Fekete Ibolya
Az amerikai nagyvárosokban tébláboló kisemberek történeteit valahogy mindig szívesen nézzük, akkor is. ha a filmek, melyekben megjelennek, sokszor bizony jelentéktelenek. Főképp azért, mert van történetük. De ha nincs, akkor is körülveszi őket a köznapi élet sajátos, jó ritmusú nyüzsgése, s ez a mozgalmasság „elviszi” a filmet. Ám egy film, amelyben nincs sem történet, sem „kellemes” mindennapok, az még amerikaiban is nézhetetlen.
Sheila Levin igazán szeretetre és figyelemre méltó hősnő lehetne egy valamirevaló filmben. Csúnya, esetlen, mindamellett értelmes és érzékeny – egyéniség, ha nem is nagyformátumú. Keresi az önállóságát és az Igazit.
S hogyan találhatják meg az átlagos amerikai nagyvárosi lányok a maguk boldogságát? Mint a filmből is kitűnik: az üdvözítő házassággal. De nem akárki. Miközben Sheila Levin csetlik-botlik New Yorkban, elvonul előttünk az átlaglányok néhány más típusa is: rokonszenvesek és érdektelenek, következésképp esélytelenek és kiszolgáltatottak a kemény küzdelemben. Ám aki kitartó és igényes, továbbá megmutatja, hogy egyedül is megállja a helyét az életben, azé a jutalom: végül megkérik a kezét és jön a százszoros boldogság.
Hát ennyi, – de ez két órán keresztül, kamara-műfajban. A műterem-utcák, műteremszobák és a párbeszédek kongását olykor az elemi jóízlést, mindenfajta női és emberi méltóságot – a színészét és a nézőét egyaránt – oldalbarúgó, vicces” jelenetek töltik be (például Sheila csábtánca), amiktől szeretnénk a szék alá süllyedni kínunkban, mint mikor a színész belesül a színpadon a szavalatba.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 45-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7465 |
