Turcsányi Sándor
Miután a két alternatív eltalicskázik valahová egy fröccsre, jövök én. És jössz te.
„Ki vagyok én?” – énekelte egykor a jó torkú slágerkirály, majd annyit szólt: „Amíg van kenyér, s a disznó kövér, mondd kit érdekel, hogy ki vagyok én?” A mélyértelmű szövegnek több megfejtése is lehetséges. A gyepes agyú húsevők, a vörös húsokkal töltekezők magasról tesznek arra, aki – egy az emberi fajból – szólni kíván, elmondani valamit, nyilatkozni a csodáról, melyről úgy hiszi, legalábbis egy szikrája, egyszer már megvolt neki, kis részét vagy a nagy egészet már birtokba vette, hát ki vele: szép szavakkal, vonóval, ecsettel, bármivel. Másfelől viszont, ha már ennyien eljöttetek, kell, hogy legyen közöttetek néhány csenevész, akit igenis érdekel az, milyen a testem, a lelkem, amikor dal születik éppen abban. Egyéb felől: tulajdonképpen engem sem nagyon érdekel a dolog, de ha már így összejöttünk, igyekszem megdögleni nektek a színpadon, úgyis arra vártok, csak a kedvemért fordítsunk egyet a sorrenden, legyen előbb (ön)boncolás, majd a nagyhalál és a lebukó hattyú.
Megoldási lehetőség ugyan adódik még számos, ám hagyjuk, hisz egy popsztárnak könnyű. De mit tegyen, ha valaki nem az; ha valaki más, és mondandói miatt némi figyelmet szeretne, kis türelmet (játékfilmnyi időt)? „Íme itt vagyok”, és akkor lássuk feleim, kedves negyedeim, ki is lennék, mély tisztelettel.
Ki vagyok én? Az első számú, az alapvető, és – az esetek egy nem elhanyagolható százalékában – az egyetlen kérdése bizonyos filmstíl versenyzőinek. De ne kerülgessük a dolgot, a belterjről, a privátmoziról van szó, mely a virágkorát az 1993-as Magyar Filmszemlén élte, ottan jelent meg legnagyobb sereggel. ’94-re, a hosszú filmek között csak két roppant gyanús dolgozat találtatott. Reich Péter Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmjéről bemutatása alkalmából már kiderítettük, jóval többet mutat, mint ígér, útkereső szép munka. És íme most dr. Horváth Putyi és Gödrös Frigyes még ijesztőbb című dolgozata, a Priváthorvát és Wolframbarát bizonyítja, hogy botorság vállat rántani merő előítéletből. Mégis nehezen szabadul azoktól az ember, ilyen kellemes-szemét érzés ez, mint amit azok élnek át egy cím vagy egy név hallatán, akik ab ovo utálják a magyar filmeket, mer’ azok szarok. Vagy jobbat mondok – magam is átéltem, mondhatom finom –, nagy ívben még a mozi utcáját is elkerülni akkor, ha ott – persze nem véletlenül – szovjet filmet adnak, mert abban mindig háború van, meg számosak az elvtársak, különben is én forradalmazok, hogy is mondjam csak: privátforradalom.
Volt egy jelenet Bereményi Géza harmadik (helyezett) filmjében, a Turnéban. A Húzónév halála. A nagy művész elhal a vásznon, és egy beosonó kultúrfelelős jól elcsórja azt a szép karóráját. A rendező ilyen kecses kis keretesekkel díszítette művét, megjelent Halász, átvonult a színen, és leborult egy művésznő nagysága előtt Kovács Lajos. Az óratolvaj volt dr. Horváth. Nos, aki csak úgy, mert az tényleg jó, szeret moziba járni, innen ismerheti az egyik szerzőt. Említhetnék egy másik filmet is, Tarr Béla Sátántangóját, de nem jellemző, mert ott szerepelt, játszott, része volt a műnek, nem pedig díszes appendixe, éppen azért, mert ő az, aki: a Putyi. Szűk, ám mértékadó körben ismert és elismert, úgymond „alternatív” személyiség, könyvek írója, filmek készítője. Hasonlók mondhatók el a társáról, Gödrös Frigyesről, miszerint Wolframbarátról is. Ennyit a félelmek forrásáról.
Van egy veszedelmes szó: hazaszeretet. Tudjuk, miért az. Mert nemcsak mondani szokták, ugatni is. E kifejezést használta – persze félve – a film láttán egy vitathatatlan tekintély. Igaza volt. Ha nem akarták is, ám mért ne akarták volna, ott van a kockákon, benne a celluloidban. És ezt, így a közepe táján, elkerülhetetlen előrebocsátani. A szó, ez a sérült szó, annyit ér dr. Horváth Putyi és Gödrös Frigyes filmjében, mint eredetileg: kibocsátásakor. S ez oly jó dolog, hogy csak ezután jöhet a mű maga, örömeivel, s nyavalyáival.
Privát-történelem, Privát-Magyarország. Priváthorvát. Bódy, Forgách után megint valaki, aki veszi a bátorságot, és egyszerűen mutat, megmutat régi családi amatőrfilmeket. Már-már kényszeres profanizálási hajlamunknak kéjesen engedve azt mondhatjuk: akinek az isten kamerát adott, annak érzékenységet is adott, illetve az érzékenység hallatlan és halhatatlan lehetőségét. Legyen az álmunk szép. Egy eltűnt, bár körültekintve napjaink romjain, inkább azt kéne mondani: egy sohase volt világ képei. S bár igaz, fénykép van róla, miről tudjuk, nem túlságosan bizonyító erejű, sok esetben a régi Éclairt tartó kéznek kell hinnünk, hiszen volt mire fognia. És hinni kell az új érzékenységben, az ujjak érzékenységében is, hisz Horváth úgy nyúl a nyilván különösen kedves anyaghoz, mint neves elődei, Bódy, Forgách, önmagából fakadó, természetes alázattal.
Ki vagyok én? Bizony ezt a kérdést korábbról kell vizsgálni, mint ügyködéseink vélt zenitje. Pláne, mert az a belterjesség legfőbb csapdája. Itt vagyok, szép vagyok és jól farba billentem a másikat, majd együtt kacagunk. Horváth és Gödrös elébb kezdik, és ez elég rendes dolog tőlük. Horváth a családi szalagokkal, társa pedig az emlékei alapján színészekkel eljátszatott filmmel. A két módszer párhuzamosan, egymásba ki- s bebujkálva, helyenként feszesre szerkesztve, helyenként elomlóan, mint amikor az addig nagy esésű patak lapályra ér. E forma még akkor is izgalmas, ha engem privátim piszkosul nem érdekel a két család egyébként eseményekben gazdag élete. De érdekel. Az első perctől fogva, miután a két alternatív eltalicskázik valahová egy fröccsre, jövök én. És jössz te. Olyan dolgok esnek, hogy az csak na: a finom húslevestől barátságos illatú óvóhelyen, ahol életüket mentik űzött zsidók, rokon német katonaszökevény is lapul, a hülye Hanzi. Ez csak errefelé történhet, itt, ahol a történelem s(z)ara lett jeltelen- és tömegsírokba kaparva, és itt, ahol ©vejk a halál összes kérdésére azt válaszolta: Csókold meg a seggem! Ám ez csak egy emblematikus jelenet, az angyal a részletekben, a jelentéktelenebb epizódokban tán még tovább is elidőz, lassítva reptén.
Fegyelmezett színészek kanalazzák a húslevest, ahogy sose tették, de létezik egy elképzelés, az elpusztíthatatlan örökség, mely szerint az ilyesmit lehetett valahogy csinálni. Összességükben nagy és kicsiny dolgok odáig jutnak, mint Jancsó napsugara az Oldás és kötés fehérre meszelt, nádfedeles parasztházának falán. Nem kevesebbet árulnak el, hogy pont ez, pont így, pont itt, pont akkor csak, és csakis így eshetett, eshetik. Soha, sehol máskor vagy máshol, pláne nem másokkal. Velünk, ál és valódi alternatívokkal, az igazi rendőrrel, még a szomszéddal is. Mindannyian egy-egy alternatíva vagyunk. A tízmillió alternatív országa ez, bár kevesen tudják.
És aztán jönnek a felcímkézett mások. Folytatódik a talicskázás. A kukából kibújik az igazi rendőr, fe Lugossy Laca, a szubkultúra egyik legjelentősebb személyisége, festő, író, zenész, színész, performer, a multikulturális nagymedve. Megérkeztünk a szép, szűk világba. Itt már beszélhetnénk ügyetlenségekről, csak nincsen értelme. A helyzet is ügyetlen, a kérdés pedig könyörtelen, ki vagyok én, meg kell mondani. Így Laca azért van jelen itt, amiért dr. Horváth járt Bereményinél. Mert nélküle egyszerűen ilyet nem lehet. Mellesleg, véletlen, nem véletlen, Tarr emlegetett filmjében meg bírta csinálni, hogy ez a valóban sok mindentől felismerhető ember föl sem tűnik, hanem az, akit játszik. Kettejük nagyszerű érdeme. Ám most másra volt szükség, arra, hogy mikor megjelenik, nézőtéri fölkuncogás jelezze, mi is odatartozunk, legalábbis szeretnénk, mert szeretjük őket.
Ám az előzmények ismeretében nem szükséges jelezni, elég, ha megérezzük: egy cipőben járunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=749 |
