Vígh Károly
Bokor Péter nagyszabású vállalkozása: a Századunk már eddig is elismerést keltett a tévénézők millióinak a körében. A korszak szakemberei is méltányolták a vállalkozás újszerűségét: ahogy a rendező-szerkesztő egy-egy fontos történelmi periódus vagy mozzanat képi megjelenítéséhez kitűnő érzékkel elegyítette a dokumentum-jellegű képsorokat, archívfilm-részleteket a játékkal, hitelesnek tűnő szövegeket adva a színész-szereplők szájába, valósággal dramatizálva a huszadik századi magyar történelem sorsdöntő pillanatait.
Aki még emlékszik a sorozat kezdeteire, és végigkísérte valamennyi rész vetítését, egészen a közelmúltban látott új bemutatókig, az jól-esően állapíthatta meg, hogy a Századunk milyen jelentős mértékben fejlődött főleg a történelmi személyiségek objektív, hiteles ábrázolását illetően. Már a korábbi részleteknél is szembetűnt a szakemberek számára, hogy Bokor Péter nem csupán szinkronban volt a szereplők ábrázolását tekintve legújabb kori történetírásunk műveivel, hanem egy-másik „hősét” merte a hivatalos történetíráshoz képest árnyaltabban is bemutatni. Amilyen mértékben sikerült a rendezőnek elmélyülnie a korszak történelmi irodalmában és megismerkednie egy-egy esemény szereplőivel, annál teljesebb képet nyerhetett az ábrázolt kor egyes periódusairól. Ő ugyanis a történésszel szemben azzal az előnnyel rekonstruálta a századunk sorsdöntő magyar eseményeit, hogy amennyire lehetett: idehaza és külföldön megszólaltatta a koronatanúkat, vagy akár a fontos mellékszereplők tucatjait. Bokor Péter legfőbb érdeme – és elő, a Századunk sikerének forrása –. hogy munkájában kitűnően „vegyítette” a holt és élő forrásokat: a történelmi dokumentumokat s a történelmi személyiségeket. Sokan nem tudják, hogy az a nyersanyag, amiből a rendező – kitűnő stábjával együtt – az alkotását megformálta, sokszorosa a bemutatott filmeknek, és így a magyar történetírás, az Országos Levéltárral együtt, csak hálás lehet Bokor Péternek, valamint természetesen a Magyar Televíziónak, hogy az elmúlt évek során fontos részletekkel kiegészítette a magyar huszadik század történelmi forrásait.
Mindezt – úgy véljük – előre kellett bocsátanunk, mielőtt még a sorozat új részéről szólnánk, amelynek összefoglaló címe: Végjáték a Duna mentén. A Magyar Televízió február 25-e és március 18-a között négy részletet adott a „végjátékból”, hogy azután egy későbbi időpontban az október 15-i kiugrási kísérlettel folytassa a témát.
A fentiekben már szóltunk a Századunk általános jellemzőiről. A Végjáték – amelynek címe felidézi bennünk Gosztonyi Péternek, a Svájcban élő hadtörténésznek az Endkampf an der Donau című kitűnő könyvét – az 1944. március 19-i eseményeke! kezdődik. Magyarország német megszállásával történeti irodalmunk is részletesen foglalkozik. Ránki Györgynek erről a témáról megjelent műve egy sikeres bővített újrakiadást is megélt. A tízkötetes Magyarország történetének megfelelő része is sokoldalún vizsgálja március 19-e problematikáját. A legújabb munkák közül különösen Juhász Gyula könyve a brit–magyar titkos tárgyalásokról ad nemzetközi hátteret a Kállay-féle hintapolitika gyászos befejeződésének. Mindezekből – és olyan feldolgozásokból, mint e sorok írójának Bajcsy-Zsilinszky Endre külpolitikai koncepciójáról szóló műve – világosan kirajzolódik előttünk 1944 tavaszának magyarországi képe.
Éppen ezért kell szóvá tennünk az Egyetlen halott című első rész bemutatásánál március 19-e előzményeinek a mellőzését. A filmnek ugyanis lehetősége nyílott volna a klessheimi Hitler–Horthy találkozó jellemző és fontos előzményeivel is foglalkoznia. Kádár Gyulát a rendező-szerkesztő mint koronatanút megszólaltatja ugyan, de Kádár ezredes arról is nyilatkozhatott volna, hogy Klessheim előestéjén milyen esélyei voltak Horthyék olaszországi kirepülésének és ott a magyar jogfolytonosság deklarálásának. Az is megoldható lett volna, ha a film rekonstruálja azt, amit maga Kállay Miklós miniszterelnök így ír le memoár-kötetében: „Sokan jöttek el hozzám. Bethlen, Kánya, Esterházy Móric, Peyer, Chorin, Bajcsy-Zsilinszky, Stern Samu, a zsidó hitközség elnöke és sokan mások. Mindegyik a maga vérmérsékletének megfelelően adott tanácsolt. Bajcsy-Zsilinszky, aki magával hozta Kiss János nyűg. tábornokot, a legelszántabb ellenakciót és a munkásság felfegyverzését ajánlotta.”
A fenti két epizód szükségessége mellett szól, hogy kidomborítsuk: a német megszállás eltűrésén kívül lett volna egy másik alternatíva, a Zsilinszkyé, amit a magyar kommunisták is vallottak: ellenállni a német agresszoroknak, és – szükség esetén – a kormányzó megbízottainak Dél-Olaszországba repülni a magyar fegyverszünet létrehozása érdekében.
Ettől eltekintve a klessheimi részt nagyjából hitelesnek tartom. Talán csak azt lehetne észrevételezni, hogy nem érzékelteti a film kellően a Hitler és Horthy közti – átmenetileg szakításig menő – vita légkörét. Azt viszont mindenképpen sajnáljuk, hogy kimaradt belőle Ghyczy külügyminiszter rejtjeles távirata feleségéhez, amelyből Budapesten megtudták a megszállás tényét.
A Föld felett és föld alatt című második rész hitelességét nagyban előmozdította a Münchenben élő dr. Alfred Trenker megszólaltatása, aki egy Gestapo-különítmény élén azzal a feladattal érkezett Budapestre március 19-e hajnalán, hogy Ernst Kaltenbrunnernek, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnökének a parancsára letartóztassa a náciellenes magyar politikusok, újságírók, közéleti személyiségek százait.
Ami a német megszállás budapesti eseményeit illeti, a még élő koronatanúk megszólaltatása, sajnos, csak hiányosan sikerült. A mártírhalált halt Tartsay Vilmos ezredes özvegye ugyan nagyon hitelesen mondta el Bajcsy-Zsilinszky és a Gestapo-osztag tűzharcának drámai epizódját, de a rendezőszerkesztő nem szólaltatta meg Barcs Sándort, akit a Gestapo a Széchenyi rakpartra, a DDSG (a német Duna-gőzhajózási társaság épülete) pincéjébe szállított, és egy; cellába került Zsilinszkyvel. Illyés Gyulát és Kosáry Domokost is érdemes lett volna felkérni arra, hogy mondják el: miképpen készültek Kállayék Kossuth Lajos halálának 50. évfordulójára. Az antifasiszta függetlenségi mozgalom hatására amúgy is növekvő Kossuth-kultusszal járt együtt, hogy egy nagyszabású Kossuth-film forgatókönyvének a megírására kapott megbízást a kor kitűnő író–történész párosa, s e vállalkozásnak is március 19-e vetett véget.
Ugyanabban a részben mondja el a Sztójay-féle bábkormány létrejöttének körülményeit dr. Wilhelm Höttl, a német Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst) délkelet-európai osztályának a vezetője. Horthy az emlékirataiban megírja, hogy az. újonnan kinevezett német követ. Edmund Veesenmayer – valójában Hitler magyarországi helytartója – eredetileg Imrédy Bélát javasolta miniszterelnöknek. Miután kis pártjára való hivatkozással a kormányzó Imrédy jelölését elvetette. végül is Sztójay Döme berlini követ személyében egyeztek meg, aki azután gátlástalanul végrehajtotta a németek minden utasítását.
A Sztójay-kormány időszaka már átvezet a sorozat harmadik részéhez, amely a Totális bevezetés címet kapta. Hitler a Margarethe I. terv értelmében eredetileg az ország megszállásával egyidejűleg a magyar honvédség kisebb részének a német Wehrmachtba olvasztását, nagyobb részének pedig németországi hadimunkára vezénylését tervezte. Ezt az elképzelését azonban a Szovjet Hadseregnek koratavasszal a Kárpátok előterében indított nagyszabású offenzívája meghiúsította. A Vörös Hadsereg előnyomulása következtében ugyanis a németeknek a Kárpátok előtti frontja kettészakadt, és veszélyes űr keletkezett a Wehrmacht seregtestei között. A kialakult katonai helyzet következtében a német vezetés változtatott a Margarethe I. terven, és egyfelől sürgős intézkedéseket tett Magyarország megszállásának előkészítésére, másfelől elhatározta, hogy a fenti hadműveleti űrt magyar honvédalakulatokkal fogja „betömni”. Csak kevéssé ismert az a tény. hogy a németek védelmeié kiküldött, nem korszerűen felszerelt honvédségi alakulatok az 1944 áprilisától július végéig tartó harcokban mintegy 50 ezer embert veszítettek. Ez volt a voronyezsi után a magyar hadsereg legnagyobb katasztrófája a második világháborúban.
Ehhez tegyünk hozzá: a német megszállás előtt Magyarország kilenc hadosztálynyi erővel rendelkezett, ami számbelileg felülmúlta a megszállásra összeszedett német egységek számát. A Horthy-fele vezetés ezeket az erőket a Kárpátok előterében német érdekekért véres-tette el, ahelyett, hogy 1944 márciusában egy olyan honvédő háborút kísérelt volna meg velük, amellyel Magyarország kivívhatta volna a szövetségesek elismerését.
Mindezt azért mondtuk el, mert a filmepizód nem elég világosan utal ezekre az összefüggésekre.
A sorozat befejező negyedik része Eichmann Budapesten címmel a vidéken lakó több mint 430 ezer főnyi magyarországi zsidóság gettóba-gyűjtéséről, a lengyelországi Oswięcimbe (Auschwitz) történő kiszállításáról és elgázosításáról közöl megdöbbentő képsorokat a birodalmi filmarchívum titkos tekercseinek a felhasználásával.
A magyarországi zsidóság tragédiájáról olyan koronatanúk pállottak, mint a Bécs közelében élő Franz Novak, aki a Gestapo úgynevezett zsidóügyi osztályán dolgozott Adolf Eichmann beosztottjaként. Az ő interjúját egészítette ki a korábbi filmepizódokból már ismert dr. Höttl és dr. Alfred Trenker. valamint egy vatikáni pap-diplomata, aki akkor Budapesten teljesített szolgálatot Angelo Rotta apostoli nuncius mellett. A nézőkre talán valamennyiüknél nagyobb hatást gyakorolt az a jelenleg Pozsonyban élő férfiú, akinek másodmagával sikerült megszöknie Auschwitzből, és magával hoznia azokat a dokumentumokat, amelyek lévén a világ megismerhette a gázkamrák szörnyű titkait.
Bravúrosan megkomponált rész volt az Eíchmann Budapesten című epizód. Csupán egyetlen, de lényeges mozzanat hiányzott belőle, ami teljes képhez feltétlenül hozzátartozik: a legvagyonosabb zsidó nagytőkés dinasztia, a Weiss-Chorin-Kornfeld család tagjai személyes szabadságuk fejében 25 évre átadták magyarországi vagyonukat, mindenekelőtt a csepeli üzemet az SS-nek. és a számukra biztosított különvonaton elhagyták Magyarországot, hogy azután a semleges országokban várhassák meg a háború végét, amikor is visszakaphatták vagyonukat. Bizony a kétféle bevagonírozás ténye egyedülálló alkalmat nyújtott volna egy különös összehasonlításra...
Végül hadd szóljunk a színész-szereplőkről, akik nemegyszer hálátlan feladatot vállaltak, hogy sikerre vigyék ezt a vállalkozást
A Századunk kezdeti adásai óta Tyll Attila személyében Horthy harmadik alakítójával találkozhattunk. Úgy vélem: eddig a legelső, Kovács Károly hozta hozzánk a legközelebb a kormányzó figuráját – és nem csupán külső hasonlósága révén. Kállay Miklós alakítója, Tordy Géza semmiben sem emlékeztet a volt miniszterelnökre. Annál sikeresebben oldotta meg Keresztes-Fischer belügyminiszter megjelenítését Baracsi Ferenc a maga eszköztelen, de visszafojtottan is drámai alakításával. Szombathelyi vezérezredes sokkal összetettebb jelenség volt annál, ahogy Szabó Gyula – igaz, a szájába adott szöveg miatt – kissé egy-síkúan eljátszotta. Suka Sándor Bethlen Istvánja, Bodor Tibor Bajnóczy vezérezredese. Szoboszlay Sándor Csatay vezérezredese megfelelt. Kitűnően formálta meg Angelo Rotta apostoli nuncius alakját Kállai Ferenc, és szereposztási telitalálatnak tekinthető Gyöngyössy Katalin, a kormányzó menye, özv. Horthy Istvánné személyének valósághű megjelenítője.
Ami a német figurákat illeti, Iglódi István Hitler szerepében sajnálatos módon nem tudta érzékeltetni velünk a náci diktátor mindenkit lehengerlő, sokszor dühkitörésekkel fűszerezett modorát, és helyenként szinte infantilisnak hatott a Hitler-maszkban. Nagy Attilát sem éreztem megfelelőnek Veesenmayer, Magyarország „helytartója” szerepében. A diplomáciai sima-modortól a korbácsos fenyegetésig a skála minden árnyalatát megjátszani képes Veesenmayer más szereplőt kívánt volna. És Bárány Frigyesről is csak azt mondhatom el. hogy inkább látszott birodalmi rendőrminiszternek, mint a német külügyek irányítójának.
Befejezésül a narrátor, az előadó szerepével is foglalkoznunk kell Benkő Gyula végig „szolgálja” a Századunk adásait, és ezt nemcsak nagy rutinnal, hanem a történelem eme sajátos műfajához illő stílusban teszi. Tárgyilagos hangja, mindig a lényegre törő megállapításai egy történelemtanár figuráját idézik elénk, aki kitűnően végigkalauzol bennünket viharos századunkon. Ha a rendező a jövőben távolabbra állítja majd öt a jeleneteket megformáló színészszereplőktől, hogy ne „lóghasson bele” a történeti miliőbe, még hibátlanabbul oldhatja meg feladatát.
Lehetséges, hogy a történész-kritikus tolla túl magas igényeket támasztott fenti írásában a Századunkkal szemben, de erről a kitűnő rendező-szerkesztő tehet, aki a történelmi ismeretterjesztésnek nemzetköz: mércével mérve is magas színvonalú alkotásával ajándékozta – és reméljük: ajándékozza – meg a televíziónézők millióit.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7470 |
