Kovács András Bálint
Valójában elég lenne annyit mondani Kachyna művéről, hogy jól megcsinált, könnyed, bár egyáltalán nem felhőtlen gyermekfilm, ha nem rémlene föl emlékezetünkben a rendező 1965-ben készített filmje, az Éljen a köztársaság!.
Természetesen ízetlenség egy művésztől számonkérni régebbi alkotásait, legyenek azok akár jók, akár rosszak, itt azonban az összehasonlítás magától adódik.
Az Éljen a köztársaságban egy magányos gyermek lélekrajzán keresztül kibomlik egy kép az őt körülvevő nem túl szívderítő világról, emberekről. Az Ess, eső, ess-beli, egy lakótelepi skatulyában lakó magányos kislány figurájának megjelenítése azonban – és nemcsak lélekrajz híján – nem fejez ki semmit, ami a történeten túl mutatna. Egy kislányról van szó, aki a vakációban egyedül maradt, mert barátnői mind elmentek nyaralni, ő pedig – várva a rossz időt: a barátnők visszatértét –, otthon ül. A körülötte élő emberek – az anyja, egy vak ember és egy kiskatona – is elhagyatottak: őket feleségük, férjük, menyasszonyuk hagyta el. Magán-magányok ezek, amelyek művészileg sem válnak súlyossá, nem úgy, mint a másik filmben, ahol a kiközösítésből eredő egyedüllét (és üldöztetés) sors és jellemformáló közegként nehezedik a kisfiú életére. Ez a film kedvesdeden és sok zenével elpepecsel azzal, hogyan próbálja a kislány unalmában játszani a nagy nőt; a korábbi filmben a kivetettség megpróbáltatásai valódi emberré érlelik a kisfiút. Ez a film annyit mond, amennyit az anyuka is tud mondani a kislányának: mindenki szenved a magánytól. És valóban, látjuk, ahogy mindenki szenved tőle, talán csak a vöröshajú kiskölyök, – aki jobb híján a locsolókocsi vizével hűsíti magát – nem szenved, jóllehet, ő tűnik a legelhagyatottabbnak.
Kachyna láthatóan nem is akart mást, mint egy kellemes gyerekfilmet csinálni. Az összehasonlítás ezért inkább csak ténymegállapítás.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7530 |
