Csala Károly
Arra gyanakodhatunk, hogy szatírát láttunk. Csak éppen Armando Jabór, a rendező, akinek régebben volt némi köze a brazil filmművészet föllendüléséhez is (cinema nôvo) a köznapiságot, filmjének közegét nem kitartó megfigyelésekből származtatta, hanem csak úgy kiagyalta (a forgatókönyv is részben az övé). A filmbeli polgárcsalád hihetetlen dolgokat művel „köznapi élet” címén.
Néha funkciótlan, realizálásában „elfogadhatatlan burleszkszerűségbe csapnak át a szájbarágóan komolykodó, önleleplezőnek szánt megnyilatkozásokból. Ennyi volna a szatíra. Közhelyes beállítások sorjáznak, amelyeket nagylátószögű optikával próbálnak „érdekessé” tenni. Csekélyke jószándék, társadalombírálat fölsejlik az opuszból, ám ez nem menti dilettantizmusát. Lám, lám, felejteni is lehet, amit pedig egyszer már megtanult valaki – például a filmcsinálást.
Kifestenek egy lakást – nagyjából ennyi a történet. A végén egy becsiccsenített munkás agyonüti egyik társát. Hulla a cselédszobában; parti az összes termekben. Ugye, minden rendben? – kérdezgeti a háziasszony a vendégektől.
„Latinos” verbalizmus, magyarán véget nem érő locsogás és néha már alig elviselhető ripacskodás jellemzi a filmet. Az egyetlen elfogadható alakítás a neves – és csakugyan jó színésznő – Zézé Mottáé, aki a filmben sarki kurva létére, mert pillanatnyilag pang az üzlete, beáll a konyhába munkálkodni.
A többit felejtsük el; Dib Lufti operatőri munkájával együtt, aki pedig... no, de ez már ismétlés: ő is a cinema nôvo majdnem-remekműveiben működött közre hajdanán, a hatvanas években...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7532 |
