Kardos Ferenc
Minden filmalkotónak alapvető érdekei fűződnek a filmterjesztéshez, hisz gondolataink csak a forgalmazók közvetítésével juthatnak el a hazai és külföldi nézőkhöz, a közönséghez. Ez a felismerés kényszerít minket vitára, munkára, véleménycserére.
Csak a jövőről kívánok beszélni, hisz a múlt és a jelen elemzése a lap hasábjain megtörtént, a számszerű adatok nyilvánosságra kerültek. Hogyan tovább? Milyen legyen a 80-as évek filmterjesztése Magyarországon?
A magyar filmek külföldi terjesztése oly módon függ a nemzetközi piaci viszonyoktól, hogy azt csak nagyon rugalmas elképzelés követheti, s csak az alapelvek határozhatók meg: a magyar nemzeti filmgyártás értékeinek eljuttatása a nemzetközi filmpiacra, a lehető legmagasabb árbevétellel. Csak az értékes alkotásokról beszélek, mert a silány, gyenge filmek, hosszú távon rontják az esélyeinket, a presztízsünket. Nagyvonalú propaganda, reklámtevékenység, fesztiválok, filmhetek segíthetik elő a magyar film külföldi terjesztését, s ennek az eredményei kézzelfoghatók, hisz a magyar filmek utáni bevétel, lényegében fedezi a hazai mozikban bemutatott külföldi filmek vételárát.
Ilyen aspektusban még senki sem számolta ki pontosan, hogy gazdaságos tevékenységet folytatunk-e, csak a dotáció felhasználását hányja a szemünkre a felületes „közvélemény”. Itt is akadna tennivaló, mert több önállóságot kaphatnának a stúdiók, a gyártó vállalat, elmaradtunk a videoprogramok forgalmazásában, de a helyzet nem ad okot az elkeseredésre. Sok lehetőség rejlik a nemzetközi együttműködésben, mind a szocialista országokkal, mind a nyugati filmgyártó cégekkel. Nem használjuk ki a gazdasági és terjesztési előnyöket, magasak a költségek és sokszor nem a művészi színvonal miatt fogunk össze más nemzetalkotóival, hanem protokolláris célból, s ezt pazarlásnak tartom.
Ki foglalkozik Magyarországon a vizuális kultúra terjesztésével? A munka zömét a MOKÉP közvetítésével a Moziüzemi Vállalatok, illetve a Magyar Televízió végzi el. A Filmtudományi Intézet irányításával korlátozott számú filmklub működik, s a különböző tárcák is foglalkoznak a szakterületeket érintő filmek gyártásával és forgalmazásával is. Az iskolai filmhálózat kiépítése, művelődési központok önálló műsorpolitikája egészítheti ki a képet, de a nézők döntő többségét az úgynevezett mozihálózat és a tévé tartja befolyása alatt. Az alapvető kérdések itt dőlnek el még ebben az évtizedben is, hisz a videokazetták és lemezek hazai elterjedése késésben van és lesz, ment a gazdasági átállásnak még neki sem kezdtünk, importlehetőségeink pedig közismerten csekélyek. Ezek a csatornák, a társadalmi forgalmazás csatornái, fontosak, átszínezhetik az összhatást, de nem kérdőjelezik meg a mozi és a tévé jelentőségét.
Felmerül a kérdés, van-e együttműködés a két fő forgalmazó ágazat között, egyeztetett műsorpolitika, közös tervezés, irányítás? Csekély. A tévé önálló filmpolitikát folytat, eladásait a Hungarofilmen keresztül bonyolítja, beszerzéseit, vásárlásait saját emberei végzik. A két szerv felső irányítása különböző helyekre tartozik, s az egyeztetés sok munkával járna, de a jövőben elkerülhetetlen lesz. Nem a sokszínűség ellen beszélek, de a szocialista forgalmazás nem engedheti meg magának az egységes értékorientáló hatás hiányát, s akaratlanul is egymás szerepének felcserélését, egymás eredményeinek lerombolását, vagy csak gyengítését. Az alkotóműhelyek együttműködése nem elégséges, ha a terjesztésben nincs meg az egymás működését tisztelő és azt kiegészítő tevékenység. És a magyar filmek egyeztetése, bemutatása még áttekinthető, de a külföldi filmek, sorozatok, átfedések, átláthatatlan dzsungelba vezetnek. Nem nézőszámrekordokat kell hajszolni, a mozit vinni a lakásokba, hanem felnőni a tévé sajátos, szuverén mondandójához, olyan műveket népszerűsíteni, amelyek tömegek érdeklődésére méltók, s ezt nem szabad összetéveszteni a nézők igénytelen kiszolgálásával. Ezt a filmforgalmazásra is érvényesnek tartom, a filmalkotók felelősségének érzem, azért teszem szóvá. Nem az a demokratikus gondolkodás, hogy minden vidéki vagy fővárosi színházból közvetítsünk egy darabot az egyenlősdi kedvéért. A jó vidéki színházból több jót, a gyengéből kevesebbet, s rosszat egyet se. Miért kell milliós közönség elé tárni egy sületlen előadást, ami tíz-tizenötször ha színrekerült? Ne népszerűsítsük az olcsót, a repedtet! Az igényes szórakozás kielégítésié nehéz feladat, azt is mondhatnám, megoldhatatlan lecke. De az igényes műbírálat, a kritika, az elemzés nem megoldhatatlan, s ha be-becsúszik valami, hát segítsük eligazodni a nézőt, tudja meg, hogy nem kell mindent bűvölt odaadással néznie, nagy különbségek vannak a művek között, s tanítsuk meg az igaz művek tiszteletére, szeretetére. Az út kezdetén vagyunk. A televíziónak nincs önálló szaklapja, a tévé-kritika a napilapokban általában heti összefoglalókból áll. Ha elvárjuk a nézőtől, hogy estéről-estére kövesse a műsort, akkor a napilapoktól nem várhatja a néző, hogy naponta kapjon tájékoztatást, értékelést? Több és képzettebb kritikus kell, de a feladatot megkerülni nem lehet A tévé segít az élet számtalan eseménye közti eligazodásban, segítsük a nézőt a tévé dolgaiban való eligazodásban, a vizuális kultúrában való pontos tájékozódásban is. Ez nagyobb felelősséget ró az alkotókra is, hisz munkájukat az értékelés a fejlődés perspektívájába helyezi, s nem a napi múlandóság dolgai közé sorolja. Ezeket a megjegyzéseimet nem a tévé kapuján kívülről mondom, hisz jól ismerem a belső gondokat, s igyekszem a magam munkája során ezt a felelősséget átérezni. A magyar játékfilm helyzete javulóban van a tévé programjában, s ne az elvtelen barátkozás, hanem az igényes válogatás legyen továbbra is a fő szempont. A propagandamunkában több segítséget igénylünk, kevés a filmmel közvetlenül, vagy közvetett módon foglalkozó műsor. A forgalmazók együttműködése itt is elengedhetetlen.
Meglévő adottságokat elemeztem a jövő szempontjából. Nem hiszem, hogy a harmadik program beindulására felkészültek volnánk, nem hiszem, hogy a műholdas direkt műsorvétel elérhető közeibe került volna a nemzetközi tárgyalóasztalok mellett, de az évtized még a nyelvi gátak bomlására is rövid, tehát azzal kell okosabban gazdálkodnunk, amink van.
Ezzel a gondolattal térek át a mozi forgalmazásra. S ami a televíziónál áthidalhatóvá teszi a problémákat, nevezetesen az új technika, a friss, éppen termelő beruházás, az a moziforgalmazásról nem mondható el. Megváltozik a mozik technikai, kényelmi állapota? Nem hiszem. Hány új mozit avatunk majd az évtizedben? Keveset. Előkerülnek-e azok a milliárdok, amik a mozihálózatot nemzetközi színvonalra emelnék? Biztos, hogy nem. Visszafordítható-e az a folyamat, hogy a nézőszám évről-évre csökken? Megállítható-e? Nézzünk szembe az igazsággal! A folyamat nem fordítható vissza, s különböző nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy stabilizálható a nézőszám, de a mi hazánk létszámát figyelembe véve ez messze a mai adatok alatt van. Nálunk az egy főre eső évi mozilátogatások száma 6–7 körül van. Ez feltűnően magas a nemzetközi statisztikák ismeretében. A forgalmazók elsődleges anyagi érdeke a nézőszám bűvöletében dől el, s nem azon, hogy mit, és hogyan forgalmaznak. Van bizonyos preferálási rendszer, de túl komplikált és visszaélésekre, formalitásokra ad lehetőséget, tehát elavult.
A fejlett ipari országokban a látogatottság a fele körül mozog a miénknek, s ha igaz, hogy lassan mi is fejlett szocialista ország leszünk, akkor a következtetés magától adódik. Az évtized végére 40–50 millió körül stabilizálódhat az évenkénti nézőszám, s akkor elégedettek lehetünk. De terveinkben ezt nem mondjuk ki, mintha többre törekednénk, szembeszállunk az apállyal, mintha meg tudnánk állítani, vagy a dagályra számítunk. De itt a dagály az életforma változását hozza, a szabadidő többszínű eltöltését, a színes televíziót, s feltehetően elkerüli a mozikat.
Előtérbe kerül majd a „mit és a hogyan forgalmazzunk” kérdése, a rekordok ostromlása helyett.
Mit forgalmazzunk? – erre könnyebb a válasz. Forgalmaznunk kell a világ filmművészetének értékes, haladó szellemű alkotásait és a magyar nemzeti filmgyártás által létrehozott műveiket.
A „hogyan” nehezebb kérdés.
Saját filmgyártásunknak természetesen szüksége van bizonyos preferenciára, védelemre. Adjuk meg a széles forgalmazás lehetőségét minden magyar filmnek az indulásnál, s a kritika, a közönség, a nemzetközi visszhang szabják meg a határát a sikernek és a bukásnak. Ne előzetes beskatulyázás és sommás ítéletek döntsenek a film sorsáról. Minthogy nincs magyar filmtörvény, azt sem tudom, hogy nagy kezdőbetűkkel írjam-e, vagy kicsivel, hiszen egy nem létező dologról van szó, intézményes garanciák szükségesek a magyar film védelmére. A nemzeti filmgyártásokat a legtöbb helyen védik, s erre a védelemre mi is igényt tartunk. Ez, azt hiszem, érthető, hisz a világ filmtermésének java kerül bemutatásra a mozikban, s ott bizonyos védelem nélkül egyetlen nemzeti filmgyártás sem képes életben maradni, nemhogy szabadon lélegezni, vagy fejlődni. Hány külföldi filmet mutathatnak be a mozik egy magyar film mellett? Ez nincs ma pontosan szabályozva. S ha a nézőszámot és a bevételt tartjuk szem előtt, akkor a külföldi filmek számának növelése még haszonnal kecsegtet. Nálunk évi 160 film kerül a mozikban bemutatásra, Franciaországban ez a szám 500 körül van. Kis ország lévén olcsón jutunk a filmekhez, s így bizonyos körülmények között hasznos lehet a filmszám növelése, de csupán az adott nézőszám oszlik el, s elsősorban a szocialista országok filmjeitől és a mieinktől vonjuk el a nézőket. Nem hiszem, hogy ez szocialista vonása volna filmforgalmazásunknak.
Mikor szabad levenni magyar filmet a mozik műsoráról? Körvonalazatlan, íratlan szabályok vannak, hisz mindannyian szeretnénk, ha jól mennének a filmjeink, ha senki sem vágná el útjukat. Mégis elvágják. Ma sikernek számít a moziban, ha az átlagos kihasználtság 30% felett van. Ez azt jelenti, hogy a bemutatót követő időszakban lehetett 90–100% is, a végén meg 10;–15%. Tehát amikor levették a műsorról, 30% körül van az átlag. A jó „közepes” 20%, ez alatt már tarthatatlan a film. Nem a bukás elkerülésének óhaja vezet, mikor ezt a 20% körüli átlagos kihasználtság megállapítását szorgalmazom, hanem a tisztánlátás igényét.
Ennyi védelemre szüksége van minden tisztességes nemzeti filmgyártásnak, s erre igényt is tartunk.
Filmforgalmazásunk talán nehezebb helyzetben van gazdaságilag, mint a gyártás. Rengeteg rossz technikai színvonalú, ráfizetéses vidéki kis mozi, hatalmas hodályok a városokban, rossz állapotú épületek, székek. Az állam erre az elhasznált apparátusra több száz milliót költ évente. A fenntartási költségek évről évre növekszenek. A 3600 moziból 112 bemutató mozi biztosítja a bevétel több, mint 40%-át. Ezzel is szembe kellene nézni! A tévé átvett bizonyos mozi-funkciókat, s nem is engedi ki a markából, s ha ez így van, vonjuk le ennek konzekvenciáit.
A drága moziüzemeltetés helyett a falusi iskolák vetítőgépekkel való felszerelése, öntevékenysége pótolná a nézőszámot, a fenntartási költségek pedig megnövekednének az életképes mozik számára. Ezt a döntést nem hozhatja meg egy tanácsi vállalat, ekkora felelősség nem ruházható rá, ezt csak a kulturális kormányzat megfontolt, új forgalmazáspolitikai irányelvei tartalmazhatják, s a végrehajtásban kell nagyobb szabadságot, önállóságot biztosítani egy új, gazdaságosabb, önálló műsorpolitikát folytató mozihálózat minden egyes vállalatának, s azıtan mimden egyes mozi üzemvezetőjének, vagy igazgatójának, vagy bérlőjének, itt már széles a lehetőségek sora. Aztán az életképes mozikkal egyenként majd csak megbirkózna valaki – különösen, ha az üzemvezetőknek olyan társadalmi presztízst tudnának biztosítaná, ami a kultúra munkásait megilleti.
Jól szervezett kölcsönzés, kópia-gazdálkodás, szorosabb kapcsolat kiépítése a hazai műhelyekkel – csupa olyan dolgot sorolok megint, ami nem igényel nagy beruházást, pénzt hoz, és nem visz. Mert a pénzre szükség van, nem szeretnénk, ha elvonnák a szakmától, mert jobb mozikra van szükség és holnap még jobbak kellenek, különben hiába a legjobb film, a székek üresen maradnak.
S a pénzre még a gyártás is feni a fogát, s joggal. A gyártási költségek az áremelésekkel természetesen egyre nőnek, s a mai gazdasági viszonyok mellett az állami dotáció emelése évről évre kilátástalanabb lesz.
Tehát a gyártást oly módon kell a forgalmazáshoz kapcsolni, hogy a magyar filmek bevételéből bizonyos százalékban részesedjen, s ösztönözzön nagysikerű, népszerű filmek létrehozására. A mi filmjeink külföldi bevételeiből vásárolt nagysikerű filmek forgalmától visszairányított összegekkel fedezzék az áremelések következményeit, s teremtsenek anyagi alapot a magyar film versenyképességének megőrzésére.
Természetesen a minőségi és művészi szempontok elsődlegességének biztosításával az egész filmszakma anyagi és erkölcsi elismerése is összefüggésbe kerülne a forgalmazás kérdéseivel, egy új, komplex szabályozórendszerben.
Eleven, tartalmas, elvi alapokon álló kritikai élet tárja fel azt a környezetet, amelyben megjelennek a magyar filmek, s értékelje a mi munkánkat. Még sorolhatnám a kívánságokat, s a Filmvilágnak, talán két teljes évfolyama sem lenne elég, hogy a Filmművész Szövetség forgalmazási bizottsága által kidolgozott anyagot közölje. Ez minden szakember rendelkezésére áll, nem azt ismertettem, hanem saját elképzeléseimet fogalmaztam meg a jövőről. Nem irigylem azokat a barátaimat, akik filmforgalmazással foglalkoznak nálunk. S nem tanácsokat akartam adni nekik, vagy rájuk oktrojálni a véleményemet, csak kikívánkozott belőlem ez a néhány mondat; jelezni kívántam, hogy a magyar filmrendezők készek az együttgondolkodásra forgalmazásunk jövőjéről.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/04 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7480 |
