Bikácsy Gergely
Emlékeznek még a „belső ruhatárra”? A kabátlopás merev türelmű áldozata, az ázottképű Kmeczik úr (Major Tamás) követelte váltig és mindhiába, hogy vezessék a belső ruhatárba, mert „kell lennie egy belső ruhatárnak”. A Szabadíts meg a gonosztól hiszékenyebb nézői – köztük magam is – végül már az ázottképűvel együtt gyanakodtak. A filmet nézve ez a „belső ruhatár” elkezdett valami mást jelenteni. Valami bizonyosságot, valami boldogítót, aminek csak titkolják s tagadják a létezését, de aminek „kell lennie” valahol. S ott nemcsak egy sötétkék télikabát bársonygallérral várja jogos gazdáját, hanem mindenféle más is. A szép öncsalások birodalma az, ami csak azért van, mert „kell lennie”...
A Ripacsokban egy másik ruhadarab, egy három nadrágszáras nadrág, egy két ember számára „felesben” használható hózentrógeres alkalmatosság játszik jeles szerepet. Gazdái „ripacsok”, vagyis egy éjjeli mulató kabarészínészei, sikeres számukat hosszú évek óta e nadrágban adják elő. Most a fiatalabbik, András, társa tudta és beleegyezése nélkül új partnert választ, Bogárkát, a mulató igazgatójának ifjú szeretőjét. A félnadrág kisemmizett társtulajdonosa, Ede bosszút esküszik... E be nem teljesülő gyilkos bosszú, s egy (úgy látszik) életre szóló munkatársi és emberi barátság válságának tragikomikus története a Ripacsok.
Mándy Iván Utcák című novellájában (mely egyébként a Szabadíts meg... irodalmi magva is) olvasom: „rézsútos, poros fény”... Azután: „füstölt a fény” ... Régóta gyanakszom, s most a Ripacsok végképp meggyőzött arról, hogy ha ezt a füstölő, rezsútos fényt nem fehérnek és szürkének látom (mint Mándy), hanem sárgában-kékben-vörösben villózónak vagy pislákolónak, akkor tulajdonképpen Sándor Pál stílusát és világát látom.
Sándor Pál a legerősebb stílusérzékű magyar filmrendezők egyike. Olyan magabiztosan, olyan magától-értetődően bánik a formával, hogy legjobb alkotásaiban maga a forma mélyül, alakul Tartalommá – mint ahogy ez természetes is a többi művészet esetében, s mint ahogy ez hümmögő – vagy hódoló – elismerésre ad alkalmat a filmművészet esetében. Mindenesetre nálunk Makk Károly mellett ma Sándor Pál tud a legnagyobb szakmai biztonsággal és formakultúrával elkészíteni egy játékfilmet Stílusjegyei annyira felismerhetők, hogy egy, a Magyar Divatintézet rendelésére gyártott tízperces reklámfilmnél is akár felesleges volna kiírni a végén a nevét: a forma ott is csak az övé, még a reklámfilm is egyéni látásmódot, saját világot közvetít (felvehető volna akár egy jövendő életműsorozatba).
A Ripacsok legtöbb jelenetében, majd minden beállításában és megoldásában megint csak jelen van ez a formai biztonság, ez a saját filmnyelv, ez a téveszthetetlen, fölcserélhetetlen képi hangulat. S hogy a filmet mégis erőtlenebbnek, haloványabbnak érzem, mint a Régi idők fociját vagy a Szabadíts meg a gonosztólt, annak... annak nagy okai vannak.
„Egyedül nem megy...” Ez a Kern és Garas játszotta duó számának a refrénje, s ez nyilvánvalóan a film mottója is, miképpen a Focinak, a híres felkiáltás volt: „Kell egy csapat!” Ez az „egyedül nem megy” természetesen vállalt közhely, s nincs is semmi baj vele, hiszen a világirodalom mindmegannyi nagy művét le tudjuk csupaszítani efféle közhelyre, s így van ez a filmnél is: valamennyien meg tudnánk fogalmazni az Országúton, a Vihar kapujában, vagy a Sándor Pálhoz közelebbnek tetsző John Cassavetes bármely filmjének, mondjuk a Férjeknek vagy a Premiernek a sloganját.
Semmi bajom tehát a többször is végigénekelt kabarészám „üzenetével”, még kevésbé a szám kitűnő megcsinálásával. A „bizonyítási eljárással” van némi bajom, a mondandó (alapötlet, tétel, üzenet, rögeszme) másfélórás kibontásával, végigjátszásával. Ennek a másfél órának folyamán kellene ugyanis a vállalt közhelynek az újdonság, a soha-nem-látottság erejével, a nagy meglepetések izgalmával feltöltődnie.
Meglepetések izgalmán azt értem, amit minden mozinéző: hogy kriminél ne találhassam ki a gyilkost, filozófiai tartalmat közvetítő műnél több rétegű és ne „egyszerű” legyen ez a tartalom, „társadalombíráló” alkotásnál mélyebb legyen, mint a sajtó, és lírai tragikomédiánál – mint a Ripacsok – ne tudjam-sejtsem-érezzem már negyedóra múltán előre a fordulatokat, a figurák jellemét, a viselkedésüket, hogy ne húsz perc alatt ismerjem meg a mű hangulatát. Meglepetésként érjen minden. Hideg zuhanyként, vagy épp kiszámíthatatlan helyen, módon, időben forrón feltörő indulattal. Látomása legyen gazdagabb a sajátoménál. (És közben persze – „apróság” – az alkotó tartsa kézben jó erősen a maga vállalta stílust, soha ne zökkenjen ki elbeszélő modorából, műfajából, az a bizonyos csak általa leüthető hang zengjen mindvégig ...)
A Ripacsok ezt az utóbbi, zárójelbe tett, ám rendkívül fontos művészi alapkövetelményt majdnem mindvégig fölényesen teljesíti. A meglepetésekkel, az újjal, a jó értelemben vett szabálytalansággal azonban adósom maradt.
Tóth Zsuzsa forgatókönyvírói munkásságát a kritika mindmáig nem értékelte kellőképpen, ha Sándor Pál filmjeiről volt szó. Sajnos, most kettejük közös forgatókönyvével – a fordulatbonyolítással, az ötletek elosztásával, a humoros-groteszk helyzetek előkészítésével és csoportosításával itt-ott nincs minden rendjén. „Félkész” és fölösleges figurák tűnnek fel a filmben. Elsősorban az elmegyógyintézeti főorvosra gondolok (Major Tamás játssza), akinek minden egyes jelenete egyszerűen elhagyható volna: nem gazdagítja, hanem zökkenőén megállítja, félrecsúsztatja a filmet. Udvariatlanul erre szokták mondani, hogy írói (rendezői) csinálmány, de hadd tegyem hozzá még, Major roppantul teátrális játéka, beszédmódja is bántóan zavaró.
Túlságosan hangsúlyozottnak, ujjal-mutogatósnak érzek néhány, a főszálat megerősítő, azzal párhuzamosan úgynevezett „pendant”-jelenetet és figurát. A nyakán kötéllel szeretetért pityergő öreg és esendő Gyula bácsi (Máriáss József) epizódjának van némi tragikomikus „húzása”, ereje, viszont egyszerűen érthetetlen számomra, honnan, melyik filmből tévedt ide a Bujtor István– Máriáss Melinda (tévérendező-asszisztens) páros. Hogy nem Sándor Pál és Tóth Zsuzsa világából, annyi bizonyos.
Sajnos, a dialógusok is néhol nyögvenyelősek, párbeszédnek álcázott információközlések csupán. („Igen, anya, én vagyok 33 éves, ma vagyok 33 éves, és nem vittem semmire...” vagy másutt: „az unokád és a menyed disszidált Norvégiába ...”). Néhány nagyjelenet erősen kimódolt. Ilyen a Marx téri felüljárón megjelenő Margittay Ági a gyerekekkel és az új élettánssal, ahol a dolog azzal a kabaréízű, ám ízetlennek bizonyuló fogással van megspékelve, hogy Ede (Garas) kétfelé beszél – a telefonba Andráshoz, és volt feleségéhez, így szavait egyikük sem érti igazán.
Ugyanilyen vékonyka humortartalmú az énektanárnő (Pécsi Ildikó) lakásában összezsúfolódó ismerős és ismeretlen emberek, felnőttek és vásott kölykök harsány blődli-jelenete. Labda röpül a csillárra, a kölyköket pofozzák, a tanárnő skálázik, s a jelenetbe utoljára beküldött Major Tamás (főorvos) teátrálisan bemondja a végszót a csillárt tartó bajszos fiatalembernek: „Na, magának itt bérelt helye lesz...”
Efféle részletek, közelről vizsgált jelenetek árulhatnak el legtöbbet egy mű szövetéről. Mégsem szeretnék a részletekbe veszni. S itt már rég nemcsak a forgatókönyv valóságos (vagy vélt) gyengéiről van szó, mindez elválaszthatatlan a rendező munkájától.
A filmet végül is az teszi kevéssé érdekessé, hogy a két főhős „párbaja”, az üldözések, leszámolások, találkozások, menekülések elejétől fogva ismétlésnek hatnak. Ede és András (Garas és Kern) első verekedése, első „gyilkossági jelenete” a legjobb. Kicsit itt bizonytalanok vagyunk még, a film tartja a tragikomédia feszültségét: „valóban gyilkolna a félnadrágból kisemmizett ripacs”? Bravúrosan megcsinált jelenet ez egyébként: elfelejtjük megkérdezni, hogy vajon mi az ördögért vannak szmokingban, elfelejtjük, hogy miért vannak cirkuszkocsik között; olyan hideglelősen jó a helyszín, a világítás, a koreográfia. Ha innen valahogy még „emelkedni” tudott volna a film, ha a „megöli? viccel?”-bizonytalanságot ezen a képi-színészmozgatási szinten tudta volna tartani a rendező, nem egy bravúros könnyedségű, ám üresen pörgő filmet, hanem remekművet láttunk volna.
Csakhogy ettől kezdve egy pillanatig nem lehet komolyan venni Garas gyilkossági tervét, nem kell féltenünk Andrást (vagy épp Edét-Garast), s a második ál-késelés egy textilgyár raktárában hiába olyan „jól megcsinált” az áldozatra boruló gyapotbálákkal, nem visz tovább az izgalom játékos hullámvasútján, ugyanis morzsányi kétségem sincs afelől, hogy Kern még csak meg sem sebesült. A tragikomédiából ettől kezdve jópofa „bolondozás” lesz (hogy magából a filmből idézzem András anyját – Temessy Hédit).
Így aztán azon kapjuk magunkat – én azon kaptam – hogy sokkal érdekesebb és színesebb az a néhány (kevés) András-Bogárka (Kern–Udvaros Dorottya) kettős, mint a két főhős kergetőzése. Egyrészt, mert a filmen eddig alig látott Udvaros Dorottya nagyon jó: lehetetlenül senmmitmondó szerepéből teremtett egy majdnem-figurát. Persze Kern és Garas – jóval nagyobb s nehezebb szerepükben nemcsak hogy jók, mindketten kiválóak – úgyhogy a „Bogárka-jelenetek” sikere nem is csak ezzel magyarázható. Inkább azzal, hogy valami másfélét, újat ígérnek, mint a monotonul ismétlődő, emelkedni nem tudó, izgalommal nem kecsegtető „bosszú-epizódok”. (Mellesleg a „Ketten a légnadrágban”-szám is érdekesebb „vegyespárosként előadva”.) Sőt – talán ez is elárul valamit a film félsikeréről – Garasnak néhány egyedüli jelenete – éjjeli maszkolása a körúton, „pezsgőzése” egy riasztó utcai vécében – többrétegűnek, groteszkebbnek, tartalmasabbnak tetszik, mint az „egyedül nem megy”. Furcsa módon itt szerettem meg ezt a Stock Edét. Mikor egyedül van.
Egyetlen vágyam, egyetlen „kritikusi prekoncepcióm” volt mikor beültem a vetítésre. Hogy izguljak. Úgy, mint a Régi idők focijánál, mint a Szabadíts meg a gonosztólt nézve. Hogy féltsem a hősöket. Mivel kettőn áll a vásár, s mivel ez nem sikerült – önös módon –, a másik félben keresem a kudarc okát. Rá hárítom az én – ha úgy tetszik, személyes – kudarcomat.
Láttam egy bravúros formaérzékkel, kitűnően megcsinált filmet. Éjjel játszódik, amikor igazán füstölhetne a fény, de csak színekben játszik, füstje – amit „mellreszívnék” – nincs.
A Ripacsokban Belső Ruhatár sincsen. Csak légnadrág.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/04 08-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7477 |
