Simor András
Két, színészekről szóló filmet mutatott be nemrég a televízió. Az egyik az „Én soha nem akartam színész lenni...” című portréfilm Szirtes Ádámról, a másik az Akik kimaradtak a szereposztásból című dokumentumfilm.
Hadd kezdjem azzal, hogy mi nem volt ebben a két filmben. Nem volt bennük öntetszelgés, póz, művészkedés, fontoskodás, beavatottság, nagyotmondás, manipuláció. A képernyőn nem sztárokat láttunk. A színészek nem akarják saját magukat eljátszani, nem színész-hangon szólaltak meg, nem bújtak mesterségük fedezékébe életük kérdései elől.
A filmek készítői nem viselkedtek bennfentes kibicekként, a kérdezők nem válaszoltak a megkérdezettek helyett saját kérdéseikre. A riportereket nem is láttuk, helyettük pontos, lényegre törő kérdéseik voltak jelen. A filmek készítői nem nyugtattak meg bennünket a műsoridő vége felé. Elsősorban kérdezni akartak, és azt is vállalták, hogy kérdéseikre újabb kérdések feleljenek.
Szirtes Ádám szenvedélyes, okos, igazáért konok vallomása végén például arról beszélt, hogy megfeledkezünk a holnap színházáról. Kik fogják a holnapi Ludas Matyikat eljátszani? – ezzel a kérdéssel merevedett ki a képernyőn Góz Jóska-Szirtes Ádám arca.
A másik film munkás-paraszt származású színészei arról szóltak, hogy színházainkban mintha elfogytak volna a nekik való szerepek. Miért szorultak ki színdarabjainkból és színpadjainkról ezek a figurák, ezek a mozdulatok, ezek a gesztusok, ezek az arcok? Milyen közönségre gondolnak ma és milyen közönségre nem gondolnak színdarabírók, rendezők, színházi szakemberek? – kérdezték a film készítői és szereplői.
A dokumentumfilm nézése közben két József Attila-sor járt a fejemben: „ Le vagyok győzve (győzelem ha van), de nincs, akinek megadjam magam.”
Kiknek kéne megadniuk magukat, nekik, a munkásokból, parasztokból lett színészeknek?
Szerencsére eszükbe sem jutott, hogy megadják magukat. Sajnálatra sem tartanak igényt. Nincs hajlamuk az elandalító nosztalgiára, régi teljesítményeiket kritikus szemmel vizsgálják. Van erejük az újrakezdéshez. Vagy volna, ha lehetővé tennék, hogy erejüket kipróbálják?
A képernyőn higgadt szenvedéllyel. valódi sebeket feltépő emlékezéssel keresték a választ a miértre. Ambrus András például elmondta, hogy egyszer falujában, ahol az emberek soha nem láttak grófot, nagy sikerrel játszott egy gróf-szerepet. Aztán hozzátette: sokszor történik ma ilyesmi színházainkban a parasztszerepekkel. De ugyanígy idézhetnénk a magát marxistának valló Surányi Imre igazságát, vagy a többiekét, akik – más-más módon, de mégis hasonlóan és meggyőzően – hitet tettek indulásuk eszméi, színészi elhivatottságuk mellett.
Ezért volt nem mindennapi élmény, megrendítő kordokumentum ez a két film. Mindkettőt Radó Gyula rendezte, a forgatókönyvet mindkét esetben Vadas Zsuzsa írta.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7537 |
