragadja meg, melyet az irodalomban többek között Faulkner valósított meg: a régi világ eltűnésének rajzát, a világ kikerülhetetlen változásáét, mely szükségszerű, de annyi értéket is elsodor. A viktoriánus stílusú kúriákat a századeleji gazdagok házai váltják fel. A technika diadalmaskodik, a világ változik, de az átalakulás miatt nem lehet lemondani az emberséges szemléletről, az emberi érzelmekről, hirdeti Welles. A film szerkezete, felépítése, fény-árnyék hatása, a narrátor (az eredetiben maga Orson Welles) kommentárja sajátosan idézi századunk egyik legeredetibb filmalkotójának kézjegyét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7539 |
