Csala Károly
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Érdeklődve várhatjuk az év további fesztiváljait. Az idei első nagy nemzetközi szemle, a nyugat-berlini ugyanis lényegében a sajtó sirámözönével végződött a túlságosan is közepes színvonal miatt. Hogy Magyarországon mikor, kik, milyen díjakat nem ítéltek oda – ismert. S ahány kritikussal találkoztam most Sanremóban, mind valamiféle általános színvonalsüllyedésre panaszkodott. Pillanatnyilag tehát úgy látszik, mintha valamiféle sovány tehén esztendeje köszöntött volna amúgy nagy általánosságban a világ filmművészetére. Jó volna, persze, mihamar tévedésnek, elhamarkodott föltételezésnek minősíteni az európai filmkritika hangadóinak az utóbbi időben kiadott „hangulatjelentéseit”..., „Sanremóban az idén nem láthattunk olyan filmet, amelynek művészi színvonala a tavalyi nagydíjas Chytilová-filméhez, a Panelsztoriéhoz volna mérhető” – állapította meg Guido Cincotti, az idei zsüriel-nök, s e sorok írója nagyjából kénytelen egyetérteni vele, még akkor is, ha visszaemlékezik rá, hogy tavaly igencsak fenntartással fogadta a példaként említett alkotást...
Mit jelent ez? Azt, hogy Sanremóban, a Szerzői Filmek Nemzetközi Szemléjén nem láthattunk érdekes műveket? Vagy netán azt, hogy a szerzői film” mint olyan is válságba került? Nem, a közepes színvonal nem ilyesmit jelent. Inkább csak annyit, hogy nem bukkant föl olyan mű, „mely igazodni magára mutat”.
A szerzői film – tovább él és virul. (Amennyiben nem egyebet értünk e meghatározáson, mint amit a sanremói fesztivál szabályzata: egyéni szemléletű, egységes művészi koncepciójú alkotást, amelyre egyetlen személyiség nyomja rá a bélyegét meghatározóan, s ez feltételezi, hogy a rendező a forgatókönyv írásában is részt vegyen.) S egyre inkább látszik, hogy elsősorban a szocialista országokban meg némely fejlődő országban terem a szerzői film. A nagy filmgyártással rendelkező országokban pedig inkább csak a perifériára szorulva tengődik. Az USA-ban például inkább csak a csekélyebb nézettségű állami televíziónak vagy egyéb hálózatoknak dolgozó, kisebbségi csoportokat képviselő filmesektől – esetleg dokumentaristáktól – várhatunk ilyet. A Sanremóban látottak közül Stan Lathan két félhossznyi novella-filmjét említhetném {Majdnem férfi. Szürke az ég – mindkettő egy televíziós sorozat darabja, klasszikusnak számító néger-amerikai írók, Richard Wright és Ernest Gaines egy-egy elbeszélésének igen gondos munkával történt megfilmesítése, ragyogó színészi alakításokkal; az irodalmi adaptáció ténye ellenére is „szerzői film” mindkettő.). Vagy említhetem még bizonyítóbb erejű példaként a francia rendezőnő, Claude Godard Holt idők című dokumentációját a magatehetetlen aggok kórházának egy napjáról – olyan szuverén képi világ, a tárgyak és ember-részlet-képek figurative annyira végiggondolt, egyéni fölsorakoztatása jellemzi-, s hozzá a hangcsíkon a képtől legtöbbször függetlenül fölhasznált „natúr” zörejek és hang-szó-mondatfoszlányok végtelennek tetsző ellenpontja, hogy nemcsak Franciaországban, de – mondjuk – Magyarországon is elképzelhetetlennek látszik ilyen filmet a „normális” gyári vagy tévé-struktúrában elkészíteni, legföljebb talán a Balázs Béla Stúdióban... Nem is véletlen, hogy ezt a csakugyan megrázó (ám ugyanakkor, sajnos, szándékolt monotonitásával, hosszúságával idegőrlő) filmet a Pompidou Művelődési Központ, és még valamilyen egészségügyi intézmény gyártotta.
Apropó, rendezőnők. Elég természetes, hogy a női rendezők – akár feministák, akár nem – a kétségkívül férfifölényre berendezkedett művészetiparban ha akarják, ha nem, iparszerű, konfekcionált termékek helyett szerzői filmekkel kényszerülnek kísérletezni, jelentkezni. (Beletelik jó pár évbe, amíg valamelyikük esetleg eljut a Gaumontig.; A jugoszláv Vesna Ljubić – a római Centro Sperimentale neveltje és a szarajevói tévé alkalmazottja – első mozijátékfilmjével kétségkívül egyéni tehetségről tett tanúbizonyságot. A makacs Delta című balladisztikus, áltörténelmi, sőt kifejezetten ahistorikus szemléletű műve egy hercegovinai falu „története” a Neretva deltájában – sajátságosán narodnyik fölfogásban, az „örök” paraszt, az „örök” falu ódon mítoszát sugalmazva, mívesen kimunkált beállításokkal. Számomra jóval érdekesebb volt az isimért nyugatnémet rendezőnő. Jutta Brückner bevallottan feminista filmje, a Járni tanulni, amely inkább átérezhető emberi-társadalmi problémáról beszélt: egy tizenöt éve házi rabszolgaságba” szokott asszony első lépéseiről az önállóság – és csakugyan – az önálló emberré válás útján.
Politikai filmek: ha úgy tetszik, önálló csoportja a szerzői filmeknek. Ebből a kategóriából is legalább három érdekes munkát láthatott a san-remói Ritz-Ariston mozi közönsége. A legsikerültebb kétségkívül a görög Thodorosz Marangosz népies hangvételű, burleszkszerű szatirikus komédiája: Thanasszi, húzz még egyet a nadrágszíjadon! Élvezetes, szórakoztató agitáció a sztrájkjog, a szakszervezet mellett. – Bizarr pszichodráma keveredik igen agyafúrt szerkesztési technika közvetítésével (ami néha az érthetőségnek is gátja) egy emberrablás ‘históriaijával az angol Árnyjátékban (rendezője: Oliver Stapleton), amely a Londonban élő dél-afrikai emigránsok életéből meríti tárgyát. – Meghökkentő agitfilm állt elő a jónevű indiai rendező, Khwaja Ahmad Albbas műhelyéből: A naxaliták. Témája érdekes: a nyugat-bengáliai Naxalbari falu évtizeddel ezelőtti fölkelésének emlékére magukat „naxali takmak” nevezők illegális mozgalmáról, belső vitáiról, fejlődési folyamatáról számol be. De nagyon didaktikusán. És olyan benyomása támad a nézőnek ezt a filmet látva, hogy Nyugat-Bengáliában az embereik egytől-egyig folyton csak kiabálnak vagy dalra fakadnak. A meghitt, halk szót még hírből sem ismerik.
Egyértelmű – vagy viszonylag egyértelmű – elismerésre mindössze két film talált a közönségnél, kritikánál és a zsűrinél is a versenybe nevezettek közül: a lengyel Janusz Kidawa történelmi-politikai pikareszkje, a Franciszek Bula bűnös élete (meg is kapta az 5 millió lírás nagydíjait), valamint Szörény Rezső Boldog születésnapot, Marylin! című filmje. Ez utóbbinál nem lehetett vitás, hogy Esztergályos Cecília nem pusztán figyelemre méltó alakítást nyújtott, hanem döntő, valósággal szerzői módon járult hozzá – ahogy a legjobb színésznői teljesítmény díját e filmnek odaítélő zsűri indoklása is mondja – „egy emlékezetes személyiség megteremtéséhez a vásznon”. Egyébként a másik magyar film, Dömölky János Miért?-je is érdeklődést keltett, csak hát teljes érthetőségének komoly akadálya volt a feliratozás hiánya, temérdek párbeszédét a különben kitűnő szinkrontolmács képtelen volt az angol dialóglista alapján hiánytalanul és a megfelelő időben, helyen olaszra „blattolná”: emiatt a fesztivál igazgatósága elővigyázatosan nem is fogadta el versenyfilmnek, csupán az információs programba vette föl. (Az olaszul nem tudó kritikusok egy szót sem érthettek belőle!)
Jó benyomást keltett a már nem fiatal (41 éves) olasz elsőfilmes, Maurizio Rotundi Az uzsora című egyszerű eszközökkel, minden hatás-vadászat nélkül elkészített munkája: egy uzsorások hálójába került római kisiparos kiirtja családját, majd végez magával. Franco Rossi, Lattuada és mások volt asszisztense a RAI-TV segítségével léphetett az önálló alkotók sorába.
A hasonlóan egyszerű realizmust, ráadásul jóval súlyosabb társadalmi konfliktusok ábrázolásának eszközéül használva, nevezetesen a bolgár Eduard Zahariev Majdnem szerelmi történetét a zsűritagok többsége sajnálatosan idegennek érezte magától, holott ez volt meggyőződésem szerint a fesztivál egyik legérdekesebb filmje. Érdekes ugyanakkor, hogy nem csupán a közönség fogadta jól, de az olasz sajtó is igen kedvezően írt róla. Hasonlóképpen jó fogadtatásra talált az elsőfilmes bolgár Plamen Maszlarov munkája is (fiatal címszereplője kapta a legjobb férfialakítás díját). E két filmről egyébként már írtunk a Filmvilág idei második számában.
Végül említést kell tennünk a csehszlovák filmesek sanremói szerepléséről, mivel a retrospektív sorozatba válogatott nyolc Otakar Vávra-film (a rendkívül termékeny alkotónak csupán 1937 és 1969 között készült munkáiból válogattak) csakugyan impozáns megnyilatkozás volt. Vávrának különösen kezdeti korszakában készített filmjei vitathatatlan helyet érdemelnek az egyetemes filmtörténetben. A Szüzesség (1937), A Kutná Hora-i szüzek céhe (1938) vagy a Jó utat! (1943), ábrázolási eszközeiket tekintve, kétségkívül a kor legjobb szovjet vagy amerikai filmjeinek színvonalán állnak, ma is élvezetes alkotások, bizonyos, hogy akár a magyar televízió vagy a Filmmúzeum is sikerrel rendezhetne a korai Vávra-filmektől tekintélyes sorozatot. S nem volt érdektelen Jiří Krejčik versenybe nevezett filmje sem, Az isteni Emma, amely az első világháború előtt Tosoanindvel, Oarusóval világot járó operaénekesnő, Elma Destinnová (nemzetközileg ismert nevén Emmy Destinn) tragikus, de ugyanakkor patriotikus lelkesedést kiváltó történetének Miroslav Ondříček látványos kepeivel igen dekoratív módon előadott, nem dokumentumszerű (a tényeket sokszor szabadon kezelő, aktualitásra figyelő) változata.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7458 |
