Ciment Michel
A Magyar Televízió februárban kezdte meg a népszerű amerikai filmrendező, Billy Wilder alkotásainak sugárzását, és a május közepéig tartó programban csaknem tucatnyi filmje szerepel. Ez alkalomból adjuk közre párizsi tudósítónk Billy Wilderrel készített interjúinak fontosabb részleteit.
– Filmjeiben gyakran találunk olyan figurákat, akiket ön komolyan vesz, pedig általában komikus figuraként szerepeltetik őket. Például ön volt az első, aki komolyan beszélt az alkoholistáról (a Férfiszenvedélyben.); és az Irma, te édes hősei közül sem a prostituáltak a komikus figurák. Ennek az ellenkezője is igaz: a komoly, tiszteletreméltó hősök gyakran komikusak a filmjeiben, mint például a bírák, az ügyvédek (Sógorom, a zugügyvéd).
– Rátapintott a komikum lényegére: úgy kell beszélni a jól bevált közhelyekről, hogy megmutatjuk az érem másik oldalát. Különben meg, össze-vissza mindenfélét írtak a filmjeimről. Elolvastam például Axel Madsen rólam irt könyvét: legnagyobb részt máshol megjelent interjúkból áll. Igaz, a könyvön végigvonul egyetlen kritikai gondolat is, ami őtőle származik, csak hát nem igaz. Állítólagos nőgyűlöletemről van szó. Őszerinte erre az a legjobb példa, hogy milyen szadista örömet találtam abban, hogy megpofoztattam Shirley MacLaine-t a Legénylakásban. Csakhogy három orvos is volt velem a forgatáson, és tőlük kérdeztem meg, hogy mit kell tenni a beteggel, ha bevett 25 altatót. Azt mondták, hogy feltétlen ébren kell tartani; vagyis pofozni, kávét itatni vele, és állandóan sétáltatni. Felvettem a jelenetet, és megkérdeztem az orvosoktól, hogy jó-e. Azt mondták: „Többet kell pofozni.” Mégsem voltam hajlandó mégegyszer felvenni a jelenetet.
– Miért vágta ki a dalbetéteket az Irma, te édesből?
– Mert nem tetszettek. Nem nagyon volt kedvem zenés filmet csinálni, ahhoz jobban ért Kelly, Donen, Robbins meg Minnelli. Énnekem se hangom, se hallásom, se zenei érzékem nincsen. Nem érthet mindenhez az ember. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig egyforma filmeket csinálok. Dehát tudom, hogy mi az, amiben nem tündökölhetek. Westernt se csinálnék, pedig sok jó western létezik. Különben is nehéz munka a zenés film elkészítése: a zene, az ének, a koreográfia, a hangfelvételek. Nagyon bonyolult dolog. Ha pontosabban meghatároztam volna azt az irányt, amit képviselek, biztos híresebb filmrendező lehettem volna. Ha az ember meglátja egy új Hitchcock-film plakátját, rögtön tudja, hogy milyen filmmel van dolga, legalábbis körülbelül. Talán nem jól terveztem meg a karrieremet. Ahogy a mondás is tartja: egy seggel két lovat próbálok meglovagolni.
– Sok tervével várnia kellett, míg megvalósulhatott?
– Igen, az Alkony sugárút is régi terv. A Legénylakás is, csak a cenzúra miatt nem csinálhattam meg, pedig már mindkét terv készen volt 1948–49-ben. A Van, aki forrón szereti egy régi német filmen alapul; mellyel – igaz – csak egy közös pontja van: a két zenész, akik csak női zenekarban találnák munkát Ha befejezek egy filmet, nem kezdek bele rögtön egy másik tervezgetésébe, mert sok ötlet halmozódik fel bennem az idők során. Olyan ez, mint valami lánc: mindig visszatérhetek egy-egy régi láncszemhez.
– Milyen volt forgatókönyvírói munkája a Paramountnál?
– Akkoriban a filmszínházak még a filmgyártó vállalatok kezelésében voltak. Ha valaki olyan filmet forgatott, ami egymillió dollárba került, s ez akkoriban drágának számított, és a film rossz film volt, attól még be lehetett mutatni a gyártó vállalat négyszáz mozijában. Akkoriban az emberek hetente legalább kétszer jártak moziba. Ha egy film megbukott, akkor is 800 000 dollárt hozott a konyhára, ha meg sikerfilm volt, akkor hárommilliót. A Paramount évi hatvan filmet gyártott és több mint száz forgatókönyvírót alkalmazott szerződéses alapon. Hatalmas üzem volt az, hét végén be kellett adni a munkát, tizenkét oldalt, sárga papíron, úgy emlékszem. Szorgalmasan írtam, dehát volt némi hátrányom: nem tudtam angolul. Két éven át fordíttattam a forgatókönyveimet. Tizennyolc évig dolgoztam a Paramountnál. Elég nagy sikereket értünk el a munkatársammal, Brackett-tel. De hát én csak arra vártam, hogy rendezhessek. Meg is adták a lehetőséget: azt hitték, hogy „művészfilmet” fogak csinálni (különben fütyültek rá, hiszen hatvan filmet gyártottak egy évben), hogy belebukok, és aztán visszatérek az eredeti mesterségemhez. Dehát nem így történt. Kommersz filmet csináltam, Az őrnagy és a csitrit: Előtte négy hónapig figyeltem Hawks-t, a Boil of Fire forgatása közben. Lassanként egyre nagyobb tekintélyre tettem szert, függetlenedtem, és a saját magam producere lettem. Ez az első filmem olyan volt, mintha egy történet lenne a Saturday Evening Post-ból, egy jól megírt, népszerű történet, mulatságos helyzetekkel. Hírnévre a Gyilkos vagyok és a Férfiszenvedély bemutatása után tettem szert.
– Ön nagy fontosságot tulajdonít a professzionalizmusnak.
– Itt van például Jean-Luc Godard. Ügy tudom, amikor a hatvanas évek közepén Amerikában járt, megmutatták neki a Bonnie és Clyde forgatókönyvét. Azt mondta, nagyon tetszik neki, szívesen megrendezné. Nem részletes forgatókönyv volt, csak amolyan filmnovella. Ez szeptemberben történt. Megkérdezték tőle: „El tudna kezdeni májusban forgatni? – Akár a jövő héten is. – „De hát nincs is kész a forgatókönyv!” Erre azt válaszolta: „Minek az?” Micsoda szemtelenség, azt hinni, hogy lehet filmet improvizálni! Persze, néha magam is kénytelen vagyok improvizálni egy-egy jelenetet, egy mondatot a dialógusban, de higgye el: ilyenkor majd kitör a frász. Lubitsch is improvizált néha, ha eszébe jutott valami jobb párbeszéd. De hogyan gondolhatja valaki, hogy ha a rendelkezésére bocsátanak egy állványt meg egy plafont, jobbat alkot, mint Michelangelo, aki ugye három év alatt készült el... Erre persze azt mondják, hogy ez elavult, kispolgári dolog, ilyesmi. Szerintem egyszerűen lusták, mert ugye szórakoztató dolog a színészekkel, a kamerával dolgozni, a film előkészítése viszont unalmas és fárasztó munka: beleizzad az ember, mire megírja a forgatókönyvet. Persze, lehet tervek nélkül is házat építeni, dehát én bizony nem szívesen laknék olyan házban! Ami az Új Hullámot illeti, vannak persze csodálatos rendezők. Azért idéztem éppen Jean-Luc Godard-t, mert jelképez valamit. Ahogy az ember öregszik, egyre bölcsebb lesz, egyre kevésbé biztos önmagában, egyre többet kételkedik. Truffaut filmje, a Lopott csókok abszolút klasszikus film. Kitűnően van felépítve, eljátszva, megrendezve, de biztos vagyok benne, hogy végig is gondolta, elő is készítette, fel is építette. Nem elég költőnek lenni. Mérnöknek is kell lenni, ki kell járni a mérnökiskolát, rendesen elkészíteni a terveket.
– Önnek kitűnő mestere volt: Lubitsch.
– Lubitsch nem a forgatókönyvírók fajtájából való, de ő a legnagyobb forgatókönyvíró, aki valaha is élt. Több ötlete volt, és minden hivatásosnál jobban írt. Nagy megtiszteltetés volt a számomra, hogy megfigyelhettem, hogyan dolgozik, és nagyon tanulságos is volt. Mert azt kell mondanom, hogy zseni volt; pedig ezt a szót én nem használom gyakran. Hawks-tól is sokat tanultam. Csodálom őt. Mérnök. Semmi hasznom nem lett volna belőle, ha olyasvalakitől tanulok, aki improvizál. Mikor Hawks dolgozott, az olyan volt, mint amikor a műszerész összerakja az órát. De hát a technika végső soron másodlagos; automatikus mechanizmussá válik, mint az autóvezetés. Én nem vagyok olyan rendező, aki nyolc órán át színeket filmez egy pohár whiskyn keresztül, vagy mint Sidney Furie, aki az egész filmet parkolóórákon át veszi fel. A jelenetet az egyik szereplő szemszögéből kell felvenni, vagy egy semleges szemszögből. Ha a néző észreveszi a kameramozgást, a film rossz, mert akkor már nem a történet érdekli a nézőt, hisz nem felejtette el, hogy moziban van. Nem értek egyet azokkal a rendezőkkel, akik a rendezőkről rendeznek filmet. Azokkal értek egyet, akik történeteket mesélnek el. Az igazán nagy rendezők, amilyen én is szeretnék lenni, végtelen egyszerűséggel mesélnek el egy történetet. Itt van például Chaplin. Néha lemarad ugyan a szereplők feje a filmről, de észre sem venni. Persze előfordul, hogy a kamera olyan erős, hogy az maga a stílus, mint például a Patyomkin páncélosban. Dehát Eizenstein új, dinamikus technikája megfelelt a történelmi pillanatnak.
– Ön az állandóság híve a munkájában; sokáig dolgozott együtt Brackett-tel, aztán meg Diamond-dal, forgatókönyvíró-társaival. Megváltoztak a módszerei?
– Nem. Vagyis abból a szempontból történt előrelépés, hogy a rendezőnek manapság több lehetősége van az ellenőrzésre, kevesebb külső segítségre van szüksége. Ma már teljesen szabad kezet kapok, a szerződésben az is benne van. hogy jogom van a végső vágásra; ez húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Csak tíz-tizenkét éve van így. Ném is mondok le többé erről a jogomról. Úgyhogy reggel bemegyünk az irodába, akár a banktisztviselő; levesszük a kabátunkat, megisszuk a kávénkat, elolvassuk az újságot, aztán egymásra nézünk, megbeszéljük a megbeszélendőket, vitatkozunk. Mindent együtt csinálunk, nem osztjuk meg a munkát. Lassan elmélyül egy-egy figura; kialakul, hogy milyen társadalmi osztályhoz tartozik, hogy milyen környezetben él. Imádok dolgozni; szerelmes vagyok a mesterségembe.
– A figurákat illetően van valami változás?
– Kevesebb a manicheizmus, a fekete-fehér, az ablakmosó–hercegnő történet. Felfedeztük a szürkét, a szürke árnyalatait. A figurák elmélyültebbek. Sokan azt hiszik, hogy a kameramozgás az újdonság, pedig az ember és az emberi viszonyok megközelítésében kell újítani, összetettebben kell tárgyalni egy-egy kérdést.
– Ön az első a filmművészetben, aki az Alkony sugárútban elmélyítette a Hollywoodról kialakult képet.
– Számomra Hollywood története a száműzetésben élő királynő története. A monarchia, vagyis a némafilm kiment a divatból, és ezt a királynő nem hajlandó belátni. A hollywoodi ragyogás csak álarc, valami tragikus van mögötte. Elmeséltek nekem egy történetet: elmegy egy férfi az orvoshoz, mert depressziós, az öngyilkosság határán van. Azt mondja neki az orvos: „önnek kikapcsolódásra van szüksége. Vannak az életben vicces dolgok is, menjen, nézzen meg egy jó cirkuszi előadást, például Grock-ot.” Azt mondja erre a beteg: „Dehát én vagyok Grock.”
– Az Alkony sugárút forgatása alatt nem az volt az érzése, hogy Stroheim már megint rendezni akar?
– De igen, végig. Imádtam, csodálatosan értettük egymást. A film egyik legkitűnőbb ötlete tőle származik. Túl későn jutott eszébe, nem tudtam igazán kifejteni, de azért benne van a filmben: Swanson rengeteg levelet kap a rajongóitól, de kiderül, hogy saját maga írja őket. Mindig nagy csodálója voltam Stroheimnek. Amikor először találkoztam vele, éppen az Öt lépés Kairó felé tankjeleneteit forgattam az Arizona-sivatagban. Megtudtam, hogy Hollywoodban van. Azonnal odamentem, és elmondtam neki, hogy mennyire meg vagyok hatva, hogy én, a kis rendezőcske vele dolgozhatom, a nagy Stroheimmel. Hogy jókedvre derítsem, azt mondtam neki: „Tudja, Stroheim úr, miért nem forgat ön mostanában? Mert mindig tíz évvel megelőzte a korát.” Rámnézett, és azt mondta: „Hússzal.” Volt benne valami nagyszerű: ha hibázott, mindig hatalmas hibát követett el, de ha jól csinált valamit, az nagyszerű volt.
– Vannak, akik még most is azt állítják, hogy nemesi családból származott.
– Sokmindenkit becsapott, de engem nem tudott. Én bécsi vagyok, úgyhogy tudom, hogy az akcentusa tipikus külvárosi akcentus volt. Velem nincs baj: nem vagyok nemes, zsidó vagyok; és ezt be is vallom.
– A színészekkel hogyan dolgozik együtt?
– Először is, minden fontos jelenet előtt elbeszélgetek velük, hogy megtudjam, vajon -az egész jelenetet elolvasták-e, vagy csak a saját szerepüket; és hogy megmagyarázzam nekik, hogy mi a jelenet célja. Amikor már sejtik, hogy hogyan kell eljátszaniuk, hagyom, hogy úgy csinálják, ahogy akarják. Először csak vázlatszerű az egész, aztán a játék testet ölt, felcicomázzák, és végül vissza kell térni a lényeghez. Akkor már látom, hogyan kell felvenni a jelenetet. Így nem használok el túl sok filmet feleslegesen.
– Vannak kedvenc színészei is.
– Ha megszeretek egy-egy színészt, arra törekszem, hogy megismerjem, hogy kialakítsak vele egy közös nyelvet. Az olyan színészeknek, mint Lemmon vagy Holden, külön szerepeket írok. Monroe-val is szívesen forgattam volna még, ha meg nem hal; pedig nehéz volt vele dolgozni. Laughton-nal is szívesen forgattam volna még. A Legénylakást Lemmon-nak írtam. Úgy volt, hogy az Alkony sugarútban Montgomery Clift fog játszani, de nagyon örülök, hogy Holden lett a főszereplő. Fiatal színész volt, katonai filmekben játszott, csupa főhadnagyot, és hát az Alkony sugárútba fiatal amerikai kellett, egy igazi férfi, kisportolt, egészséges, hogy ezzel is kiemelje a környezet dekadenciáját. A Férfiszenvedélyhez eredetileg Jose Ferrer-t akartam szerződtetni, de a Paramount gyártásvezetője nem nagyon bízott a film sikerében, úgyhogy azt mondta, hogy leforgathatom, de nem Jose Ferrer-rel, mert őt mindenki kinevetné józanul is, nemhogy – a szerep szerint – részegen; találjak valami vonzóbb színészt, hogy a közönség komolyan vegye az alkoholizmusát. Igaza volt, és Ray Milland kitűnően megfelelt a szerepre.
– A Sherlock Holmes magánéletét már régen tervezgette. Mi érdekelte önt ebben a figurában, és miért akart korabeli filmet csinálni?
– Az egyik kedvenc figurám, akárcsak Cyrano meg a három Testőr. Mindig is az volt. Van valami ebben az emberben, ami érdekelt. Izgalmas korszak, izgalmas kapcsolat két férfi közt, a detektív és a barátja, életrajzírója, dr. Watson közt; gondoltam, ideje filmet csinálni róluk.
– A következtetés, ez az intellektuális játék, érdekes volt az ön számára?
– Részben igen. Sherlock Holmes a munka megszállottja. Nem erkölcscsősz, nem is igazságcsősz, nem az a célja, hogy a bűnözők elnyerjék megérdemelt büntetésüket. Arra fütyül. Egyetlen dolog érdekli: hogy megoldja a rejtélyt. Nem azt sajnálja, hogy létezik bűncselekmény, hanem azt, ha egy bűncselekmény szellemtelen. Csak azt fájlalja, ha egy bűnöző lapos és bornírt; annyira, hogy még a Scotland Yard, még a legbutább rendőr is leleplezi. Sakkjátékos, aki olyan tökéletesen játszik, hogy nem talál megfelelő partnert. Ha sikerülne neki Moriartit átadnia az igazságszolgáltatásnak, és lecsukatnia, a legjobb partnerét üti ki. Érdekelt ez a nőgyűlölő agglegény, érdekelt, hogy hogyan működik az agya („az évszázad legkitűnőbb agya”, ahogy a legjobb barátja, Watson mondta). Vajon gondolkodógép volt-e, vagy jó szeme volt, vagy kitűnő intuíciója, jó kombinációs készsége, hogy volt-e egyáltalán valami az életben, ami megbánthatta, ami érzelmeket váltott ki belőle? Gyűlölte-e igazából a nőket? Miért volt kábítószerélvező? (Kokainista volt, tudja?) Ezt mindmind meg akartam tudni, és meg akartam ismerni csodálatos kapcsolatát Watson doktorral, ezzel a kispolgárral, aki katonai nyugdíjból él. A történet háttere viktoriánus korabeli; különben meg olyasmi az egész, mint a Furcsa pár: két agglegény, akik együtt laknak. Mulatságos, és ugyanakkor regényes történetet akartunk csinálni. Nem holmi freudi analízist, két és fél órában. Szórakoztató filmet akartam; ahogy a fiatal rendezőknek szoktam mondani: „Emlékezzenek a rendező tízparancsolatára: az első nyolc a következő: „Ne untasd felebarátodat”, a kilencedik: „Ne prédikálj”. És a tizedik: „Ne csinálj olyan filmet, amiben a tied a részvényeknek akár csak egy százaléka is, mert akkor soha egy fillért sem keresel”. Ha az ember nem felejti el ezt a tízparancsolatot, akkor nem tévedhet.
– Fordulatos film a Sherlock Holmes magánélete.
– Igen, több egymásba kapcsolódó történetből áll. De nem epizódfilm, nem olyan, mintha Maupassant-elbeszéléseket gyűjtöttem volna össze, vagy mint az olasz filmek Lollobrigidával meg Mastroiannival, ahol ők ugyan csak két percre jelennek meg. Nem, a Sherlock Holmes magánélete két ember története, mint amikor Mastroianni végigjárja az Édes életet és így megismerhetjük a római élet különböző aspektusait. De hát persze nem olyan komoly film, mint az Édes élet, és sajnos nem is olyan jó, merthogy Fellini nagyon nagy rendező. Azt mondták egyszer rólam, hogy én csak Fellinit szajkózom. Higgye el, nincsen abban semmi rossz. Hallottam egyszer, 1970-ben, hogy fiatal rendezőkkel találkozott Hollywoodban. Ott ült háromszáz fiatal szakállas Krisztus, és kérdezgette. Folyton az improvizációval jöttek – hadd térjek, vissza rá –, mire Fellini azt mondta nekik: „Maguk most azt várják tőlem, hogy azt mondjam: mindent a pillanat ihlete alatt cselekszem, hogy üres fejjel megyek a forgatásra. Sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsam magukat: nagyon is felkészülök.” Fellini nagyon is jól ismer minden jelenetet, minden dialógust, csak a kameramozgást nem készíti elő. Tudja, vannak olyan rendezők, akik beállítanak a forgatásra reggel hatkor, leteszik a kamerát, és azt mondják: álljon oda, gyújtsa meg a cigarettát satöbbi... Ezt nem szabad, mert megbénítja a színészt. Ismerni kell a jelenetet, a szöveget, és meg kell próbálni kihozni belőle a maximumot, a színészekkel együttműködve. Amikor a rendező már biztos a dolgában, nyugodtan leülhet, és azt mondhatja: „Most már ismeri a dialógust, hát játssza el úgy, ahogy gondolja.” Csak a dilettáns rendező gondolja, hogy ha azt mondja a színésznek: „Csinálja úgy, ahogy gondolja”, akkor nem fogják tisztelni, mert nem úgy viselkedik, mint Himmler, aki össze-vissza parancsolgatott, hogy mindenki folyton rá figyeljen. A színészeket meg kell hallgatni, türelmesnek és megértőnek kell lenni velük, meg kell érteni a vágyaikat, sőt nagylelkűnek kell lenni velük, mert néha nagyon jól játszanak. Én így bánok velük.
– Úgy tudom, nem szeret külsőben forgatni?
– Néha muszáj, például a Sherlock Holmes magánéletében is. Nem lehetett műteremben felépíteni Skóciát, Loch Ness-t... Általában jobb szeretem, ha mindent tökéletesen ellenőrizhetek. Azt hiszem, butaság azt mondani: ez és ez a jelenet fogorvosi rendelőben játszódik, hát fogorvosi rendelőben is vesszük fel. Az ugyanis például olyan kicsi, hogy be se fér a kamera, se a hangfelvételhez szükséges berendezések. Borzasztó kényelmetlen, meg hát a rendes fogorvosnak is szüksége van a rendelőjére, jönnek a betegei. Ami olcsóbb, nem feltétlenül jobb is. Képzelje csak el, mondjuk Kansas Cityben egy család éppen befejezte a vacsorát. Talán azt mondja majd a feleség: „Most nem mosogatok, mert olyan filmet adnak, ami csak 212 dollár 50 centbe került”? Nem; azért fogja megnézni a filmet, mert jó kritikát olvasott róla, vagy jó színész játszik benne, vagy jó a rendező. Mostanában kizárólag a film költségeiről van szó, alig hallani olyasmit, hogy mondjuk érdekes a film története.
– A Sherlock Holmes magánélete is két férfi barátságáról szól, akárcsak a Van, aki forrón szereti, és a Sógorom, a zugügyvéd. Ügy tetszik, ez a téma különösen érdekli önt.
– Valaki azt mondta, hogy az amerikai filmekben a legnagyobb szerelmi történetek nem Greta Garbo és Clark Galble szerelmei, se nem Katherine Hepburn és Spencer Tracy szerelmei, hanem Clark Gable és Spencer Tracy szerelmei, meg Laurel és Hardy szerelmei. Egyébként a Sógorom, a zugügyvédnek, nem volt sikere; fogalmam sincs, hogy miért. Állítólag a Legénylakás is túlságosan merész film. Egyébként, ha egy film megbukik, annak ezer oka lehet, ezerféleképpen lehet magyarázni; de én azért szívesebben gondolom, hogy ha egy filmem megbukik, az az én hibám: nem találtam el a céltáblát. A Legénylakás például anyagilag hatalmas siker volt, ráadásul Oscar-díjat is kaptam érte, pedig abban is legalább olyan kemény dolgokról volt szó, mint más, olyan filmjeimben, melyek megbuktak. Néhány filmem sikerét meg tudom magyarázni; például a Van, aki forrón szereti sikerét biztosain az erőszak és a komikum keveredése okozta. Csináltam jobb filmeket is, de egyik sem tölt el akkora elégedettséggel, mint a Van, aki forrón szereti. Ez minden tíz-tizenöt évben egyszer sikerülhet csak: tömve vannak a mozik, és az emberek dőlnek a röhögéstől. Éreztem, hogy sikerült. Vannak persze különös esetek is: az Irma, te édesnek mindenhol sikere volt, csak Franciaországban nem. Dehát tudtam én előre, hogy a franciák nem lesznek képesek elfogadni Lemmont rendőrszerepben. Olyan volt nekik, mintha John Wayne helyett Fernandel játszana egy western-filmben.
– A Sógorom a zugügyvédben a futballjátékos azt veti a néger nő szemére, hogy fehér szeretne lenni.
– Nem ez a lényeg. Idehallgasson, mondok magának valamit: én nem azzal töltöm az időmet, hogy a filmjeimet elemezzem. Nincs tele a pincém a filmjeim 16 milliméteres kópiáival. Nem untatom azzal a vendégeimet, hogy a filmjeimet mutogatom nekik. Nem vagyok Pudovkin, nem fogok a Panteonba kerülni, nem vagyok a celluloid poétája. Egy dolog van csak, amit még jobban utálok annál, ha nem vesznek komolyan; az hogyha túlságosan komolyan vesznek. De ha jól emlékszem, a futball-játékos azon dühödik be, hogy a nő Lemmon szőke feleségét emlegeti, mert a férfi akkor már sejti – előbb mint Lemmon –, hogy a nő egy koszos kis ringyó. Ez a lényeg, és nem az, hogy a néger nő a fehérre akar hasonlítani.
– Miért játszódik az utolsó jelenet stadionban?
– Azt akarom, hogy a két férfinak legyen helye futballozni és az atmoszférát is megszerettem. Ott van az a pasas, mindennel végezni akar, csalódott, mert minden-ki becsapta, és szenvedést okozott neki, és kihasználta csak azért, mert elhitették vele, hogy megsértette Lemmont. Ebben a helyzetben aztán valami különös balett kezdődik a két férfi közt, akik elhatározzák, hogy továbbra is barátok lesznek.
– Tehát ennek a befejezésnek csak az egyén szempontjából van jelentősége. Pedig olyan csábító dolog lenne jelképesen értelmezni, hiszen meg is felel a nézőközönség elvárásának: a néző is szeretné, ha a két faj összebékülne: hisz ez a valóságban még nem történt meg.
– És ennek az az egyik oka, hogy nagyon nehéz dolog lenne a Fekete Párducokkal elhitetni, hogy őszintén nyújtunk nekik kezet. Lou Alcindor például négy évig a legnagyobb sztár volt az UCLA kosárlabda-csapatában, mely fehéreiéből és feketékből áll. Fehér játékostársad nagyon nehezen barátkoztak meg vele. Évszázadokon át elnyomtuk őket, most végre megértettük, hogy be kell őket olvasztani. De mire erre rájöttünk, ők már nem kérnek belőle. Közelebb vannak George Wallace-hoz, meg az afrikai apartheid híveihez, mint a liberálisokhoz. Végül is a liberális szenvedi meg a dolgot: miután pénzt gyűjtött, előadásokat tartott, a feketék azt mondják, hagyja őket békén.
De visszatérve a Sógorom, a zugügyvédre: nem nagyon jelent meg róla kritika, nem hozott pénzt sem, eltűnt a nagy szemétládában, és vele együtt eltűnt egy év az életemből. Pedig elég szórakoztató volt rendezni. Nem hazudtunk, elmondtuk a mondanivalónkat, nem mentünk bele semmiféle kompromisszumba, csupán azért, hogy kereskedelmi szempontból nagyobb sikereket érjünk el. Különben már el is felejtettem az egészet. Semmi kedvem a filmjeimet védeni, magyarázgatni, előadásokat tartani... Nem vagyok hajlandó évekig a hátsófelemen csücsülni, csak hogy rájöjjek valamelyik filmem filozófiai mondanivalójára. Hivatásos filmrendező vagyok, professzionalista. Filmeket gyártok, ahogy mások Detroitban autót gyártanak. Néha sikerül, néha nem, de hát az élet megy tovább. Állandóan dolgozom, mert hát ez a legfontosabb: dolgozni kell.
– Legutolsó filmjei: az Avanti!, a Sherlock Holmes magánélete és a Fedora óta mintha arra törekedne, hogy kizárólag arról készítsen filmet, ami érdekli Önt, még akkor is, ha szakítania kell a hollywoodi hagyományokkal, a hollywoodi divattal.
– Szeretnék még ennél is határozottabban haladni előre a magam útján. Ez így igaz. Nincsenek anyagi gondjaim, s nem vágyom arra, hogy gazdag legyek. Kincs yachtom, nincsenek költséges hobby-jaim. Éldegélek. A jövőben még válogatósabb szeretnék lenni. Olyan filmeket szeretnék rendezni, amihez nagy kedvem van, remélem, sikerül is. Remélem, akár azt is mondhatom a producereknek: „Nekem ne is fizessenek, csak hadd csináljam meg a filmet.” Persze ezt igazából nem mondhatom, mert akkor csak még nagyobb hasznot húznának a filmből. Személyes filmeket akarok rendezni, mint mindig, és hát mivel nem vagyok „művészfilm-rendező”, nem fogok egyszercsak szokatlan filmet rendezni, valami hihetetlen, valami furcsa filmet, csak hogy pukkasszam a polgárokat. A filmipar keretein belül dolgozom, nem kívánom megváltoztatni a filmművészet szabályait, nem vagyok romboló. Gyakorlati ember vagyok, megpróbálok becsempészni egy kis minőséget a filmjeimbe, talán valami olyat is csinálok majd, amit eddig még nem csináltam, de semmiképpen nem fogok kísérletezni, improvizálni, mint Jean-Luc Godard vagy John Cassavetes. Én pék vagyok. Megpróbálok ízletesebb kenyeret gyúrni, mondjuk beleteszek egy kis köménymagot. Vagy más formájú perecet sütök. Kicsit más lesz az íze a kenyérnek, de azért kenyér marad. Az én koromban legfeljebb két-három filmet rendezhetek még. Nagy kedvem is van hozzá; két-három dologhoz, de nehogy azt higgye: azért, hogy valamiféle testamentumot hagyjak hátra; nem, csakis azért, hogy elszórakoztassam az embereket valami olyasmivel, ami közel áll a szívemhez. Szeretném látni, amint ott ülnek a moziban, a székhez szegezve, vagy hogy majd megpukkadnak nevettükben. Így történt ez a Van, aki forrón szereti esetében, azt a filmet az egész világon ugyanúgy fogadták. Beültem a moziba, és hallottam, ahogy a közönség nevet: be-leborsódzott a hátam a gyönyörűségbe. Ha azt hallom: „Két csodálatos órát töltöttem a moziban, újra megnézem ezt a filmet”, hát az mindennél jobban esik, mint bármilyen kitüntetés, díj, pedig hát díjat nyerni, az se kellemetlen dolog. Ha arra gondolok, hogy milyen filmet kellene rendezni, mindig eszembe jut egy történet, amit nem vagyok képes megérteni. Egy Kansas Citybe való család története. Három gyerekük van, az asszony most várja a negyediket. A szerelem már a múlté. Az egyik gyerek kórházban van. A férj azt remélte, hogy előléptetik, de nem: megtudja, hogy elbocsátották. Levelet kap: 965 dollárral tartozik a banknak, nem fizetett rendesen adót. A feleség elvágta az ujját a mosógéppel. Az egyik gyerek nagyon rossz bizonyítványt hoz az iskolából. Teljesen kilátástalan a helyzetük, és ráadásul odaég a vacsora. Azt mondja erre az asszony a férjének: „Hallgas ide. Rettenetes napunk volt, el kellene felejteni. Azt hiszem, Rainer Werner Fassbinder Reménytelenség című filmjét adják a moziban. Menjünk, nézzük meg!” Nos, én ezt képtelen vagyok megérteni. Nem láttam ugyan Fassbinder filmjét. Annyira szeretnék egy tökéletes szórakoztató filmet csinálni! Csináltam jó és rossz filmeket, néha sikerült majdnem tökéletes filmet rendeznem, de sohasem igazán tökéleteset. Maradt még egy-két nyilam, azzal szeretném eltalálni a céltábla közepét. Sok rendező hazudik. Először kilövik a nyilaikat a falra, aztán köré rajzolják a céltáblát. Ez csalás! Én sok nyilat lőttem ki, egyik sem találta el a céltábla közepét, de hát soha nem is állítottam, hogy tízest lőttem.
Xantus Judit fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/04 28-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7486 |
