Bikácsy Gergely
Bertrand Blier Buñuel legötletesebb, legtökéletesebb és talán legvadabb tanítványa. A mester azonban ismerte az egyszerűség művészi adományát is.
Blier minden eddigi filmjének a társadalom peremén élők voltak a hősei… kezdhetnénk csalókán. Neorealista, a fénykép-valósághoz hű társadalomábrázoló kismester méltatása hangzik így. Bertrand Blier azonban gúnyolódik a fénykép-valóságon. Nála álom és képzelet összemosódik, és hősei maszkot öltenek, saját életükből állandóan megszökve más-más figurák alakjában kergetőznek. S ha már nyomorukról van szó: nem igazán (vagy nem csak) szegények és kitaszítottak ők, hanem önként kivonulók. Kisebbségiek és hátrányos helyzetűek igen, de szenvedő vagy dölyfös bolondériájuk belülről fakad. A dilinyó önkéntesei: professzionista csavargók, ámokfutók, félbolondok, dacból homoszexuálisok. Kóros kisebbrendűségi vagy felsőbbrendűségi érzéstől szenvedő önmaguk kergette habókosok.
Blier filmjeiben mindenki másképp viselkedik, mint várnánk, vagy mint önmaga várná. A vad és férfias betörőnek (Depardieu) a satnya és sanyarú kopasz besurranó tolvaj kell (Michel Blanc), nem pedig annak elhanyagoltan is erotikus felesége (Estélyi ruha). A nyugdíjas rendőr-felügyelő eszelős terveket dédelgető, feltételezett bűnök elől menekülő álbűnözők cinkosa lesz (Hidegtál). A mintapolgár autókereskedő otthagyja gyönyörű, ifjú és gazdag feleségét csúnyának mondott és kövér, öregedő titkárnőjéért (Túl szép hozzád).
A boldogtalanság boldog rabjai.
Eddig legalábbis: az Ipiapacsban csak egy boldog emberrel találkozunk, a Mastroianni játszotta részeges olasz bevándorlóval, ő is csupán egyetlen pillanatra boldog: amikor átléphet egy olajzöldre festett lakótelepi álom-ajtón gyerekkorába és a halálba.
A filmje körüli botrányokat is szívesen fogadó rendező új filmjében, az Ipiapacsban már nem elégszik meg magánszenvedélyű marginálisok úri-csavargó kalandjaival. Ezt a művét tucatemberek, egymást és önmagukat báván összetévesztő figurák népesítik be. Így még nehezebb, de ha sikerül, még bravúrosabb a szürreális álomvalóság, a buñueli hangulatú bizarr világ megteremtése. Igaz, már az Ipiapacs előtt, az eddigi legnagyobbat markoló és legkacifántosabban kusza filmjében is több volt, mint félőrültek tragikomikus ámokfutásának fekete poétája. Világot és történelmet is próbált teremteni vagy legalább modellálni. A Merci la vie-ben (Kösz, megvagyok) tömeggyilkosok és AIDS-es betegek kergetőztek, fittyet hányva tér és idő szabályaira. Mindenki eljátszotta ellenfelét, vagy szüleit is. Hasonmásfesztivál. Maszkabál, a személyiség állandó megkérdőjelezésével. Bukfencezés valami queneau-i rémálomban, de mintha a jókedvű Zazie megkeseredett, igazi őrültté vált volna időközben. Zazie a századvégen.
Valamelyik görög gondolkodó mondta (Hérakleitosz talán, Jung elméletét előre is vitatva), hogy ébrenlétünkben másokkal közös világban járunk, de álmunkban csak a magunkéban. Az álomra alapuló filmeknek is ez a súlyos buktatója: a hősök egyszemélyes, magánbejáratú álmai vajon mennyire érdekelhetnek másokat. Gyakran csak a bizarrság, a különösség villog a vásznon.
Blier nagyon is tisztában van az álomjáték e veszélyével. Talán ezért is, az Ipiapacs a kollektív sortalanság tragikomédiája. Már a Kösz, megvagyokban is ügyelt rá, hogy ne csak bizarr „individuumokat” lássunk. Már ott is két eredendően eltérő helyzetű hősnő párhuzamos sorsát állította szembe: egyikük elkényeztetett úri kamaszlány, maga vállalta a csavargás és polgárriasztás önpusztító kalandját, másikuk rákényszerült, hiszen nyomorba született. Egyiküknek kaland, ál-ijedelmes szüzesség-elvesztés, szülői és rendőrpofonok, meg pityergés, másikuknak valószínűleg halállal végződik majd a nyomor útja: szüleit nem ismeri, viszont (talán) AIDS-e van… Jót is tett a filmnek ez a kettős fénytörés: az álom-alagutakat, a múlt és jövő kísértetútjait bejáró lányok nem csak személyiségükben, „magánlényként” lettek egymás kiegészítői.
Most, az Ipiapacsban senki sem választja sorsát: mindenkit a modern nagyvárosi lakótelepi nyomor űz a ronda bugyrokba. „Két választásod van – okítja egy marseille-i lakótelepen az alkoholista olasz bevándorló kamaszlányát egy bisztrós. – Vagy kihasználod a pasikat, és ebből élsz, vagy férjhez mész egy hozzád hasonló csóróhoz, és beledöglesz a dögunalomba, ha nem a nyomorba.” Victorine, a kamaszlány úgy érzi, egyik sem az igazi, nekilát hát sokmindent kipróbálni. Blier általában a jövő, a múlt összes lehetőségeivel és gubancaival eljátszik, most is bemutat néhány változatot a boldogtalanság gyerek- és felnőtt játékaira. (A francia eredeti cím nem „ipi-apacsot” jelent egyébként, hanem egy másik gyerekjátékot, amit én még annak idején „tolvajlépés, egy-kettő-háromként” játszottam.)
Blier vállaltan Buñuel legtudatosabb, legötletesebb és talán legvadabb tanítványa. Majd minden erénye ebből fakad. A mester azonban ismerte az egyszerűség nagy művészi adományát, legelszabadultabban szürreális tartalmú remekei is példás nyugalommal indulnak, s ha kell, jó ritmust adva csitulnak. Ilyen a Viridiana, a Nazarin is. Blier képességei számosak, és gyakran lélegzetelállító bravúrokkal szolgál; egyetlen képessége hiányzik, az egyszerűség.
Nála crescendóból crescendóba, harsogó őrületből újabb hagymázba zuhanunk, „sok a hangjegy”. Blier a csendet nehezen tűri, retteg a csendektől, nála minden jelenet különös és dübörgő. Kaleidoszkóp-őrület, zajonganak a színek. „Lila”, szoktuk mondani az ilyesmire.
Különös marginálisokat, csak önmagukat jelentő bizarr figurákat kiválóan tud megfesteni. Mostani hősei azonban a lakótelepi tucatemberek és helyzetek millióit is „képviselik”, nemcsak bizarr önmagukat. Ez sokkal nehezebb, és kicsit más is, mint amit eddig művelt. A film sok rokonszenves értéke ebből fakad. Ebben új. Érezni azonban valami önismereti kényszert is, a bűvész nem tud meglenni bravúros, mindig bevált fogásai nélkül.
Ebben a filmben rendkívül nagy feladatot bízott Anouk Grinbergre, aki első főszerepét a Kösz, megvagyokban játszotta, nagy erővel, szabálytalanul. Most, ha lehet, még nehezebb a szerepe. Sajnos Victorine szerepében kevésbé tetszik: modort vélek felfedezni nagy technikájú alakításában. Gyereket is kell játszania, meg családanyát is, időben-térben ugrálva. Grinberg manírokba feledkezik. Gyerekként tipeg, túlstilizálja minden lehetőségét. Kevesebb több lett volna (Blier-re is vonatkozik persze).
Mastroianni nevét már említettük, de nem „említeni” kell, hanem kalapot emelni előtte. Nem csak azért, mert sok jó színész között érezhetően ő a zseni. Azért is, mert egy másik filmművészetben felnőtt és edződött színészkirály, aki zsigereiben mást tud. Valami természetesebbet, mint a franciák. Minden mozdulata erről árulkodik, és még stílustörés veszélye sem fenyegeti a filmet, mert olasz akcentusával természetesen válik el környezetétől. Nem igazán eredeti ötlet, hogy a leépült alkoholista eltéved az egyforma lakótelepi házak közt, de Mastroianni naggyá teszi. Nehezen feledhető pillanat, amikor a 322-es lakásajtó nyílásán bekukkant szicíliai szülőfalujába, és átlép a túlvilágra.
Lakótelepi szürreália. Hangyavilág. E háttér előtt igazi mestermunka az egyéniség szép különösségének megéreztetése, hiszen itt minden arról szól: nem lehetsz egyéniség, különösséged a „tolvaj, kurva, kispolgár, alkoholista” valamelyik szabványára szorítkozik.
Tolvajbukfenc, egy, kettő, három: a bizarr maszkabál végén meglátjuk az embert.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=750 |
