Bikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Hatásosan, (néhány kritikus szerint hatásvadászóan) kezdődött. A X. Nemzetközi Rövid- és Dokumentumfilm-fesztivál első napján Lille főterén kigyulladt egy többemeletes épület. A városközpont élete fél napra szinte megbénult, tűzoltóautók tucatjai torlódtak össze, a közlekedés leállt, ezernyi bámészkodó nézte a lángot, meg a füstöt. Mondanunk sem kell, hogy a fesztivál az újságok utolsó lapjára szorult, néhány sorba.
S úgy is látszott eleinte, hogy a vetítőn kívüli izgalmakkal ez a fesztivál nemigen tud versenyre kelni. A mezőny tisztes színvonala – mind a remekművek, mind az üdítően ügyetlen, vagy bosszantóan buta filmek hiányoztak – gomolygó lángok és fullasztóan rémítő füsttenger helyett inkább a végtelen, lassan hullámzó víztükör képzetét keltette. Azután a szemle utolsó napjain már érdemes volt végigülni a hat-hétórás programot, a fesztivál legjobb filmjeit láthattuk itt. A finis tehát sikerült, megmozdult végre a víztükör.
Mielőtt azonban beszámolnék a mormon-családról, meg a kínai vasútról, el kell időznünk a mellékprogramoknál. Tavaly a szovjet anyag, Tarkovszkij és Koncsalovszkij főiskolai vizsgamunkái és Medvegykin 1934-es remeke, a naivan, ám gyilkosán szatirikus Boldogság keltett a versenydaraboknál is nagyobb érdeklődést – idén meg egy rendkívül jó amerikai válogatás. A harmincas, évek közepétől a hatvanas évek végéig mutatta be ez a versenyen kívüli panoráma az Egyesült Államok Európáiban mindmáig alig ismert dokumentum-, rajz- és játékfilmjeit. Nemcsak filmtörténeti, de szociológiai érdekességű volt a panorámán belüli sorozat, a II. világháborús amerikai propaganda-dokumentumfilmek áttekintése. Ezeket az olasz és japán fronton készítette Huston, Preston Sturges, Kubrick és mások. De a legkülönösebb Orson Welles némafilmje, a kézikönyvekben sem szereplő Hearts of Age: számomra követhetetlen cselekményű. bonyolult és rejtelmes história, melynek minden különös beállítása, minden expresszionista ízű és sokszor keresetten művészkedő képsora a legnagyobb tehetség elementáris erejét sugározta. De szerepelt ebben a műsorban Scorsese, meg Spielberg is – a világhír előtti, rokonszenvesebb és szabálytalanabb Scorsese, meg Spielberg. A sort George Lucas zárta. THX 1138 című hatvanperces sci-fije alig hasonlít a Csillagok háborújához. Rideg, kegyetlen, automatizált világ, egy elektromos labirintus védte valamiféle tudományos centrum tárul a néző elé, ahonnan valaki meg akar szokni. De lehet, hogy a szökés maga is felülről irányi kísérlet? Ragyogó ritmusú film. Vágatrendszerét oktatni kellene. Ki hinné, hogy az „új Hollywood” mai kasszasiker-fejedelmei, üzleti királyai egykor avantgarde-ízű filmeket csináltak, s jobban, mint bármely kortársuk...
Az Orson Welles „edzette” amerikai filmcsapat így hát fölényes győzelmet aratott a versenyprogram felett. Ezt a jelképes diadalt minden este néhány Tex Avery-rajzfilmmel tették harsányan vidámmá. A mi-nálunk sajnos még a „szakmában” sem ismert Tex Avery a Walt Disney-stílus ironikusabb, kicsit frissebb, kevésbé édeskés, modernebbnek tetsző folytatója. Nála a gonosz farkas mindig ügyefogyott is, a vérszomjas macskát meg Himalája-nagyságúvá duzzadt kisegér menti meg az acsarkodva rátámadó (s csak felhőkarcolónyi) kutyától. Tex Avery ötletparádéinak tűzijátékával zárult, éjjel két óra tájt a napi program.
Idén egyébként a francia részvétel sem keltett csalódást. Információs összeállításukban az IDHEC (Főiskola) végzősei mellett egy új Jean Eustactie-kisfilm is szerepelt. Az egyik ifjú alkotásán erősen érződött Rohmer hatása, Eustache pedig virtuóz ujjgyakorlatot mutatott be a többértelműség, a bujtatott humor témájára, de a francia panoráma többi darabjából sem hiányzott a gondolat és a képzelet.
S csak most érkeztünk el a hivatalos versenyig. A kisjátékfilmek elegyes anyagából Otar Joszelianit. Robert Enricót és Christine Pascalt felvonultató zsűri Inaki Nuñez művét, az Ignacio Zurilkadayt tüntette ki a kategória nagydíjával. A programfüzetben, s a főcímen is Euskadi szerepelt gyártó országként: Baszkföld. A film 1939 tavaszán kezdődik, amikor egy falusi iskola homlokzatáról a spanyol tanító letépi az önálló Baszkföld lobogóját. A történet hőse, a kisdiáik Ignacio nem beszéli jól a kasztíliait, s talán szülei sem viselkedtek jól a polgárháború alatt. Akárhogy is, minden baszk ellenség! A film a tanító válogatott iskolai kegyetlenségeit ábrázolja, sajnos rendkívül merev, görcsös, közhelyes filmnyelven. Inaki Nuñez a mai Spanyolország legismertebb baszk rendezője. Többi filmje nyilván meggyőzőbb ennél.
Árnyaltabb mondandó, frissebb, gazdagabb képi világ tette számomra érdekesebbé a lengyel versenyművet, Jaroslaw Kusza tévéfilmjét, a Lányokat. Hősnője, Krystyna ápolónő-képzőbe jár, s kórházi gyakorlaton vesz részi Az iskolában a történelemtanárnője kínozza: általános alapelvekről beszél, a hősi lengyel múltról, „globálisan” kell látni a tananyagot és a lengyelek történelmet, mondja hátborzongató segítőkészséggel. De Krystyna csak a betegek szenvedését, a szegényes, rossz kórházi ellátást, az esendőket, a haldoklókat látja. Lázadni persze nem mer, nem is tudja a módját, így hát könnyezve biflázza a történelemleckét.
Miként tavaly, idén is a rajz- és bábfilm kategóriában láttuk a legjobb filmeket. A kanadai rajzfilm műgondban, fantáziában, kísérletezőkedvben ma is, McLaren után is utolérhetetlen. Ez bizonyosodott be tavaly Krakkóban, s most Lille-ben. A világtörténet három percben, Michael Mills mesterműve ironikusan tekint a világtörténelemre is, meg a filmművészetre is. Három (és fél) rajzos percében például a Patyomkin híres gyerekkocsija is legördül a lépcsőkön. Iróniája egyszerre tiszteletlen és tisztelgő. Nincs most hely és alkalom a Kanadai Filmintézet animációs tevékenységét bővebben ismertetni, részletesen szólni a többi filmről, irányzatokról, különféle stílusúikról. Kicsit könnyebb viszont a fesztivál másik sikeres rajzfilmrésztvevőjének, a bolgár filmeknek összefoglalná az erényeit. Könnyebb, mert a bolgár animációs alkotók csupán egyetlen tematika és stílus terén alig múlhatok felül. Népmeséi hangulatú, a falusi, paraszti életet ábrázoló filmjeikben egy naiv humorú, de sokszor amolyan „székelyes ravaszságú” folklórvilág elevenedik meg. Épp a tavalyi lille-i fesztiválon mutattak be egy összeállítást a legnevesebb bolgár animációs alkotó, Donjo Donev hasonló műveiből, s az idén is sikere volt ennek a műfajnak. De, hadd ismételjem, az egész rajzfilmes mezőny tetszett; egyedül az egykor példaként csodált (és utánzott) zágrábi iskola fakult meg. A hajdan oly sok csodát ígérő embléma ma már fáradt, semmitmondó munkákat fedez.
Mint az olvasó napilapokból, rádióból már hetekkel ezelőtt tudja, a magyar animációs fitt m ebben az erős mezőnyben diadalmaskodott. Rófusz Ferenc úttörő-technikájú filmje. A légy a közönségsiker mellett, megszerezte a fesztivál nagydíját (azóta az Oscart is...) Nagy taps fogadta Hernádi Tibor Macska (Animálta – IV.) című, tavaly Krakkóban már díjazott filmjét, s a mezőny legértékesebb darabjai közé tartozott a Pannónia Pécsi Stúdiójában készült Időben elmosódva. Varga Csaba munkája. (Ami általában a magyar részvételit illeti: filmjeink közül tálán csak Xantus János kisjátékfilmje, a Diarissimo nem találta meg itt a közönségét, bizonyára a francia hangalámondás ellenére sem könnyen követhető többrétegű és -értelmű dialógok, a szöveg hangulati erejének „foghatatlansága” miatt..)
Levetítésük után nyílt titok volt, hogy a nagydíjra két „egész estés” (hatvan perces) dokumentumfilm esélyes, az amerikai Terv és a kanadai Pályaudvar a Jang-ce folyónál. A Terv egy öt kisgyereket nevelő fiatal mormon-vallású házaspár egy napját kíséri végig. Az asszony Utah államban „A Példás Anya” cím büszke kitüntetettje. Természetesen még több gyermeket szeretnének, el is tervezték már. S közben a kamera, mint egy hatodik vásott kölyök, mozog, szalad, forog, lépcsőn le, lépcsőn föl, mintha űzné, kergetné ezt az asszonyt (aki persze állandóan fut valamelyik csemetéje után, reménytelenül küzd a lakás-csatatér rendjéért). Izgalmasan mély film lehetősége sikkad el mégis, a kuriózum marad meg: sajnos, a mormon-anya falvédő-bölcsességeit, bájosán komikus hitvallását, megható, s egyben riasztó életének minden mozzanatát majdhogynem áhítattal vállalják és helyeslik az alkotók is. Győz a szív, pedig erősebb távolságtartás többet ért volna. Így is értékes ez a híradás: a tévében talán még meggyőzőbben hatna. (Diane Orr és Larry Roberts munkája).
A nagydíjat végül a lille-i születésű kanadai-francia rendező, Georges Dufaux nyerte. A Pályaudvar a Jang-ce folyónál elsősorban politikai egzotikuma, erős információértéke révén lett a versenyprogram legérdekesebb eseménye. Dufaux formáját, s tartalmát illetően is nyugodt, higgadt filmet csinált. Kérdései ugyan nemigen érintik a mélyebb rétegeket, de ez az erénye is: nem bocsátkozik járatlan terepen bizonytalan kalandba. Határozottan és hagyományos módon vezeti a filmet. Jó szemmel látja meg az európai néző számára groteszknek tetsző jelenségeket, nem bújik el semmiféle furcsaság elől – de nem is keresi őket. A dokumentumfilm arany középútjára példa ez az alkotás, s ennél a témánál mindenképpen ez a legbecsületesebb megoldás. A Wuhan-i Pályaudvar mindennapjai elevenednek meg, megismerjük az utasokat, beszélgetünk velük, majd szemtanúi vagyunk a fiatal vasutaslányok kiképzésének. Végül elkísérjük az egyiket haza, bepillantunk otthoni életébe.
Talán hiányzik valami átfogó, mély gondolat (és szemlélet) ebből a műből, de inkább annak örültünk, hogy a rendező elkerülte a csalárdul hamis lehetőségeket. Truffaut mondja valahol, hogy azért nem szereti a dokumentumfilmet, mert itt lehet leginkább csalni. Egy biztos: a nézőtérről úgy láttuk, Dufaux mindent megtett, hogy ne csaljon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7459 |
