Kemény György
A fenti című filmnél a körmömet rágtam le izgalmamban a Rádiusz moziban, hiszen nemrég olvastam magát a könyvet is, amely ugyanígy felizgatott. Repülés kilőtt ágyúgolyón ülve, nyolclábú nyúl, hajósereg a cethal gyomrában; melyik kisfiút ne hozná izgalomba ennyi látványos szokatlanság? Mert erősen kisfiú voltam még 1943 táján, amikor mindezt átéltem. Azt hiszem, hogy eme „kora ifjúságomban” ez a könyv és film – a kötetszám olvasott Vernék mellett – szerettette meg velem egy életre azt a földhözragadt valóságon túli világban élő művészetet, ahol szárnyal a szellem, az ötlet, a fantázia; ahol semmi sem lehetetlen. És amiről jóval később megtudtam: szürrealizmus a neve.
Ezek után érthető, hogy fokozott, „nosztalgikus” kíváncsisággal ültem le most a nézőtéren, hogy a magyar származású francia Jean Image vadonatúj Münchhausenét – ezúttal rajzfilmen – megnézzem. Érzéseim az elsőtől az utolsó pillanatig kétfélék maradtak. Egyrészt rá kellett ébrednem, hogy a Frigyes-korabeli német báró elrugaszkodott hazugságai 1981-ben már nemigen számítanak sem csodálatosnak, sem hazugságoknak; csak ki kell nézni az ablakon a néha szabad szemmel is látható űrhajókra, csak a televízió képernyőjére kell pillantanunk, hogy akár a föld túlsó oldaláról jövő adásit láthassuk, és az ágyúgolyón repülés, vagy a történetben Nimród „messzelátó” szemei egyszerűen jelentéktelenekké válnak. Márészt örültem, hogy a mai gyerek az őt körülvevő technikai csodák között élve ebben a filmben mégiscsak találkozhat valahogy az alappal, az emberi kíváncsisággal, hiszen nem lenne ma tévé, ha Nimród nem akart volna szemével mindenkinél messzebb látni, nem lenne Hi-Fi, ha Fül Elek évszázadokkal ezelőtt nem akarta volna fülével a fű növését Is meghallani. És nagyon jó, hogy a történet a filmen jól szerkesztett, jó ritmusú. Ügyesen jut báró hősünk várbörtönből égbe, onnan a tenger mélyébe, fortyogó vulkánba, kalózhajóra. Sok a kedves részötlet, mint az Orkán nevű csupatüdő szereplő egyetlen fújására megkopaszodó teljes kétfejű sas csapat, vagy a fura mélytengeri állatok „vízirevüje”, jóízű a hol amerikai country-zenére, hol román folklórra emlékeztető kísérőmuzsika.
A Münchhausen-rajz-film sok rajzfilm társánál pergőbb, jobb mulatság, hála a jól választott „forgatókönyv”-nek. Ami mégis elmarad várakozásomtól, az a grafikai hangvétel. Évek óta képtelen vagyok beletörődni a nemzetközi rajzfilmgyártás gyermekfilmeknél dívó sémájába: erős kontúrú, „mulatságossá” stilizált szereplők élénk színekkel kitöltve, mögöttük a dilettantizmusig ügyetlen, rossz és csúnya, érdektelenné pacsmagolt hátterek. Ennél a filmnél is ez az alaphang, még akkor is, ha ezen belül kitűnő például az óriásfülű, kopasz Fül Elek figurája, vagy jóízű karikatúrasor a Turkesztánbeli Jonathan Pasa teljes pereputtyával. Egy ilyen jellegzetes viseletű, építészetű, művészetű korról szóló mozi többet adhatna a korra jellemző látványvilágból. Metszetszerű rajzok mozoghatnának, vagy, hogy konkrét példákat is mondjak, Csernus Tibor zseniális Cyrano-illusztrációihoz, vagy Gyulai Liviusz hasonlóan nagyszerű Psyché-rajzaihoz hasonló, korstílusba beleérző grafikai hangot sokkal idevalóbbnak éreznék. Ahol figura, háttér, tárgyak, felhők egyenrangú részei minden egyes képkockának, és ami evvel ugyanegy: a mondanivalónak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 45-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7527 |
