Dániel Ferenc
Satyajit Ray, az indiai film klasszikus mestere két éve halt meg. A látogató az utolsó filmje.
A középosztálybeli emberrel, föltéve, hogy egészséges, hogy régóta biztosan áll, úgymond a lábán, s csöndesen gyarapodik, szerető családdal áldotta meg a sors, többnyire nem történik semmi. Semmi figyelemre méltó (no persze; azon felül, hogy „él”). Ahhoz, hogy a középosztálybeli ember élete drámává sűrűsödjön, valamilyen kisiklásra van szükség. Ezt nagyjától Ibsen óta tudjuk. A poszt-ibsenisták mind „kisiklás”-vadászok. Készletből cserkésznek: betegség, lázongás, deviancia, valamilyen tulajdonság kóros túlburjánzása, titok, egy kísértő-elfojtott emlék a múltból, zendülés a fennálló polgári értékek ellen, vagy különös érzékenység a társadalmi meghatározottságok iránt. Szerepvágy. Drámai mozgatórugó lehet még a pénz is: pénzhiány, pénzbőség, pénzsóvárság, akut bőkeblűség… de a pénz dolgában a polgári dráma sohasem lehet olyan nyers és kendőzetlen, mint például a Molière volt. Úriember nem szaglássza a más csekk-könyvét.
Nem szeretném az olvasót megtéveszteni. E kritikai ízű megjegyzések nem a keresztény magyar nemzeti középosztály majdani szocio-dramaturgiai jellemzőit harangozzák be, ezek szigorúan egy mai, indiai, bengáli társadalmi szalondrámára vonatkoznak. A film címe: A látogató (stranger, idegen, jövevény, ismeretlen, hazatérülő, megtért). A rendező – Satyajit Ray – filmjét nézve a bengáli otthon, a Calcutta-beli ház lakóival ismerősnek tűnik. Middle-class jólét. Hivatalnok férj, háztartásbeli feleség, egy szem féltve őrzött fiúgyermek. Televízió. Családi értéktárgy-gyűjtemény. Székely bejárónő helyett kétfőnyi férfi szolgaszemélyzet. Békesség. Tradicionális férjuralom szelídített változatban. Ez annyit tesz, hogy a feleség ugyan alárendelt, de mégis van beleszólása az ügyekbe. Társalgási nyelvük a bengáli, amelyet bőségesen kevernek angollal. Kicsit sznob anglo-bengáli a jobb hangzás végett. Szokásaik, öltözékeik, gesztusaik ugyancsak anglo-indiaiak: haladnak a korral. Városuk: Calcutta, őrült zsúfoltságával, szennyével, etnikai és kasztbeli sokféleségével, mintha nem is létezne számukra. Ha csak keveset módosítanánk a díszleteken, a fényviszonyokon – sugalmazza ironikus tárgyilagossággal Satyajit Ray – ez a történetecske játszódhatna közép-Angliában vagy Queensben is. Ám a helyszín mégiscsak „hazai”. Ray felvevőgépe annyira célratartó, gazdaságos, visszafogott a leképezésben, hogy az indiai filmre jellemző operai stílusnak nyomát se véljük felfedezni; mintha egy calcuttai Goretta pásztázna övéi között. Itt minden annyi, amennyi.
Az Ibsen-effektus egy ismeretlen nagybácsi alakjában materializálódik. Valaha volt a családban egy tehetséges, tékozló, mihasznának mondott „fiú”, akit leírtak már, s most harmincöt év távlatából, idegenből, múltból idekéredzkedik: ki tudja, miért, kér egy heti vendéglátást. Indiában a vendég befogadása szent dolog. Mégis, ha a jövevény levele ékes bengáli nyelven jelenti jöttét, mit bizonyít ez? Jogos, méltányos felkavarni egy jámbor család hétköznapjait, hosszú víkendjét? Megzavarni védettségüket, nyugalmukat? Jogos vagy sem? – a vonat már Calcutta felé zakatol –, így Ray olyan próbatételt készít elő, amely a kilencszáz-millió lelket számláló, roppant Indiában és kiterjedt emigrációjában nagyon is hiteles lehet: a rokonlátogatás próbatétel. Az eset dramaturgiailag „bevált és hatékony”: vajon a tiszteletre méltó nagybácsi valóban érdemes-e, és egyáltalában azonos-e önmagával? Családtag-e vagy betolakodó hasonmás? Kitanult kókler vagy olyasvalaki, akinek a lábát köszöntéskor tradicionálisan meg kell érintenünk?
A társalgási szalondráma tétje sok ponttal megnövekszik, ha az identitást homály és bizonytalanság övezi, mert az idegen meglophat, kijátszhat. A vendégszeretet nevetségessé válhat. És tovább: együttlétünkben világnézetünk és értékrendünk bírájává fogadunk valakit, aki netán illetéktelen. Ahogyan Örkénynél Tóték, belemegyünk egy játékba, amelynek szabályait és kimenetelét nem ismerjük. A burzsoá bőr ettől lúdbőrzik.
Az indiai rendező oxfordi klubtagokat megszégyenítő méltósággal végzi játékmesteri munkáját. Az értékek elzáratnak. A személyzet némán figyel. A bizalmatlanság általános, kivéve persze a kis család égő tekintetű csemetéjét, aki világéletében kalandor nagybácsira áhítozott. S a jövevény szakasztott olyan, mint egy tapasztalt világutazó, következésképpen több, mint gyanús. Hitelesebb, mint egy igazi. Útlevele rendben, beszéde ékes, táplálkozási szokásai eredetiek, nem lopkodja a tárgyakat, és maga is vizslat.
Hamar ráébredünk, itt ama rejtvénynél, hogy a nagybácsi azonos-e, mélyen járóbb kérdés, hogy a huszadik századvégi bengáli polgár önazonos-e? A megvitatandó témák (szorgosan meg is vitatják őket) sajátosak és egyetemesek. Kimerítik egy legális kultúrantropológiai szaktanfolyam anyagát (posztgraduális szinten). Kezdve a világegyetem csillagászati fölépítésén, kozmológiai értelmezésén; folytatva a természeti népek mágikus világképével, erkölcsi rendjével, s hogy hozzájuk viszonyítva a nagy elbeszélésektől megfosztott modern polgár nem boldogtalanabb, szegényebb, elveszettebb-e? Indiában megkerülhetetlen vitatárgy: az istenhit, a kasztrendszer, a szegénység, a nagy és kisebb-népcsoportok együttélése, a választás Gandhi szelíd öröksége és a korszerűnek vélt társadalom között, Tagore kultúrája és a bézból-civilizáció között, és így tovább…
A bácsi kitűnő moderátor. Mintha könnyedén túltenné magát a szűnni nem akaró gyanakváson; családtagok és ismerősök átlátszó tesztkérdésein, hazugságvizsgáló etűdjein, az „övéit” igyekszik visszatéríteni a gyökerekhez. Történetről persze nemigen beszélhetünk, bár alig hiányzik. A filmben a napok múlásával „állapotmódosulások kalligráfiái” rajzolódnak ki Ray titkos rendezői szándékai szerint: már-már guruként illenék tisztelni az öreget. Feszült nyugalmáért, ahogyan a bengáli népzenét hallgatja. Képzeletgazdagságáért, ahogyan a gyerekbagázst elvarázsolja. Emlékezetéért, melynek tárházából magvas tapasztalatok és velős mondások áradnak. „Milyen az otthonához ragaszkodó polgár? – mint a kút fenekén üldögélő béka!”
Indiában, úgy tűnik, még a szavak és eszmék erejével meg lehet moccantani a polgár-békát, de a pénzsóvársággal is. Ray története végső kibontását a pénzhez köti. Anyai ágról maradt örökség. Nem kevés. Ez az örökség, föltéve, hogy a guru valóban az, akinek kiadja magát, illetve ha valóban önmaga eredetijével azonos, megilleti őt; ellenkező esetben a rablás és csalás kifinomult változatába ütköznénk. A kis család nyomozni kezd, hiteles szemtanút keres és talál egy öreg, már alig lélegző jogász személyében. Mintha Marivaux bengáli bonyodalom-feloldását látnánk viszont: itt is minden és mindenki stimmel, minden klappol: örökség, örökös, személy, sors, múlt, jelen, összeg és rendeltetése. Talán a kelleténél jobban is fellélegezhetünk. A történetnek a lehető legkorrektebb változata áll elő. A bácsi a bácsi. A család egy és oszthatatlan. Sajnos. Sajnos, mondom, mert az erkölcs íratlan szabályait túlfénylő betűkkel jegyzik a bengáli vászonra: mindenki mindenkitől bocsánatot kér/nyer, a család visszavezettetik a néptörzshöz, a törzsi szertartáshoz; a bácsi (külföldön neves néprajzi szerző/kutató) gáláns mozdulattal csekk alakjában rájuk hagyományozza az örökségét (nagy summa), a kisfiú nagy tehénszemében búcsúkönnycsepp, és a lelki katharzis végbe van víve. Nagy kár.
Satyajit Ray enged értékszabatosságának, így eredetileg ironikus és billenékeny történetét, amelyet sarlatánság és kihívás izzított volna, tandrámává egyszerűsíti. S a tétel így szól: ha nem akartok egy életen át kút fenekén békaként csücsülni, higgyetek a tékozló fiú példabeszédeiben.
Mindehhez hozzáfűzhetném: amit én írok, az is távoli jöttmenté, s meglehet, egyáltalán nem érvényes Bengáliában. Lehet, hogy a tandráma ott norma, és az idegen fanyalgását megmosolyogják.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=751 |
